Színes film^*

Leonce és Léna dokumentumfilmesek; az indiánok életéről készülnek forgatni. Gépük lezuhan, ott állnak a dzsungelben meztelenül. Megvágatlan filmjükben Leonce és Léna párzanak, üzekednek, bagzanak, búbolnak, bibiznek, cicerélnek, hágnak, fedeznek, búgnak, gyaknak, kúrnak, kefélnek, kamatyolnak, kettyintenek, dugnak, izélnek, kupakolnak, csesznek, tömnek, tosznak, basznak. Süt a nap, minden zöldell, érdemes élni.

Leonce és Léna megmenekül; a narrátor hangja: „Két évbe telt, mire színes filmjük olyan lett, mint a többi színes film. Addigra meggyűlölték egymást és elváltak.”

Leonce és Léna a tárgyalásra vár a Szabadság téren, a tévé székháza előtt. Léna egy padon ül, megjön Leonce. Nem ül Léna mellé. A pad elé ül, az aszfaltra, a koszba. Egy szánalmas, bajuszos, kockafejű, őszes, ötvenes férfi, a Léna új fiúja is magában ül a közelben, egy másik padon. Leonce felé fordul s azt kérdezi tőle: – Hogy vagy, amorádó? Körben mindenütt padok, s a padokon filmesek. Leonce szeme körbesvenkel a szétivott, rezes, bibircsókos, gennyes sebekkel teli, lepra rágta arcokon. Azt mondja: Így.

Ki vagy te és mit akarsz tőlem? Újabban álmomban is versekkel csiklandozol? És nem is afféle ihletett, homályos-fényes szövegfoltokkal, de készre kalapált mondatokkal? ^* Ezzel üzensz, hogy mégis létezel? S hogy te köttetted az alkut a romló test s a mind könnyebben röpködő szellem között? S hogy jó profiként, aki minden tudhatót tud a szakmájáról, tudjam a legfontosabbat, hogy a szakma a szaktudás szintjét elérve semmi, minden a lélek és a vér? Akárki vagy, s akárhol és akármiként, ha csak én képzellek is, megélesíted a hallásomat; dicsőség neked, és szia.

1991. január 14. A Föld, az időzített pokolgép halkam de kitartón ketyeg. A határtalan balsejtelemben jól jönne egy ésszel fölfogható határ. Hát még az általános vereségben egy született győző! Well, mosolyogna ezüstös bajsza alatt a magyar lord, álom, álom; ez is valami? Nálunk otthon, a kastélyban éjfél után menetrend szerint közlekednek a kísértetek.