Az inga
| Azt álmodtam, „szabad szonettjeim” sora függőhíd, s átértem a túlsó partra, |
| de cellámban – vagy épp EZ az álom? – az inkvizíció ingája leng – |
| az előbb egy tűzpont vibrált a tető alatt… a forradalom… |
| éreztem a lázas mámort… ízről ízre az új világot!… –, |
| s mind lejjebb s lejjebb ereszkedik – már látom a borotva élét |
| s a roppant fémtest csillogó lapjára alvadt vér vakfoltjait… |
| Én Istenem, ihletőm, ki vagy te? létezel-e? |
| S ha létezel, mit művelsz velünk? hová csábítasz? |
| Álmunkban föl-le bukunk, mint tenger vizében az elbitangolt bója, |
| vagy szélsebes ingádon repülünk üvöltve csillag és csillag között. |
| Hallgatsz? Vagy, aki vagy? Elsüllyeszted a Földet, |
| és nem hallod meg a mélységből hozzád kiáltó, fuldokló fiaidat? |
| Verítéktócsában ébredek, s látom, hogy nem álmodom – |
| a súlyos bárd ott leng fölöttem, s körülöttem a cella négy süket fala… |
|
Róma varázsa
| A barbárok nem értik Róma lényegét. |
| Róma nem azért Róma, mert szebb és jobb hely a többinél |
| (szebbnek talán szebb némelyiknél, de jobbnak nem jobb semmivel…) – |
| Róma egyszerűen csak Róma, ahogy New York New York: |
| a Forum, a bűnözés, a fojtogató nagyság, a talmi csillogás, |
| s a felhőkarcolók hírhedt Colosseumának alkonyégbe vésett sziluettje… |
| A világnak szüksége van bukásra szánt birodalmaira, |
| csillagunknak a tengelyére, hogy körülötte forogjon – |
| a pompa könnyed kárhozata nélkül miképp hihetné, |
| hogy a hőforrás kiapadhatatlan, az idő végtelen, |
| s hogy a föltett kérdésre van válasz is? |
| Botond buzogánya, BUMM, bezúzza Bizánc csikorgó érckapuját, |
| de a lyukat egy bádogos befoltozza, és Bulcsut Regensburgban felkötik: |
| – Itt lóg, aki nem tisztelte a nagy számok törvényét, egy futóbolond! |
|
A krónikás barát
| Izzó szenével Isten nem csak azért nyomorít meg engem, |
| hogy írógépemhez láncolt krónikása legyek, |
| de hogy egy magaslatról lássak rá a történetre, |
| ahogy kibámulok kolostorcellává lett szobám ablakából, |
| és tanulom, hogy a bölcsesség íze is keserű íz… |
| Alattam vonul el a megvert század. Rongyos martalócok; |
| megkúrnak egy-két özvegyet, fölcsinálnak néhány gyereklányt, |
| s vánszorognak tovább, a füstben úszó ezredvég felé… |
| Volt-e viharosabb szépség, mint fiatal korukban ők, |
| az anarchisták, a szabadgondolkodók, az utópista konspirálók? |
| Arcukon fényujjaival matatott a barkát robbantó tavasz, |
| de télre megépült a szögesdrót az első tábor körül, |
| s az élet, az izzó lávafolyam sötét fenőkővé fagyott, |
| hogy azon élesítse nyaktilóját sántító világelméletük. |
|
Gyilkosság a székesegyházban
|
Hankiss Elemérnek
| „Ég óvjon minden fityfiritty királyt Becket Tamástól, |
| de főképp minket, korunk hű fiát, Hajlékony Henriket! |
| Hívünknek hittük őt, s joggal, amíg csak kutatott valamit egy sarokban, |
| és mint a többi záptojásfejű, nappal is álmában sétált a háztetőn – |
| a szemüvege sok dioptriás, a nyakkendője mindig félrecsúszik, |
| nősül, válik, nősül, a lelki élete, szerényen szólva, bonyolult, |
| ráadásul még hadar is: született udvari bohóc! |
| Hanem bízz csak hivatalt rá, mint marha fejjel én, a cimborája, |
| püspököt szentelsz föl magad ellen, láncinget adsz a tisztességre, |
| mely túl komolyan veszi magát és föladatát. |
| Nincs más szer nyavalyánkra, szabadjára engedem barom báróimat; |
| ők nem írnak-olvasnak, karddal rónak nevük helyére keresztet, |
