Az aranycsempész*
Vagy itt-benn rohadni el? |
|
| A versben a megszerzett tudás hol segít, hol meg félre visz; |
| még mindig ki tudok esni két verssor között a semmibe – |
|
nini, egy UFO, bámul utánam Herr Lukács a teória-suszter. |
| A költőmesterség, akárhogy nézzük is, szerencsejáték. |
| Valaha érdekelt, mit ír XY, a nyerőtechnikája; |
| ma már tudom, hogy sorsom megjelölt, mint Kiplingnél Sir Khánt a fák – |
| ha vedlettem, csak a stílust, soha a csíkjaimat |
| s a közömbösíthetetlen, vadító vérszagot. |
| Sorsom vitt csíkos ruhámban a csempészetre is… |
| Zsákomban aranynál csillogóbb arány, az alkimista receptje, |
| hogy hány csöpp belátáshoz hány csöpp lázadás kívánkozik: |
| nagy érték, képzelhetjük! – vérbosszúk korában… |
| Egy őrült surran a nemzedéki vámon át, a fekete hegygerinc felé, |
| arca körül csendőrgolyóként sziszegő csillagok. |
|
E rossz lebujban*
| Nyújtsd a kisujjadat a halandónak – |
| örökké akar élni… A bennem ketyegő pokolgép |
| szédüléssel és bénasággal jelzi, hogy újból megjött az ősz. |
| „Ha belehalok is, megírom,” mondtam mint fantáziadús hajósinas, |
| majd bő harminc évet töltöttem a síkos fedélzeten, |
| s most jutalmul megfordíthatom ezt a mondatot… |
| Michelangelo Dávidja a konyhában, a hűtőszekrény előtt, éjszaka, |
| nem olyan szép és arányos, de olyan mozdulatlan – |
| vizet akart inni, és most nem viszi vissza a lába… |
| Nehezen érkeztem be költőként, de könnyebben, mint most az ágyig, |
| a félpohár hideg vizet jeges folyóvá izzadom, |
| majd zsibbadtan egy csónakban fekszem hanyatt |
| s vacogva bámulom a közönyös és néma révészt, |
| ahogy lassan kievez velem a sötét szobából. |
|
| Röhögnöm kell a finnyás versértelmezőn, |
| aki húsz évig hiányolta belőlem a meggyőző egyéniséget, |
| most viszont a szememre hányja, hogy én én vagyok. |
| Minden vagyonom ez az ócska test; |
| érvényes vezérelv híján ő volt a palló |
| az erkölcsi mocsárban is, a vérmocsokba fulladástól |
| az óvott meg, hogy idejében borzongani kezdett… |
| Hogyne becsülném hát őt, akit különben gyakran utálok, |
| a köznapi embert? A mértéket, melyet sugall. |
| Szoros ez és tüzes, mint bármely bosszús istené, |
| ha napról napra rögtönözzük is e rossz lebujban, |
| ahol a falat támasztom vagy a pultra könyökölök |
| és úgy írom a verset, ahogy az alkoholista iszik – |
| nyúzott pofánkon átdereng valami fényes, ismeretlen arc… |
|
|
A sugárzó, szilárd mag*
Többet tud az ördög azért, |
mert öreg, mint azért, mert ördög |
|
| Nem vallhatunk ma már semmilyen hittételt anélkül, |
| hogy igenünkhöz ne fűznénk a magunk záradékát. |
| Legnyíltabban a fenntartásaink mutatják, kik vagyunk: |
| a világtörmelékben túró, finnyás guberálók… |
| De akkor milyen törhetetlen makacsság él túl minden kivégzést? |
| Miféle szilárd mag sugárzik a romok alól, |
| hogy vakon tapogatva megkülönböztesse a gyilkost az áldozattól? |
| Igenis, van mérték, van, ők, a megalázottak és megszomorítottak – |
| és nem csak Dosztojevszkij vagy Jézus korában… |
| A háború mindig is azt jelenti, hogy minden megeshet; |
| a benne gomolygó sötét az ösztönök és a történelem sötétje |
| és nem egy korlátozott érvényű metaforáé. |
