Ars politica^*

Költő vagyok, mi érdekelne, ha nem a költészet maga? A névtelen megénekelve, a szó husa, teste, íze, szaga. Az élet anyaga. Ha biztos nem is, otthon ebben lehetsz. A többi politika, piszkos, lehangoló, kisstílü hecc. Az igazi és a valódi mosléknak döntött kotyvalék. Rabló eszmék lólába lóg ki a zsákból, mellyel e fényes kor lelép, mert viszi magával eladni a szajrét – s reményével majd mást hiteget, hogy „az ifjúság megéri azt még…” – utópiáit, a vakhiteket. Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs „Újra kezdjük!”, van úgy, hagy nincs mit kezdeni, a csillagok nem állnak együtt, s nincs esélyünk, csak veszteni. Most száz év csönd jön és sötétség? Papírcsákó és máglyatűz? És munkaeszközünk, a kétség megőrül és ördögöt űz…? A poklok a mennynek mattot adtak. Az idő tapogat, mint a vak. De nyelvünk hegyén megmaradtak a mondatat alkotó szavak. Én mondom, ez egy változó kor, az ember hol nagy, hol parány. Csillannánk meg csak, mint az óbor egy új reneszánsz asztalán!