| s megölik azt, aki túl sok szót használ. Megalkuszom az Úrral: |
| egy gonddal kevesebb nekem, egy szenttel több neki.” |
|
Machiavelli kampányfőnökéhez
| „Nincs vérengzőbb dúvad a széplelkű értelmiséginél – |
| ha ez tüzes tekintetében égő rögeszméivel, |
| a sors szeszélye folytán hatalomra jut, |
| kitör belőle az ámokfutó, és őrjöngve fürdik a csirkevérben… |
| Nem éhségből vagy nyereségért, Isten és a közerkölcs nevében öl. |
| Megátalkodottságában képtelen minden alkura, |
| másszóval élet- és tárgyalásképtelen, mert ugyan mi az élet, |
|
amico mio, ha nem az igen és a nem alkudozása? |
| De ő nem és nem. Ő a megtestesült elv. Robbanjon csak föl a Föld! |
| Fegyverhordozóul válassz inkább cégéres gazembert, |
| akiről lerí, mit akar, de tudja, hol van a határ, ameddig elmehet, |
| mert realista, mint magunk. Vele elbánik a Fejedelem; |
| meggyőzi, korrumpálja, tőrbe ejti, kitünteti – kinél mi hatásos. |
| Én mondom, inkább száz eretnek, mint egy szent az Inkvizíciótól!” |
|
A kapu őrei
| A történelem nem lehet meg Cromwelljei nélkül… |
| Thomas gazember, ez a mestersége. |
| Nyalánk és kegyetlen, de szorgos csúszómászó. Udvaronc; |
| megbízhatóan intéz válópört, birtokvesztést, akasztást. |
| Címei csörömpölnek rajta, arany függők egy mészároson; |
| bukásában sem nő naggyá: eddig segget nyalt, most szaros nyelvvel zokog. |
| Oliver más kor, más világ. Vasbordái mögött érzékeny erkölcs lakik – |
| imát telefaxol a mennybe, viszonzásul szakvéleményt kap, |
| hogy mi szolgál a köz javára, s ki csak színleg puritán. |
| Tántoríthatatlan, mint mind a próféták: ha kell, a tömegbe lövet; |
| jelszava, mint a vasúté: VIGYÁZZ, HA JÖN AZ ISTEN! |
| Két Cromwell, jó referenciákkal. Őket kijátszva kéne besurrannunk a házba, |
| hogy legújabb elméletünkkel fölfeszítsük a jövő fiókját – |
| műhiba, ha a betörőt meg nem vakítják, föl nem kötik, meg nem égetik… |
|
Rákóczi-nóta
| Egy nádfödeles országban lángcsóvát hajigálni – |
| ehhez értünk, ebben nagyok vagyunk! |
| Túlélni tiszta szívvel aljasságot és halálveszélyt, |
| s rögtön utána bemocskolni magunkat egy ócska pártütéssel, |
| teli torokból üvöltve a gyalázatos marhaságot, |
| hogy nem is volt Második Világháború, |
| s Ravensbrück, Majdanek, Treblinka és a többi perzselő név |
| csak helynevek a térképen, bármit is ugatnak a liberálisok… |
| Mi tett ilyenné minket? A rossz történelem? |
| Ezért találunk rá a kotorékeb ösztönével |
| ruhásszekrénybe bújt zsidóra, padlás-zugban kucorgó kulákra? |
| Ezért leghőbb vágyunk, hogy jó sajtónk legyen? |
| Ezért küldjük (miután jól megtéptük) szerelmünket a sarokra, |
| hogy összestrichelje a mindennapi mítoszravalót? |
|
A defetista sajtó
| Dr. Göbbels fehéren izzó, völkisch optimizmusát |
| Leni Riefenstahl ültette át a gyakorlatba: |
| filmjén az antik Róma épül újjá, míg a németek |
| korgó gyomorral válogathatnak műméz és műlekvár között. |
| A nácik története piktogram az idő metrófolyosóján. |
| A Bourbonok viszont nem azért Bourbonok, |
| hogy falfirkákat látva filozofáljanak; |
| emberük megkezdi a hőn óhajtott rendcsinálást, |
| átszervez, megvon, megszüntet, barátilag javall, kirúg, |
| hogy végre valami fölemelőt is lásson a tükörben – |
| vízcsöppek gyémántjával ékesítve önnön cerkófmajom arcát… |
| Jöjj, Azazél! Mutasd nekik sivatagod fekete-fehér képeit: |
| a hat megmérgezett Göbbels-gyereket szénné égve a bunker fölött burjánzó kertben, |
