Az eltévedt lovas*

Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet;
az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként
a lobogókon és a címerpajzsokon,
miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt.
Nem voltam vezérnek való a kételyeimmel.
Tudtam én is a jelszót: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!,
de én közelről is láttam már ütközetet,
hol a vértől és a kidőlő belektől mocsárrá dagad a sár.
Egy imbolygó árnyék a többi közt, amikor leszállt a köd,
a hosszúra nyúlt évszázad vége felé –
se nap, se remény, csak a fuldoklás a torkunkat maró sötétben,
s a hétköznapok mocskos vattájában kapáló paták.
Elveszítettem mindenkit magam mellől, a fiatalságot;
hajdani látomásunk kék borszeszlángként még föl-föllobban a láp fölött,
különben vaksötét. A ló üget, megzörren a nád, és láncát csörgeti
valami ismeretlen sárkánygyík – a lélek mélye ez…
Keresztet vethet az ájtatos kor, amely most ránk köszön,
ha látja, hogy fej nélkül is szilárdan ülöm meg a verset,
míg vállamról kísértetek lebernyegeként redőzik alá az éjfél,
s a négy égtáj patkói közt gurigáz meteorlyuggatta holdkoponyám.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]