| Ott állnak ők a vakító pillanat kemény fényében, mint egy fotón, |
| regényes gesztusuk örök időkre kinagyítva, |
| ahogy épp azt mondják, emberiség, világszabadság,
|
| s komolyan hiszik, amit mondanak, mert hihetik… |
| Ott állnak ők a képen nem látható, mocsárszagú szélben, |
| melynek mindent átjáró mérgét tüdejükre szíva |
| ritkán lesz belőlük tevékeny, augusztusi felnőtt, |
| gyakrabban bölcs és tehetetlen, decemberi öregember… |
| Örültek, mondanám, ha nem volnék magam is őrült, |
| és a pokol torkában elakadt szekér mögött dagasztva a sarat |
| nem az járna az én eszemben is, hogy hiszen csak meg kéne tolni – |
| ha egy kihűlt évszázad eszkimó módjára didergő költőjeként is |
| nem ugyanaz a démon csábítana, ami őket, |
| a derekán fűszoknyát riszáló, trópusi szépség, a halvány esély. |
|