| Nyújtsd a kisujjadat a halandónak – |
| örökké akar élni… A bennem ketyegő pokolgép |
| szédüléssel és bénasággal jelzi, hogy újból megjött az ősz. |
| „Ha belehalok is, megírom,” mondtam mint fantáziadús hajósinas, |
| majd bő harminc évet töltöttem a síkos fedélzeten, |
| s most jutalmul megfordíthatom ezt a mondatot… |
| Michelangelo Dávidja a konyhában, a hűtőszekrény előtt, éjszaka, |
| nem olyan szép és arányos, de olyan mozdulatlan – |
| vizet akart inni, és most nem viszi vissza a lába… |
| Nehezen érkeztem be költőként, de könnyebben, mint most az ágyig, |
| a félpohár hideg vizet jeges folyóvá izzadom, |
| majd zsibbadtan egy csónakban fekszem hanyatt |
| s vacogva bámulom a közönyös és néma révészt, |
| ahogy lassan kievez velem a sötét szobából. |
|
| Röhögnöm kell a finnyás versértelmezőn, |
| aki húsz évig hiányolta belőlem a meggyőző egyéniséget, |
| most viszont a szememre hányja, hogy én én vagyok. |
| Minden vagyonom ez az ócska test; |
| érvényes vezérelv híján ő volt a palló |
| az erkölcsi mocsárban is, a vérmocsokba fulladástól |
| az óvott meg, hogy idejében borzongani kezdett… |
| Hogyne becsülném hát őt, akit különben gyakran utálok, |
| a köznapi embert? A mértéket, melyet sugall. |
| Szoros ez és tüzes, mint bármely bosszús istené, |
| ha napról napra rögtönözzük is e rossz lebujban, |
| ahol a falat támasztom vagy a pultra könyökölök |
| és úgy írom a verset, ahogy az alkoholista iszik – |
| nyúzott pofánkon átdereng valami fényes, ismeretlen arc… |
|
|