| Sötét és fény egymástól az, ami. Darabjaira széteső személyiségünk |
| minden szilánkjával az Egészre mutat. |
|
A háború szépsége*
| A háború a világhódító Nagy Sándornak való, |
| a cserkészvezetőnek, aki a macedón dzsemborin kedvtelve nézte, |
| hogy harcosai egymást melengetik testükkel az élet hidegében. |
|
Az utolsó csikket is megosztják, nyilatkozta a krónikásnak, |
| bár szívből utálta a liberális sajtót, |
| mely őrült zajt csap minden szaros kivégzés körül, |
| amikor itt, a vak is látja, a világ kultúrája a tét… |
| Ha már megtörtént, ami történt, tekintsük benne a jót! |
| Sajnos a szögesdrót kerek drótból készül és nincs jó oldala; |
| a háború az, aminek a huszonnégy éves Pilinszky látta: |
| a mozgókép elve szerint pergő időnek |
| egy tébolyult vagy-vagy-gyal kimerevített kockája; ketrec, |
| melyben örökké tart a kárhozat fényessége, a füst, a hőség, |
| s a lények, mint a rúdon verdeső, vágásra váró szárnyasok. |
|
Szöul az olimpia előtt*
1. Biztonsági intézkedések
| A batiszt-ing-repülőtér alól kilóg a lóláb, |
| a csúcstechnika csipkéi alól a géppisztoly csöve; |
| a szárnyas szauruszoktól rezgő üveg-és-acél utópiában |
| megcsap az ódon diktatúrák fegyverzsír-szaga – |
| egy államtitkot képező koktél receptjét tanulom |
| a Sheraton hotel különbuszára várva: |
| végy egy rész Bergen-Belsenhez két rész New Yorkot… |
| (Ez lenne az, amikor egy ország működik? |
| Hisz működik: a hátamon a puszta gondolattól, |
| hogy napról napra itt kéne élnem, a jeges víz csorog!) |
| Akárhogy is, a fémérzékelő kapun át elindultam a jövőbe; |
| előttem irigységem tárgya, a nincsből kisajtolt teljesítmény, |
| palacklakó próféciák helyett egy szép és ronda város – |
| fények, nyüzsgés, hidak a Han-folyón, Szöul… |
|
2. A kapitalizmus haláltusája
| A kapitalizmus halálos ágyát körbeálló, |
| szedett-vedett rokonság meghökkenve látja, |
| hogy a haldokló frissen kiugrik az ágyból |
| és rámenősen tárgyal, vesz, elad, gyártmányt fejleszt, fuzionál… – |
| Egy kabaréba fizettünk volna be egész életünkkel? |
| Kérhet-e belátást egy évszázad?: Elnéztem, bassza meg!
|
| Vagy el se nézte, és ezért a városért áldozott hekatombát |
| a szebb jövő rögeszméje? Ez itt a szebb jövő? |
| Ez a lehengerlő, gyökértelen Amerika-utánzat |
| (Szöul belvárosában emeletes autópálya a házak között) |
| a gőzoszlopként égnek törő felhőkarcolóival? – |
| Estére erőt vesz rajtam a rosszullét, alig tudok mozogni… |
| A francba, nyöszörgök, a korproblémákkal, korokkal, Koreákkal! |
| Éjszaka jön; látom miriád föl-le bukó neonreklám-repülőhalát. |
|
| Az idő bankár; mosolyog, miközben öl, |
| s ha nem járhat el nyíltan, rejtekúton tart célja felé. |
| Megkívánta a Földet, ezt a gömbölyded absztrakciót – |
|
jó lesz otthon, gondolta, biliárdgolyónak…
|
| Csakhát a felülete még rücskös a sok országhatártól, |
| mélázhatott valamikor a század elején… |
| Nem az első trösztösítése volt ez, |
| de kétségkívül ez a legmerészebb és a legnagyobb – |
| az eszme izzó kése végighántolta a kontinenseket, |
| gyilkoltak s gyilkolódtak, akik a szegények édenébe vágytak, |
| s láttak tölcséres hurrikánként vonulni két világháborút… |
|
Holnap, ígérte minden prófécia, holnap…
|
