| A szemmel láthatón túlról susogó kísértés… |
|
| Vegyük úgy, hogy mostantól szavak helyett számokkal dolgozunk; |
| Hiába tudjuk, hogy segítőnk csak egy ostoba gépezet, |
| ha gyorsasága az angyaloké, és azt ígéri, |
| hogy őbelőle pörög ki a megváltás dimenziója, |
| ahol Isten és Isten hiánya csak összeadás, kivonás – |
| megrészegít az esély, hogy életünk minden homálya lebontható |
|
| Vers és számítógép – mindkettőhöz a kóbor képzelet illik. |
| Holdkóros sétálás, éjszaka, fönn a cseréptetőn, ahol én is jártam |
| s láttam a végeredményt. Nulla a nulla hátán, nulla a földön, |
|
az égen, a függönyanyagként hullámzó sötétben; |
| csupa apró lyuk, melyen keresztül fény áztatja a drága berendezést, |
| hogy végül a rozsda esz meg minden eszmét, vallást, világképet… |
|
| Költő nem azért vagyok, mert megtanultam a szakmám trükkjeit, |
| és több hangon tudok beszélni, mint egy hasbeszélő, |
| s kirázok az ujjamból, ha kell akár egy posztmodern |
| de azért, mert végül is fölfogtam, hogy miféle szeszélyes halmazok |
| hogy el kell számolnom az életemmel. |
|
| Mindegy, kinek-minek. Magamnak akár. Csak a könnyebbség kedvéért |
| hogy ő, aki van vagy nincs, |
| és hogyha van is, csak úgy, mint füstköd a zsúfolt városok fölött, |
| ott ül szemben velem, s mint szokta, hallgat… |
| Könnyebb neki beszélni, mint a világnagy, üres szemgödörnek; |
| a villanyírógép billentyűin úgy zongorázni, mintha csak fecserésznénk, |
|
mint a cukrászdában a kávénénikék, |
| hogy merre jártunk aznap, én és a betegség, és hogy mit |
|
komissióztunk össze, útban a föld alá… |
|
| Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers. |
| De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz |
| s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen. |
|
|