Egy Tandori-vers avagy az öreg paternalista kivágja a rezet az ablakon^{* **}

K. K. lányszobájában ültünk négyen, K. K. , L. J. , P. Gy. meg én. Most itt megáldok; géphiba; megállok és kicsit tűnődöm, hogy könnyezzem-e vagy jót röhögjek? Micsoda abszurd ötlet a sorstól, hogy még a monogramja is ilyen kétértelmű! Két „K”. Nem mintha kurva lett volna. Nem volt kurva, és ez most nem „irodalom”, csakugyan nem volt az. Az ördög bolyhos bársonyával a lába közt is valami tisztaság sugárzott imbolygó lényéből, az őrületé, míg félméterre a föld fölött élt, félálomvilágban, ahol igenis voltak törvények, csak éppen az ő törvényei. Ki kérheti számon a húsevő növénytől az életmódját; apage, Satanas, azt, hogy élőlényekkel táplálkozik? De még ez is csak pontatlan közelítés, mint a hasonlatok legtöbbje, mert igazából nem szerelmi szeszélye ölt, és nem is a falánksága, vagy ahogy a szalonfreudisták mondanák, a „hajlamai”, de a testéből halálos adagban és ragyogva sugárzó, kozmikus tévhit, hogy ízről ízre halhatatlan. Az ifjúság, mint állapot. Ó az az édes élet! A szánni való dzsesszkorszak! Az őrjöngésig fokozott házibulik! ’59 nyara… A földből, hogyha megfacsarnák, fekete vér csöpögne, és mi táncolunk. A Rózsadomb tetején, hazám részeg virága, az ifjúság körében ököllel verem a padlót, és kozák stílusban járom a rock-and-roll „guggolóst”. K. K. pedig beugrik minden útjába eső telefonfülkébe, és beírja golyóstollal a fontosabb hívószámok közé, hogy „Szeretem X. Y.-t! K. K.”. Ágh Pista ír majd róla regényt, abban csábít s ragyog tovább a Jurányi utcai Karenina Anna, sok évvel azután is, hogy a Balaton partján, a biciklijével együtt az aszfaltba passzírozta egy teherautó. A szobája különben egy keskeny cselédszoba. Alig férünk el benne négyen, ő

meg L. J., akivel szerelmesek voltunk egymásba, és akihez verseket írtam (lásd: Orbán Ottó: Fekete ünnep; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1960), és akinek szájában szétgurult gyöngysorként ragyogtak összevissza álló fogai, és aki máshoz ment férjhez, rendbe hozatta a fogsorát, szült két sikerült gyereket, elvált, volt pár nehéz éve, hajaj, de végül megkapaszkodott egy arra úszó mikrofon állványában, és autóban ülve néha hallom a hangját, és legutóbb negyvenhét évesen láttam, és köztünk legyen mondva, fantasztikusan tartja magát, csak sokat cigarettázik;

meg P. Gy. , Belzebub unokaöccse, K. K. megtűrt és kigúnyolt imádója, a szörnyeteg kamasz, akit Picasso tervezett, a szeme helyén a füle, a szája helyén az orra, és aki felnőtt rémfilm-hősként nők seregével vett elégtételt ezért a sérelemért, és aki fölvett néven alkoholista és másképp gondolkodó, és többek szerint nemzedékének legnagyobb költője lett; meg persze én, akiből nem tudni, kinek vagy minek mekkora költője lett, de az biztos, hogy tolószék felé tántorgó nyomorék; mondom, ott ültünk a cselédszobában, és nem történt semmi, csak a nap sütött,

és előttünk volt még minden, a szégyen, a fölmorzsolódás, a lepusztulás, a megrohadás, az úgynevezett élet.