| Menjünk, bátyám, én itt, a kórházfolyosón, s te ott, |
| szeretve gyűlölt Angliád fölött, a ködben – |
| előre hátráló, nagy költő, T. S. Eliot, |
| tömegmalomban lőporrá őrölt egyén, |
| Amerika megsebzett ősnaivja, |
| aki Mammon förtelmes pofájától visszadöbben, |
| s akit közönséges reakciósként átkoztak ki többen… |
|
| Menjünk; mintha valaki hívna |
| vagy elragadna minket, s mindkettőnket csíkos rabruhánkban, |
| ahogy itt jártunk a világban – |
| s te bankárokra illő öltönyödben. |
|
| Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl |
| a füstben úszó évszázad ködös jövőbe fordul. |
|
| A helyszínt, melyet most elhagyni készülünk, jól ismerem, |
| itt mondta anyám özvegyen: „Jaj, istenem!”, |
| és itt égett pokoltűzként a nyári hőség, |
| de nem a hölderlini, izzó levegőég, |
| hanem gyárak, kemencék, autók sűrű füstje, |
| s egy roppant kémény meredt a semmibe, mint a tüske, |
| s utópiák, háborúk, forradalmak |
| szolgáltatták véres nyersanyagát a dalnak, |
| miután megtörtént a botrányos eset, |
| hogy Isten varázsgömbje sárként szétesett. |
|
| Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl |
| a ködös jövő még gomolygóbb ködbe fordul. |
|
| És nincs tovább, ez a legfelső emelet. |
|
| S most itt imbolygunk kórteremről kórteremre, |
| de mondhatnék helyette évre évet, |
| és nincs aki a kérdésre felelne, |
| hogy ki dönt helyesen és hogy ki téved, |
| és nyarat nyár követ és tél telet, |
| és elhamvad, mint lángoló hajfürt, a képzelet – |
| az új világ, ahová készültünk veled. |
|
| Egy buborékban. Bolygónk jó tíz ölnyi víz alatt, |
| angyalok helyett repülőhalak, |
| és istenszobrok, aranypénzek, urnák, evezők, |
| s látni egy kontinens roncsát, mint szemétlerakót és temetőt, |
| s a mikrofonba könnyes giccset üvöltő, falánk szirének |
| ajkán fölzeng az étkezés előtti ének. |
|
|