Alban Berg: Opus 4, Altenberg-dalok^*

Schönberg, Altenberg, Berg – mindhármójuk nevében ott van a hegy. A modern művészet tehát hegyes. Épp így következik a madárfüttyből a dodekafónia, e logikai kalitka, melyben egy diplomás kanári áriázik. A szaktudást, ha megszereztük, a legjobb otthon hagyni és csak nagyjából emlékezni rá. A remekmű mindig véletlen is. Kell ahhoz egy csöppnyi dilettantizmus, hogy hinni merjünk az abszolút magány lebernyeges kísértetében, mely kenetlen ajtóként nyikorgatja a huszadik századot… – Minden ellene szól, a korízlés, Schönberg, sajátmaga; hiába… A császár és király víg és vérbajos városában dühödten pattan föl a jól öltözött közönség, hogy leüsse a szerzőt – még negyven év, míg megtanulja, mi lebeg és hajladozik így, a kárhozat fekete füstjében csillogva miféle drót…