| Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet; |
| az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként |
| a lobogókon és a címerpajzsokon, |
| miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt. |
|
| Nem voltam vezérnek való a kételyeimmel. |
| Tudtam én is a jelszót: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!,
|
| de én közelről is láttam már ütközetet, |
| hol a vértől és a kidőlő belektől mocsárrá dagad a sár. |
|
| Egy imbolygó árnyék a többi közt, amikor leszállt a köd, |
| a hosszúra nyúlt évszázad vége felé – |
| se nap, se remény, csak a fuldoklás a torkunkat maró sötétben, |
| s a hétköznapok mocskos vattájában kapáló paták. |
|
| Elveszítettem mindenkit magam mellől, a fiatalságot; |
| hajdani látomásunk kék borszeszlángként még föl-föllobban a láp fölött, |
| különben vaksötét. A ló üget, megzörren a nád, és láncát csörgeti |
| valami ismeretlen sárkánygyík – a lélek mélye ez… |
|
| Keresztet vethet az ájtatos kor, amely most ránk köszön, |
| ha látja, hogy fej nélkül is szilárdan ülöm meg a verset, |
| míg vállamról kísértetek lebernyegeként redőzik alá az éjfél, |
| s a négy égtáj patkói közt gurigáz meteorlyuggatta holdkoponyám. |
|
|