A sarkutazás^*

Naponta többször próbahalált halok. A kezem, a lábam zsibbadtan megbénul, kiver a víz és lassan   párologva hűti a testemet fagypont alá. A jégcsapdába zuhant mamut nem adja föl, dobálja magát, kapaszkodik,   liheg, forró nyarakra gondol, verset ír, hiába persze,   a tél csak tél marad s a halál halál. Lassan föléje gyűlik a korszemét, lejárt tévéújság, a világhírlapok,   adópapír, nyugták – a tundra. A képzelet még dacosan cincog a roppant testben, aztán elhalkul,   föladja ő is, jöhet az újabb tízezer év. A végtelen, mocsaras táj. Zuzmók, mohák. Úgy pusztulok el, mint századunk utópiája. Hallgass rám, ó Füst Milán. Volt egy áramütésnek tetsző pillanat   egykor, a századelő. Villámlott és dörgött, miközben a korszellem föltépte a történet   hátlapját, és meglátta a társadalmi rugót meg a szerkezetet, s Freud megtalálta az ősanya őssötét ölében az ősmajom faszát,   hogy az ösztönök éjszakájában rőt fáklyaként mutassa föl   útjelzőnek – az emberiség megint egyszer fiatal, csupa lángeszű megfigyelés,   csupa rossz következtetés, csupa eltúlzott remény. S megérkeztünk. A kilencvenes évek. Semmi emelkedett gyász, mintha   dobot vernének, tompa dobot, csak az ágyúk, a géppuskák   ugatása, a technika. Nem az új világ, csak az újdonságok, a szerkentyűk; az okos-hülye   automaták, a hatalmas kráter, az eszmehiány, a világnagy   fekete lyuk. S ami legjobb bennünk, léha kísértőnk, könnyen ígérgető múzsánk,   aki mindig korszerű nyelven fejti ki nézeteit, hogy nincs   vereség, és hogyha van is, csak időlegesen, vállát vonogatva áll a sarokban, hogy hát ugye mit tehetünk, s fejünk körül, ne feledjük, a tévé kékes fénye, különben a vastömör sötétség.