Párizsban az elnök vendégei golyóálló |
üveg mögül nézték a színpompás forgatagot |
|
| A konventben ahány szónok, annyi szikrázó hőstenor – |
| a forradalom imádja a saját hangját, |
| de mert nem divat még a csapteleppel csillogó fürdőszoba, |
| ahol csempés falak sokszorozhatnák meg a hangját, |
| egy vérrel teli, szutyakos dézsában énekel |
| a szabadságról és az emberi jogokról… |
| Közelről minden nagyszerűség kisszerű; |
| a nyelven megint egyszer túltesz a beszéd, |
| és tanúsítja, hogy minden írásnál maradandóbb |
| a vijjogva elszálló szó, melynek dermesztő huzatától |
| kopogva hullanak a fejek, mint a makk. |
|
| Egy kétszáz éves tömeggyilkost keltegetnék? |
| Az öreg szellem keresztrejtvényt fejt, |
|
tizenegy betű, fogalom, négy betűje: ISÉG – |
| egy pillanatokig tartó epilepsziás roham bódulatában |
| azt álmodja, hogy újból elé írhatja a TEST-et és a VÉR-t, |
| hogy újból fiatal, és mennydörög az óceáni szél, |
| és virág van a gomblyukában és elköveti |
| mindazt az édes és életveszélyes hülyeséget, |
| amiért ritkuló hajjal s foghíjasan egyszer még vezekelni fog… |
| De már túl is van rajta; biztos leesett a vérnyomásom,
|
| gondolja, és tovább rágja a ceruzáját; |
| tizenegy betű, fogalom, mi az? |
|
| Az ember olyan, amilyen, és forradalma |
| olyan, amilyen ő. Bosszant a kis Napóleon |
| nagy hátraarcának csalódott filozófusa, |
| aki a konzervatív kantárszárat markolászva |
| az örök értékeken lovagol. A haláltáborok lakója |
| jól tudta, hogy nincs reménytelenebb őrültség a reménynél, |
| de jól azt is, hogy a halál zárt rendszerében ez az élet… |
|
| A jövő végső soron kiszámíthatatlan, |
| de a szerelem attól, hogy csalódtunk, |
| eleven tűzkúp, noha oldalán most épp játéktraktorral furikázunk |
| s teraszos műveléssel szőlőt termelünk. |
|
|