| A legtöbb ember addig él, ameddig él – |
| haló porunkat az eső belemossa a talajba, |
| s csak más lábára nem illő cipőink tátognak utánunk, |
| és félretaposott sarkuk őrzi azt, ami bennünk egyéni volt, |
| míg utódaink a múlt kacatjait szemétre nem vetik… |
| Legyek-e büszke arra, hogy költő vagyok? |
| hogy gyorsan párolgó véremből a porceláncsésze alján |
| egy kis fekete üledék marad, |
| amit szeme csarnokvizével fölhígítva majd versként ihat az olvasó? |
| Egy főzőedény mélyéről kiáltoztam valakihez, aki a fényben lakik, |
| s legfőbb becsvágyam az volt, hogy hibátlanul használjam a nyelvet, |
| melyet az új évezredben talán már senki sem beszél… |
| A csillagóra sötét számlapján az egymást takaró két mutató |
| egyszerre mutatja a múlhatatlant és a pillanatot. |
|