Elégia – a háttérben angyalok álldogálnak*

Ha róla kívánunk szólni (Rilke), nézzük e meztelen nőt –
meg-megrezzen a szárnya, suhog. Csak a kombinét s a bugyit
imádkoztam le róla, a szárnya nem zavart. Sőt, kifejezetten
hűsített, hogy csapkod vele, ó de finom, mikor ő kerül fölülre
a hegyről görgő hordó belsejében. Mintha a Föld lennénk
és egy-testként keringenénk valami részeg Nap körül;
vagyis épp hogy nem, két test, két kő a mennyei őrlőtérben –
surlódunk, forgunk egymáson, a pórusaink mind nyitva,
s a testtelen molnár, a gyönyör ki-be jár rajtuk, amíg mi
lánglisztté őröljük a semmit… Ennyit az elragadtatásról.
A versben persze mindez megjelenés és megjelenítés: technika.
Az ihlet részegen is méricskél, mint egy nyugdíjas szerelő.
Nagyítsa-e kétely nélküli, nagy szavakkal még tovább a nagyot?
Vagy kicsinyítsen mindent szóvicc-méretűre, ahogy ma szokás?
Ostobaság nem tudni a nyári divatról, még nagyobb követni:
hagyjuk csak zümmögni a nyelvet a visszhangzó virágkehelyben,
hadd vigyen magával annyi időszerű port, amennyi ráragad –
mondjuk bátran sarkangyalnak az arkangyalt, vagy angyalkának,
hangsúlyozva a -t, hogy a hülye is értse;
ez csak annyi a költészetből, amennyit a stíl katonája is átlát,
és amennyit kőtábláin kodifikálhat a művészetfilozófus.
Pancserek. Csak pancser tűzi ki célul a semleges-nemet.
tart távolságot azért, hogy ne okozzon rövidzárlatot.
A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet. Tűz és víz,
rendetlenség. Programhiba a mindenségben. Az emberhernyó
az éjszaka legmélyén araszol: „Hoppá, megkúrtam a csajt!”,
de a szőrös testből fokról fokra kibomlik a lepke, a képzelet,
és benépesíti a földet mennyel, a mennyet szárnysuhogással,
nagynövésű néppel, melynek puszta közelségétől hajlik a vas,
föllobban a fény, megáll a szív. A költészet csak forma,
esetleges, mulandó. Hang és nyelvhasználat: gomb a ruhán.
S az angyal, a mégoly délceg is, kellék; csak átsuhan.
A lényeg a szem, mely látni kívánja a láthatatlant, s lát is
valami filmet: ég és föld egymásba tapad, mint őrjöngő szeretők…
Majd az az ősöreg arc: cserepes föld, csupa árok és barázda –
egy vén koldus gubbaszt a sötétben, az emberi meztelenség izzó
vaskályhája mellett, fénykoronásan, fázósan, posztómamuszban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]