Harmincas évek, Bartók zongorázik, a közönségben ott ül József Attila^*

csönd zene csönd zene csönd zene dallam tűzhúr hang és hang és hang között a fényözön közepén egy zongoraszéken apró ősz öregember ül ujjai föl-alá futnak a klaviatúrán mennydörög és suttog mélyből kiáltoz a néma az elragadtatás a szenvedés az ösztön erdő izeg és mozog és rezeg a zizegő lomb a nap párducmintázata selymes szőrön a lázas láva kulcsra zárt mázsás pillák mögött didereg az elme pallér föltalálja a függesztőónt mérőléccel méricskéli az Isten fénygerendáit ravaszul meglopja a mestert mennykupolát emel ő is kőből és kórusból orgonapontból démonokon lovagolni csak ő tud a lélek a füst nélküle megdől térelmélet birodalom emberevők táncolnak a tűz körül hölgyeim és uraim nem a zongora dübörög itt a föld reng érzi a vesztét