A számítógép zöldes képernyőjén*

A szemmel láthatón túlról susogó kísértés…
Vegyük úgy, hogy mostantól szavak helyett számokkal dolgozunk;
 
hiába.
Hiába tudjuk, hogy segítőnk csak egy ostoba gépezet,
ha gyorsasága az angyaloké, és azt ígéri,
hogy őbelőle pörög ki a megváltás dimenziója,
ahol Isten és Isten hiánya csak összeadás, kivonás –
megrészegít az esély, hogy életünk minden homálya lebontható
 
négy alapműveletre.
Vers és számítógép – mindkettőhöz a kóbor képzelet illik.
Holdkóros sétálás, éjszaka, fönn a cseréptetőn, ahol én is jártam
s láttam a végeredményt. Nulla a nulla hátán, nulla a földön,
 
az égen, a függönyanyagként hullámzó sötétben;
csupa apró lyuk, melyen keresztül fény áztatja a drága berendezést,
hogy végül a rozsda esz meg minden eszmét, vallást, világképet…
Költő nem azért vagyok, mert megtanultam a szakmám trükkjeit,
és több hangon tudok beszélni, mint egy hasbeszélő,
s kirázok az ujjamból, ha kell akár egy posztmodern
 
szó-szarkupacot is,
de azért, mert végül is fölfogtam, hogy miféle szeszélyes halmazok
 
összege egy egész –
hogy el kell számolnom az életemmel.
Mindegy, kinek-minek. Magamnak akár. Csak a könnyebbség kedvéért
 
képzelem azt,
hogy ő, aki van vagy nincs,
és hogyha van is, csak úgy, mint füstköd a zsúfolt városok fölött,
ott ül szemben velem, s mint szokta, hallgat…
Könnyebb neki beszélni, mint a világnagy, üres szemgödörnek;
a villanyírógép billentyűin úgy zongorázni, mintha csak fecserésznénk,
 
mint a cukrászdában a kávénénikék,
hogy merre jártunk aznap, én és a betegség, és hogy mit
 
komissióztunk össze, útban a föld alá…
Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers.
De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz
s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]