| s a túlélőt, a hazug kamerával kóválygó, eleven múmiát! |
|
A nép, az, istenadta nép
|
Göncz Árpádnak
| Bolond volt-e Radnóti, hogy eklogákat irkált, |
| és nem Szálasi ellen szervezett merényletet? |
| Melyik az istenadta nép? Amelyik azt kiáltja: „Esküszünk!”? |
| Vagy az, amelyik részegen kizsuppolja Szabadszállásról Petőfit? |
| S ha mind a kettőt Isten adta? Verjük a falba fejünket, |
| hogy fölriadjon a borsón térdeplő Platón álmaiból? |
| A szellem szabadsága az, hogy szellem,
|
| és persze ez legfőbb korlátja is; |
| az anyagi világban nincs jobb érv egy hadseregnél… |
| De mi van akkor, ha nemcsak egy időszámítás van, |
| s ha hosszú távon egy vers szétlőhet egy egész tankhadosztályt? |
| A föld alá szorított igazság, mint az atkák – |
| a hamis tanú megrühösödik és halála után is vakaródzik, |
| s nincs óceán, mely lemoshatná róla a kénkő kenőcs átható szagát… |
|
Erkélyemről a kilátás
|
Vak Pali, vak Pali
mindent lát,
szemüvegen át
kutya valagát,
a fekete pulikutya
vili-valagát.
Át, át, át,
vivát, vivát, vivát!
A puli fekete
vili-valagát.
Nahát, nahát!
Városi folklórszöveg a
Rákóczi-indulóra
|
| Mohó és műveletlen. Ezen a földön az államkincstár |
| nyelve-szakasztott bronzharangként, századok óta kong az ürességtől |
| (ha nem, gyorsan kiraboljuk, közadakozásból |
| emlékművet emeltetünk magunknak, hogy dicsőségünk örök időkre fennmaradjon, |
| s nyomás a koronaékszerekkel Sztambul vagy New York felé)… |
| A fölül kerülő tehát könyékig nyúl a fazékba, amit ma megehetsz, az a tiéd! –
|
| fiatal még a szerzésben, vagy éppenséggel túl öreg, |
| és azt hiszi, hogy már úgyis mindenről lekésett… |
| Hajigálódzhat az eszme a forradalom lángcsóvájával, a tűz nem fogja a tartószerkezetet. |
| A jogállam szemérmes szűz, de szorgosan tanul a maffiától, |
| és bár gépfegyverét paragrafusok dús bokrába rejti, |
| ő is szitává lövi veszélyessé váló vetélytársait; |
|
cuius religio, eius regio, susogja: |
| ki igaz urat szolgál, azé a zsozsó… |
|
| Velük ki érne rá törődni? Nekik nem hoznak változást |
| a forradalmak és a rendszerváltozások. |
| Ők lenn születnek és lenn is maradnak; |
|
számon kívül, mint Ixion az alvilágban, |
| örökös hányingerrel küszködve hétköznapjaik bősz kerekén; |
| róluk szaval mindig is Isten küldötte, a honmentő, miközben |
| törvényt hoz – krokodilkönnyet hullatva – ellenük. |
| Mit számít nekik az, hogy vers siratja el őket, |
| mint halottaikat a falusi ravatalozóban |
| a fekete fejkendős, sikoltozó öregasszonyok? |
| Életük pötty egy katicabogáron; |
| az gondol egyet, szárnyra kap, elrepül – |
| csikorgó csontjaikat egy-két évszázad megőrli… |
| Sötét, ameddig elláthatsz, lélek, sötét… |
|
|
Fújj, szél! Dühöngj vihar!
| Egy hatvan éves költőben mi lehet érdekes még? |
| Tanuljon meg rap-pelni, kardot nyelni, fejen állni? |
| Még ha repülni tudna megtanulni, |
| fürdőköpenyét tárva ki szárnynak, mint egy hazai Denevérember! |
| Bár ki tudja… Őt már elkönyvelte a korszak könyvelése, |
| s mennyei főkönyvét az Isten is rühelli újra fölütni… |
| Egy urnahely a falban és pár krumplifőzelékbe jó babérlevél – |
| ez már csak így marad. És ami nem változhat: unalmas! |
| Hátára fordított bogár, kaszál és kalimpál, hiába. |
| Írhat az új divat szerint, ha tud, de nem élheti újra az életét. |
| A Lear király viharjelenete mennydörög be fürdőszobánk ajtaján: |
| PÉNZES POSTÁS (jő és csönget) Honn van-e Ottó bácsi?
