Óda a tavasz szelleméhez^*

1 Ó bársony léptű tűzlény, szép tavasz! Boszorkány, mert zengő faiskoládban nincs más tantárgy, csak a halál. Csak az, hogy ami jön, megy is. Minden mulandó, ingatag egyensúly és változékony létállapot; a tér hol parttalan tó, hol hullámokkal fodros Balaton – egyszerre selymes öl és végtelenszer egy oxigén- s két hidrogénatom. Nézd ezt a rángatódzó gnómot itt, aki a tévének nyilatkozik!   2 Puszta lobogás, rúd nélküli zászló, az űr rostélyán izzó fényhasáb! Hiába bűvöl dob, körtánc, varázsszó, hogy lépj ki a csillagok vetette árnyból és fedd föl az arcod, rejtett lényeged. Nyilazhatok rád, prédám csak madártoll, nem te magad, testtelen suhanás, kinek a neve Mi Atyánk a Mennyben vagy Általános Relativitás. Nézd, görcs dobál, mint vasvilla a szénát, a halálos csűr szálkás küszöbén át!   3 Nézd, örök láng, nézd, fényes ostoba, ki minden titkot tudva sem tudod, hogy mi az: csak egyszer és többé soha! Mi nem örökké élünk, nagyon is nem, egy nyarunk is lehet örökkévaló, és egymást ölelő testünk maga az Isten, és pornófilmünk bibliai kép, melyen a sár kéjes testnedvei lélekké párlódnak valamiképp… Nézd, fényes kontár, kétbalkezes mester, mit művelt életlen bicskád a testtel!   4 Homlokom ráncos, hajam legyalulva, arcom és ajkam össze-vissza ráng, a kezem mintha repülni tanulna, s falábamon egy béna bábu szédül – fölgyújtva és porig rontva a vár, s hosszú lángnyelv csap ki belőle végül, lélek, mint te, lázadó, vad süvölvény, költő, ki versében maga az úr, s kinek csak belső törvénye a törvény. Ne engem, őt segítsd, a messzi rokont, míg verssora legvégén ott nincs a pont!   5 Hagyj rá mindent! Hadd járjon csak a szája! Hadd űzze zenés hókuszpókuszát, hogy rabul ejtsen rabulisztikája! Ha megnyílik az ég és mennydörögve szakad a könny, a vér, a szenny, a sár zivatara az égő délkörökre, s négy lovas kürtöli a hírt, a  VÉGÉT, ő mondja a magáét, az emberét és nem ismeri be a vereségét. S ha föld nyeli el, lentről kiabál: „Nem éltem-e eleget, hol a Halál?”