Levél egy fiatal költőhöz

1. Azt kérdezi, jók-e a versei?

Irodalmi díjakkal földíszített, száradó karácsonyfa vagyok.

Mindent tudok a szakmámról, amit tudni lehet,

de a költészet titkáról nem tudok semmit.

Lakik bennem egy idegen, ő mindent tud, de semmit sem árul el,

hiába próbálom meg mágiával szóra bírni: Isten^* nevében! –

kitér előlem és elnézőn mosolyog.

Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon,

és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk.

Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet?

Csapj föl hát költőnek, te hülye,

szállj le a sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt,

fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót –

fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok,

s a kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés.

Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot,

ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten?

Van, van, zengi a reneszánsz kórusa: dicsőség neki!

(A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!)

Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában,

egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként?

Ő is, mint Michelangelo, csak a Teremtővel van köszönő viszonyban,

dramatizálja a gregoriánt, operát ír a madrigálból,

s megbotránkoztatja a mértéktartást áriái aranyával –

azzal nem, hogy ekkoriban kiherélik a majdani kontratenort…

Tisztelt Bankkuratórium, a művészet nem való semmire,

de azt még egy fingfejű herceg is fölfogja, hogy tükörbe néz,

ha a századok kútjában megpillantja egy ismeretlen férfi arcát:

jobb fele tiszta és arányos, bal fele torz, egy szörnyetegé.