|
| Mire kedvelt lányunk, hű CORDÉLIÁNK: |
| Honn, édes úr, de épp zuhanyozik. Majd aláírom én. |
|
Levél egy fiatal költőhöz
(Rilke – Franz Xaver Kappusnak)
1. Azt kérdezi, jók-e a versei?
| Irodalmi díjakkal földíszített, száradó karácsonyfa vagyok. |
| Mindent tudok a szakmámról, amit tudni lehet, |
| de a költészet titkáról nem tudok semmit. |
| Lakik bennem egy idegen, ő mindent tud, de semmit sem árul el, |
| hiába próbálom meg mágiával szóra bírni: Isten* nevében! –
|
| kitér előlem és elnézőn mosolyog. |
| Verset írni annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon, |
| és ujjainkkal tapintani ki azt, amit eszünkkel föl nem foghatunk. |
| Megigézett a nyelv szépsége? Hirdetnéd fennkölt eszméidet? |
| Csapj föl hát költőnek, te hülye, |
| szállj le a sóbányába, öntözd arcod verítékével a kéziratpapírt, |
| fonj egy életen át a verssoraidból lepkehálót – |
| fölemeled, s alatta semmi sincs, csak a megfeketedett vérnyomok, |
| s a kimondatlanul maradt, nagyobb rész szenvedés. |
|
2. PS.: Ismeretlen férfi képmása. XVI. század
| Verseimet egy zsaroló írja – fölrobbantja a világot, |
| ha holnapig nem válaszolnak neki, van-e Isten? |
|
Van, van, zengi a reneszánsz kórusa: dicsőség neki!
|
|
(A mennyekben, gondolja hozzá bölcsen, a föld a miénk!)
|
| Lehet-e bárki vadabb modern, mint Monteverdi a maga korában, |
| egy fukar herceget szolgálva a mindenség kincstárnokaként? |
| Ő is, mint Michelangelo, csak a Teremtővel van köszönő viszonyban, |
| dramatizálja a gregoriánt, operát ír a madrigálból, |
| s megbotránkoztatja a mértéktartást áriái aranyával – |
| azzal nem, hogy ekkoriban kiherélik a majdani kontratenort… |
| Tisztelt Bankkuratórium, a művészet nem való semmire, |
| de azt még egy fingfejű herceg is fölfogja, hogy tükörbe néz, |
| ha a századok kútjában megpillantja egy ismeretlen férfi arcát: |
| jobb fele tiszta és arányos, bal fele torz, egy szörnyetegé. |
|
|
A tékozló fiú
1. F. B.: Fekete fej; J. F. költő portréja
| Ferenczy Béni nem a szupernova lobbanását véste kőbe, |
| szobrász tenyerébe fogható anyag kívánkozik – |
| napkövet keresett, hogy a földvonzásból kiszakadhasson, |
| s az ismeretlen, fekete ércet finoman tapogatta, |
| mint mennyei járatából kiszédült vakondokot: |
| – Nézd, a Tejút egy csöppje, hogy sugárzik! |
| A lángész lobbanásához több kell, mint puszta tehetség, |
| kell hozzá jó szél meg csillag az égen, mint egy tengeri úthoz, |
| de legfőképp mégiscsak a megmagyarázhatatlan vakszerencse kell – |
| apró taszítás, amitől beindul a fúzió, a rögeszme kitágul, |
| és szétteríti az űrben az égő Dózsa György képét s a karóba vont Csáky püspökét, |
| s a hangrengetegben bolyongó, biai rezesbandát körülsusogó erdőt, |
| hol szarvashangon tutulnak Bartók gomolygó emberszörnyei… |
| Tékozló ragyogás a világ, mielőtt tűzgömbje kihuny és összeomlik. |
|
| Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Noé? |
| Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, |
| s most fönt csücsül vele az Ararát tetején, |
| s csak ő emlékszik, félnótás öreg, mi volt itt – egy óceán!
