| Van-e elég szilárd nézőpont a halálhoz? |
| Elefántcsonttorony, katedra, eszmeerkély, |
| mind csak arra jó, hogy leszédüljünk róla, |
| s mint bármelyik gyerekét gyászoló pályamunkás, |
| ne találjunk megfelelő szavakat egy adott pillanatban, |
| miközben ügyetlen mozdulattal mázoljuk szét arcunkon a könnyeinket… |
| Elnézem a kis nagy embert, ahogy fejébe húzza a levegősapkát |
| és azzá válik, amivé mindig is akart, |
| a seholsincs ponttá, melyben semmiség és mindenség egymásba folyik: |
| kiterjedés nélküli határtalanja túl sok a képzeletnek… |
| Tántorgó túlélő, a földvonzásnak vetem a hátamat |
| s az őrjöngő tavaszra gondolok, amikor először láttam… |
| Hiába, hiába, hiába… Egy csigolyacsont a kezemben, |
| s csak azon tűnődhetem, hogy az övé-e vagy Csokonaié? |
|