A rómaiakhoz*

Sérült társadalom sérült elitet produkál.
Ha a bosszús egek haragját hallom mennydörögni,
 
kinézek az ablakon, hogy lássam,
 
nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt?
Száz évet ugorni helyből? Szép elgondolás.
Kár, hogy valami mindig közbejön, például a nép;
 
bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel,
 
behajlított karral mutatja, mit hova.
Minden utópia fő baja az, hogy szembe süt;
a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul,
 
vagy görcsösen tartja a jól bevált irányt,
 
míg belevakul s a tömeg közé lövet.
Politikusnak alig marad több, mint a szájalás.
A dolgok többnyire önsúlyuk szerint mozdulnak arra, amerre.
 
Ritka, hogy emberkéz taszít egy jót a földgolyón,
 
és abból is ki tudja, mi lesz, miféle jövő?
Őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak szóvirágaitok,
de őrült az is, aki sértődötten télnek gondol minden évszakot,
 
s nem számít meg akár még nektek is valamennyi esélyt.
 
Nevezzük bárhogy: az élet, a sors, az istenek,
egyszóval a végtelen kapacitású, por képében lebegő agyvelő
több lehetőséggel számol, mint amennyi koponyánk rakterébe fér,
 
s bár ő maga dermesztő közöny, a működése lázas újrakezdés –
 
kriptaajtón lép ki csillaga, bűzlik és ragyog.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]