Kurtág György, zeneszerző^*

Egy hang gurigáz föl-alá a térben fényesen. „Fogd meg”, bocsátja utána az Úr a nevelt fiát. Ez hajszolja egy életen át amazt, megöregszik – a két nagy fül között a kortalan kamaszarc csupa ránc; ráírva mind a földi jelenések, a szögesdrót, a levágott gyerekfej, a tűz, a sötét… „A legszebb dallam is hajlított drótvirág”, sikolt föl éles hangon a zongora, „s a gyönge hold fényében az emberi faj hasmánt vonaglik és sárral töltekezve kúszik a sír felé.” „Mit nem beszélsz, csont-bőr táborlakó”, rezzen föl a trónszékén süketítő orgonazúgásban bóbiskoló árny, „lázad van, ülj le mellém, s most már csak nézelődj!”