Sírkő és káprázat; a Belvárosi kávéházban*

 

1.

A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek,
Tornai, Jancsó, Kőrösi… a nevük nem fér a papírra…
Húsz és negyven közt járó, szépreményű ifjak,
fejükben takarékon a lángész, ülepükön fényes a nadrág –
a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége…
Ki tudná ma egy asztal köré leültetni őket?
Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem?
Ha összefutunk, óvatosan beszélünk, nehogy aknára lépjünk
és fölrobbanjunk attól, amit nem vágunk egymás szemébe,
hogy szerintünk mit adott föl vagy el a másik,
rögeszmékért, pénzért, vagy egy tál lencséért, a sikerért…
A nyílt terepen lassan vánszorgunk a fejfánkkal jelölt bunker felé,
s a bombatölcsérek között a vert sereg szétszórt fölszerelése,
vérmocskos filmkockák, regényfejezetek, verssorok.
 

2.

De választhattunk volna-e jobban? Jól, esetleg?
Apám és anyám egymást választotta, a halált –
a lebegő pollent a véres földbe verték,
s az anyaföld feltört a fullasztóan ritka levegőbe…
Nem volt más választásom, mint a választás megtagadása,
és ezzel életfogytiglani mérlegállásra ítéltem magamat.
Féllábon éltem végig egy torony gombján az életem,
s ha elfelejteném, bénuló kezem-lábam emlékeztet arra,
hogy hiába óvott a mocsoktól a rögeszmés latolgatás,
mert közben megfosztott a súrlódó izmok önfeledt gyönyörétől.
A legjobb választás is rossz, ha rossz a kérdésföltevés.
És hogy kérdezzünk jól a közép-európai présgép fémpofái közt,
melyek sokszázados szokás szerint sajtolják felkiáltójellé
a mindig is eretnekséggel gyanúsítható kérdőjelet?
 

3.

A körtöltésen mégis átszivárog némi vér,
vagy sár, vagy sáros víz… nem tudni, félálomban élünk…
csak halljuk az alig hallható bugyogást…
Bosszant, de mulattat is a süketek újabb nemzedéke,
mely nem hallja ki saját hangjából az elődeiét –
vele kezdődik a világ és tőle felhőtlen az égbolt,
a tiszta lap, melyre a művész korszakos regényt és verset ír…
Ha a búvópatak szeszélyét nem, a lényeget nem értjük,
a törhető gerincű lény törhetetlen természetét –
valami makacs eszme átüt a korszak kötésén,
illóolajként párolog, felhőként kóborol a levegőben,
majd egyszerre csak öldöklő szellem módjára robban ki a földből
és torkom furatán át sivítva lő a magasba néhány iszapos szót,
mely hiába az enyém – senkié, mindenkié.
 

4.

A piszkos ablaküveg mögött, az asztal körül,
ott ülnek ők a kezdet kezdetén – sokadik folytatásként,
de ezt, ahogy sorra az utánuk jövők, ők sem érzékelik…
Ott ülnek ők, de nem egy kávéházban, hanem mézsűrű ragyogásban;
most ők a kékes szúróláng, a fényes észrevétel,
a tüzes világkemencében piruló kenyér…
Az idő makacs újrakezdő, s mindig új hús kell neki az ágyba,
a hadiszamár nyergébe új évjáratok új balekjai –
most ők azok, dadognak és lobognak és lobognak,
hogy szívinfarktust kap tőlük a minisztérium;
nyelvükön tilalmas szavak, mint piacgazdaság és demokrácia,
szemükben a káprázó összefüggések jövőidejű délibábja,
miközben túl az ablakon egy sivatag szikrázik körülöttük,
a nyomorult jelen, a csak emléknek szép hatvanas évek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]