|
Keresztury Dezsőnek
| Amikor meghallottam a rádióban nyolcvanhét éves hangodat, |
| megkondult bennem fényes magánhangzóid hajdani harangja is, |
| és láttam kőművesmester kezedet, a vaskos ujjakat, |
| ahogy vigyázva forgatják a rossz verseimmel teli dolgozatfüzetet: |
|
Szerkesztő úr (csodagyerekként, 47-ben), ez csapnivaló!
|
| Fiatalabb voltál, mint ma én, és elég egészséges ahhoz, |
| hogy ép ésszel tudd követni az ábrándok füstjét egy életen át – |
| tevékeny köznemes, amikor sehol sem volt már a nemesség, |
| állampolgár, mikor a polgárt épp az államszörny falta föl… |
| Van úgy, hogy minden írásunknál fontosabb mű az életünk. |
| Oké, mester, legyünk hát minden reformkor balekjai! |
| Találjuk ki magunknak Istent! Tegyük meg azt, ami tőlünk telik! |
| A nagy, sötét és sáros erdőben a tüzednél melegszem, |
| öreg fa parazsa, az ötvenes években apám helyett apám. |
|