|
| Vagy gondoljuk el azt, hogy Petőfi csakugyan életben marad, |
| de nem valami ködös elme szülte Barguzinban, |
| hanem itthon, csoda folytán megúszva Haynau sortüzeit és hóhérkötelét… |
| A kiegyezés korában suszterinasok csinálnának bohócot belőle: |
| – Odanézz, rögtön megbotlik a kardjában, és seggre ül! |
| Jaj a lángcsóvát húzó léleknek, ha túléli a földet érést, |
| rozsda emészti el, s még jó, ha férgek közt maga is féreggé nem változik; |
| egy élet, egy rögeszme, bőrtokban zörögnek csontjaink – |
| szerencsés, akit ifjúsága virágában döf le egy kozák lovas. |
|
|
A nincs/van kapu
| Melyik a másik látomása? Az Isten az emberé? |
| Az ember az Istené? Isten közelében, |
| ha van Isten, és a teremtés teremtés, |
| elhajlik az egyenesnek indult gondolat; |
| a mennyei jelenlét térerejétől megbolondul a mágnestű, |
| egyszerre mutat északot, délt, kétségbeesést, gyönyört. |
| Isten léte mellett ugyanannyi érv szól, mint ellene. |
| Hinni annyi, mint látni – vakon… Egy szakállas nemzetségfőt |
| fényözönként törni elő a felhőzetből, az őstenger fölött… |
| Hallom koponyacsontunk őrült reccsenéseit, |
| ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat; |
| ezt a tébolyult nagyotakarást kódolta az első szénvegyületbe az, |
| aki képzeletünk szerint csak ül és vár és figyel: |
| ráér… neki a perc meg az évmilliók… Majd új sarat gyúr jobb alapanyagból! |
|
| Persze ott a hitszónok egérútja, hogy Isten a szeretet |
| (vagy más nemes érzelem: vérbosszú vagy vakdüh, |
| ahogy az eszmét önnön megtestesülése, a mozgalom |
| renddé majd hivatallá értelmezi). |
| Nem tudunk kitörni sorsparadoxonunkból, |
| hogy emberi ésszel emberi fogalmat alkotunk, |
| és minthogy a költői kép egy filmkockáján a mindenség is elfér, |
|
isteni nyilván az, ami nem fér el sehol és semmiben… |
| Ki szerethetné, ha csak sajátmaga nem, ezt a fölfuvalkodott, szapora majmot, |
| aki mérgező kosszal tömködte el a föld pórusait, |
| lyukat fúrt a levegőégbe és megfertőzte az óceánt? |
| Ki más, ha nem az az Isten, akit az ember embernek képzel el – |
| Egész életünkben egy fekete kút vak hengerébe bámulunk, |
| s nem látunk mást, csak néhány didergő, nyomjelző csillagot… |
|
| Vagy kételyeim dadogása épp hozzád juttat közelebb, |
| miközben a megszentelt szövegek helyett az élő nyelvben botladozom? |
| Nem tudom, hogy szólítsalak. Nem tudom, hol vagy. |
| Nem tudom, vagy-e? Nem tudom, hogy a pincéből kilépve |
| a ragyogás, ami egész életemre elvakított, a háború végének tündöklése volt-e, |
| vagy a szülőcsatorna forró kijáratánál káprázó, hajdani hóförgetegé? |
| S melyik kép olvad a másikra? S melyik felejthetetlenebb? |
| Időm sarokköve ez a sok egymásra égett nem tudom…
|
| Biztos csak annyi, hogy közben mindvégig valami lassú szív vagy óceán hulláma ringatott: |
| éreztük egymást, víz és hajó – |
| egymás bőrét bársonyosan simogatva lebegünk föl-le, föl-le, álom és ébredés között… |
| Nincs/van kapu, ha volnál, nyílj meg előttem! |
| Madár voltam, egy ágon ültem, ember alakban énekeltem, emberi hangon, |
| emberi szót forgatva a számban – él… élni… élet…
|
|
|
Az amfora cserepei
1. Róma püspöke kiközösíti az X-kromoszómát
| A csetnikek génjében nem volt hibás kromoszóma, |
| ők férfiak voltak, ahogy a nevük mondja: harcosok, |
| és nem afféle élő mételyként lebzselő buzeránsok; |
| öten is megdugták a nőt, akit a külvárosi konyhában találtak, |
| csak előtte még három hónapos kislányát berakták a gázsütőbe, |
| és alágyújtották a lángot… Az Antikrisztus kora? |
| Ember ellen való vétek azt hinni, hogy bármit is megold a pánik, |
| az eszeveszett visszahátrálás a múltba – |
