| Elmúlik egy év, egy évtized, száz év, ezer év – |
| a fényes szem pillája se rezdül, mozdulatlan. |
| Az ember az első prímszám, ő az Egy; |
| a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát |
| s marad Egy – és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött… |
| Mégsincs hibátlan számítás. Az élet a kondérban fővő leves, |
| a csonton puhuló hús, a csábítóan ízes újrakezdés – |
| folyékony, mint az óceán, honnét valaha partra botlott… |
| A korszakváltást forrva, rotyogva, bugyogva éljük át, |
| az újságoldalakon csomókban úszik a szenny, |
| de a biztos tényezők közt ott a remény, az ismeretlen X is – |
| egy emberöltőn át napestig aratjuk keserű nem-jeinket, |
| hordjuk a csűrbe az alvadt vértől sötét tanulságok zsákjait, |
| és reggel a fölkelő nap tűzvészében látjuk, a csűr üres… |
|