A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek, |
Tornai, Jancsó, Kőrösi… a nevük nem fér a papírra… |
Húsz és negyven közt járó, szépreményű ifjak, |
fejükben takarékon a lángész, ülepükön fényes a nadrág – |
a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége… |
Ki tudná ma egy asztal köré leültetni őket? |
Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem? |
Ha összefutunk, óvatosan beszélünk, nehogy aknára lépjünk |
és fölrobbanjunk attól, amit nem vágunk egymás szemébe, |
hogy szerintünk mit adott föl vagy el a másik, |
rögeszmékért, pénzért, vagy egy tál lencséért, a sikerért… |
A nyílt terepen lassan vánszorgunk a fejfánkkal jelölt bunker felé, |
s a bombatölcsérek között a vert sereg szétszórt fölszerelése, |
vérmocskos filmkockák, regényfejezetek, verssorok. |
|
De választhattunk volna-e jobban? Jól, esetleg? |
Apám és anyám egymást választotta, a halált – |
a lebegő pollent a véres földbe verték, |
s az anyaföld feltört a fullasztóan ritka levegőbe… |
Nem volt más választásom, mint a választás megtagadása, |
és ezzel életfogytiglani mérlegállásra ítéltem magamat. |
Féllábon éltem végig egy torony gombján az életem, |
s ha elfelejteném, bénuló kezem-lábam emlékeztet arra, |
hogy hiába óvott a mocsoktól a rögeszmés latolgatás, |
mert közben megfosztott a súrlódó izmok önfeledt gyönyörétől. |
A legjobb választás is rossz, ha rossz a kérdésföltevés. |
És hogy kérdezzünk jól a közép-európai présgép fémpofái közt, |
melyek sokszázados szokás szerint sajtolják felkiáltójellé |
a mindig is eretnekséggel gyanúsítható kérdőjelet? |
|
A körtöltésen mégis átszivárog némi vér, |
vagy sár, vagy sáros víz… nem tudni, félálomban élünk… |
csak halljuk az alig hallható bugyogást… |
Bosszant, de mulattat is a süketek újabb nemzedéke, |
mely nem hallja ki saját hangjából az elődeiét – |
vele kezdődik a világ és tőle felhőtlen az égbolt, |
a tiszta lap, melyre a művész korszakos regényt és verset ír… |
Ha a búvópatak szeszélyét nem, a lényeget nem értjük, |
a törhető gerincű lény törhetetlen természetét – |
valami makacs eszme átüt a korszak kötésén, |
illóolajként párolog, felhőként kóborol a levegőben, |
majd egyszerre csak öldöklő szellem módjára robban ki a földből |
és torkom furatán át sivítva lő a magasba néhány iszapos szót, |
mely hiába az enyém – senkié, mindenkié. |
|
A piszkos ablaküveg mögött, az asztal körül, |
ott ülnek ők a kezdet kezdetén – sokadik folytatásként, |
de ezt, ahogy sorra az utánuk jövők, ők sem érzékelik… |
Ott ülnek ők, de nem egy kávéházban, hanem mézsűrű ragyogásban; |
most ők a kékes szúróláng, a fényes észrevétel, |
a tüzes világkemencében piruló kenyér… |
Az idő makacs újrakezdő, s mindig új hús kell neki az ágyba, |
a hadiszamár nyergébe új évjáratok új balekjai – |
most ők azok, dadognak és lobognak és lobognak, |
hogy szívinfarktust kap tőlük a minisztérium; |
nyelvükön tilalmas szavak, mint piacgazdaság és demokrácia,
|
szemükben a káprázó összefüggések jövőidejű délibábja, |
miközben túl az ablakon egy sivatag szikrázik körülöttük, |
a nyomorult jelen, a csak emléknek szép hatvanas évek. |
|
|