| ott is csak az égő hús szaga és az izzó őrület fogad, |
| csak manipulált hírműsorok helyett zsolozsmával és kereszttel – |
| a könnyebbik megoldás elménket juttatja kárhozatra, |
| hiába állunk lesütött szemmel az E = m • c 2 csillagfolyója előtt, |
| vesszük az erkölcs legfőbb mértékéül a vénkor aszályát – |
| Isten az, aki: tavasz és nyár is; nem elég bűnbakot áldoznunk neki! |
|
| A szörnyűség mi magunk vagyunk, a veszteségeinkkel… |
| A diktatúrák füstködében egy elmosódó nőalakot követünk, |
| a szabadság fűvel benőtt sírokból fellebegő kísértetét, |
| míg lázasan s vacogó foggal ki nem hámozzuk igéző fátylaiból, |
| hogy ágyunkban egy repedt sarkú, foghíjas kurvát találjunk – |
| ez minden forradalom rövid története! |
| Az elme faragott képe, a szebb jövő, |
| mint Bergman őrült hősnőjének túlvilága, |
| újra meg újra a fal s a tapéta közé szorul; |
| s nem úszhatjuk meg a szembesítést, előbb vagy utóbb nekünk ront |
| az ágyneműtartónkban vagy a ruhásszekrényünkben rejtőzködő skorpió; |
| fényes, drótszerű szőrrel borított lábai közt, a potrohában végzi minden: |
| istencsászárok, szuperhatalmak, a csúcsnál csúcsabb technika, élet, vers, szerelem – |
| fekete sár a világ, csak szemfedője, a zuhogó hó fehér. |
|
| A görögök világképe célszerűen kerek, mint amforáik. |
| Képzeletükben az élet dolgai körbe érnek: |
| a vázaképen a férfi daliás farka négyezer éve áll, |
| s a nő arcán ugyanannyi éve ég a Hű, ez aztán, mint a kő!
|
| Istenek? Emberek? Nincs köztük különbség, és ezt úgy hívjuk: remény. |
| De miféle reményt meríthetnénk cserepekre tört korunkból? |
| Színről színre láttam bombaszőnyeggel borított városom ostromát, |
| és filmen a kis, helyi háborúkat, a sportstadion vértől vörös gyepén |
| egy száz évesnek látszó harminc valahány éves nőt, |
| aki abba őrült bele… de nem, túl szörnyű, mégsem mondom el… |
| Néha az ablaküveg tükrében meglátom magam, és azt gondolom: – Ki ez?
|
|
Ki ez a földhöz szögezett nyomorék? És akkor az arcomon átdereng az övé, |
| a nagy ravaszé és még nagyobb baleké, a tengerek és az árbocrúd foglyáé, |
| aki pellengéren ugyan, de hallja az új-év-új-lehetőség szikláján heverő szirének énekét. |
|
|
A kút
| Az öregségre még találunk jó metaforát, a cellát |
| (és benne azt a keveset a világból, ami még fontos és kinyújtott kézzel elérhető), |
| de ezzel vége a földi bizonyosságnak. A halál angyala változékony és szeszélyes; |
| többnyire lesből támad: most épp felhő képében közelít, |
| s csak az árnyékát láthatjuk ablakunkból – |
| nő-e, férfi-e, koldus-e fehér bottal, vagy dárdás lovas, ki mondaná meg? |
| Minden kor, nép, égtáj, vérmérséklet másnak képzeli… |
| Isten tág hordójának lazuló dongái körül ma megint csak az |
|
ős-őssejt finoman hullámzó sok pici csillószőre a |
|
vaspánt: mindig támad az embermajmok |
|
közt pár megszállott, aki tudni akarja, |
| milyen darab milyen szerepét osztották rá a kék bolygó sárrögös forgószínpadán – |
| Szókratészt, a bürökpoharát kortyolgatót, vagy a |
|
Megesett Lányt, aki nyílt színen ugrik a mozdony elé? |
| A fákról a földre leszállt lény legfőbb fényűzése, hogy ő dönt, ő: eljátssza-e egyiket is? |
| S persze, hogy úgy dönt: játszik. S persze, hogy ismét |
|
többet vár a lehetségesnél (mint a legelső sakk-nagymester, |
| aki egy szem gabona sokszor sokszorosát követelte |
|
szellemi termék hasznosítása és szerzői jogok címén a találmányáért lelkesedő |
| s csillagok és békák közt fuldokolva óbégatja teli a fekete |
|
színpadot, hogy gyere és húzd ki a kútból, a mindenség |
|
jeges és huzatos súgólyukjából, mors bona, jó halál! |
|
|