| A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek, |
| Tornai, Jancsó, Kőrösi… a nevük nem fér a papírra… |
| Húsz és negyven közt járó, szépreményű ifjak, |
| fejükben takarékon a lángész, ülepükön fényes a nadrág – |
| a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége… |
| Ki tudná ma egy asztal köré leültetni őket? |
| Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem? |
| Ha összefutunk, óvatosan beszélünk, nehogy aknára lépjünk |
| és fölrobbanjunk attól, amit nem vágunk egymás szemébe, |
| hogy szerintünk mit adott föl vagy el a másik, |
| rögeszmékért, pénzért, vagy egy tál lencséért, a sikerért… |
| A nyílt terepen lassan vánszorgunk a fejfánkkal jelölt bunker felé, |
| s a bombatölcsérek között a vert sereg szétszórt fölszerelése, |
| vérmocskos filmkockák, regényfejezetek, verssorok. |
|
| De választhattunk volna-e jobban? Jól, esetleg? |
| Apám és anyám egymást választotta, a halált – |
| a lebegő pollent a véres földbe verték, |
| s az anyaföld feltört a fullasztóan ritka levegőbe… |
| Nem volt más választásom, mint a választás megtagadása, |
| és ezzel életfogytiglani mérlegállásra ítéltem magamat. |
| Féllábon éltem végig egy torony gombján az életem, |
| s ha elfelejteném, bénuló kezem-lábam emlékeztet arra, |
| hogy hiába óvott a mocsoktól a rögeszmés latolgatás, |
| mert közben megfosztott a súrlódó izmok önfeledt gyönyörétől. |
| A legjobb választás is rossz, ha rossz a kérdésföltevés. |
| És hogy kérdezzünk jól a közép-európai présgép fémpofái közt, |
| melyek sokszázados szokás szerint sajtolják felkiáltójellé |
| a mindig is eretnekséggel gyanúsítható kérdőjelet? |
|
| A körtöltésen mégis átszivárog némi vér, |
| vagy sár, vagy sáros víz… nem tudni, félálomban élünk… |
| csak halljuk az alig hallható bugyogást… |
| Bosszant, de mulattat is a süketek újabb nemzedéke, |
| mely nem hallja ki saját hangjából az elődeiét – |
| vele kezdődik a világ és tőle felhőtlen az égbolt, |
| a tiszta lap, melyre a művész korszakos regényt és verset ír… |
| Ha a búvópatak szeszélyét nem, a lényeget nem értjük, |
| a törhető gerincű lény törhetetlen természetét – |
| valami makacs eszme átüt a korszak kötésén, |
| illóolajként párolog, felhőként kóborol a levegőben, |
| majd egyszerre csak öldöklő szellem módjára robban ki a földből |
| és torkom furatán át sivítva lő a magasba néhány iszapos szót, |
| mely hiába az enyém – senkié, mindenkié. |
|
| A piszkos ablaküveg mögött, az asztal körül, |
| ott ülnek ők a kezdet kezdetén – sokadik folytatásként, |
| de ezt, ahogy sorra az utánuk jövők, ők sem érzékelik… |
| Ott ülnek ők, de nem egy kávéházban, hanem mézsűrű ragyogásban; |
| most ők a kékes szúróláng, a fényes észrevétel, |
| a tüzes világkemencében piruló kenyér… |
| Az idő makacs újrakezdő, s mindig új hús kell neki az ágyba, |
| a hadiszamár nyergébe új évjáratok új balekjai – |
| most ők azok, dadognak és lobognak és lobognak, |
| hogy szívinfarktust kap tőlük a minisztérium; |
| nyelvükön tilalmas szavak, mint piacgazdaság és demokrácia,
|
| szemükben a káprázó összefüggések jövőidejű délibábja, |
| miközben túl az ablakon egy sivatag szikrázik körülöttük, |
| a nyomorult jelen, a csak emléknek szép hatvanas évek. |
|
|