| S holnap megint csak ő fogja majd kezébe a bolygót, |
| hogy végre elég sima tapintású-e a döngölt csontmező. |
|
| A gyertyaláng körül keringő lepke csak metafora, |
| a valóságban elefánt repül körül egy elefántot – |
| a nagyobbik hátának egy-egy foltja a térképen egy-egy ország… |
| Szöul az átvizsgált kocsik százával búcsúzik, |
| Dzsiddában alkoholt keres a Dzsambó vécéjében a szaudi vámos; |
| a hétköznapok szürrealizmusa túltesz a művészetén – |
| a kék bolygó közelről csupa véraláfutás… |
| Azok közül való vagyok, akik többnyire lent maradnak |
| és egy nyílt sebben lüktetik végig makacs életüket; |
| innen vonzódásom az élőbeszédhez, eszelős ragaszkodásom |
| a tényekhez. Az ádáz pontosság-igény. |
| Lédiz end dzsentremen, vi ár eplócsing Csűri elpólt, |
| mondja a koreai légikisasszony óangolul; |
| félóra múlva leszállunk Zürichben… |
|
|
Alban Berg: Opus 4, Altenberg-dalok*
| Schönberg, Altenberg, Berg – mindhármójuk nevében |
| ott van a hegy. A modern művészet tehát hegyes. |
| Épp így következik a madárfüttyből a dodekafónia, |
| e logikai kalitka, melyben egy diplomás kanári áriázik. |
| A szaktudást, ha megszereztük, a legjobb otthon hagyni |
| és csak nagyjából emlékezni rá. A remekmű mindig véletlen is. |
| Kell ahhoz egy csöppnyi dilettantizmus, |
| hogy hinni merjünk az abszolút magány lebernyeges kísértetében, |
| mely kenetlen ajtóként nyikorgatja a huszadik századot… – |
| Minden ellene szól, a korízlés, Schönberg, sajátmaga; |
| hiába… A császár és király víg és vérbajos városában |
| dühödten pattan föl a jól öltözött közönség, hogy leüsse a szerzőt – |
| még negyven év, míg megtanulja, mi lebeg és hajladozik így, |
| a kárhozat fekete füstjében csillogva miféle drót… |
|
A nemzedéki kérdés*
| Dögletes nyavalyámmal a halál lovára kötve |
| Mazeppa kozák koponyáját veretem az időzivatarral, |
| hogy lássam az új nemzedéket a régi ekhósszekérre kucorodni – |
| nyápicak, tiszták, skolasztikusak, kérlelhetetlenek… |
| Mit kezdhetne egy rokkant emlékeivel a lelkes ifjú? |
| Ő az arannyal futtatott rezet, a korszerűt csodálja. |
| A mindenség, e minden bonyolultnál bonyolultabb, roppant agyvelő |
| párhuzamos kapcsolások miriádjával dolgozik – |
| most azt próbálja: övék a jövő,
|
| majd ráun és biliárdot játszik az atomokkal… |
| Az öregedésben csak egy jó van, a távlat; |
| a tántorgó gebe hátáról látni, mi fontos, mi nem – |
| éles fényben a szegénységet és a szenvedést, |
| a füstmarta, szálkás és szuvas szemöldökgerendát. |
|
Kezelési útmutató a ciánkapszulához*
| Az ördög hagymája… A közép-európai Matrjoska-baba… |
| A bűn-a-bűnben egy újabb bűnben rejtőzködik |
| s az egészet egy újabb bűn köpenye födi be… |
| A zsidókérdés magyarkérdés, ha a részeg magyarul zsidózik – |
| a lényeg nem a bosszús vagy kegyes Isten talányos mítosza, |
| de az, hogy magyarozzunk-e a gyerekek előtt, ha románok vagyunk, |
| és arabozzunk-e, ha történetesen zsidók? |
| Mindenki kisebbség valamilyen többséghez viszonyítva, |
| és Auschwitz után lehet ugyan verset írni, |
| de úgy, mint azelőtt, még lélegezni sem, |
| mert minden szó után felköhögünk egy kis fekete füstöt… |
| Hordjunk-e hát mérgezett szót a szánkban, mint Himmler a ciánkapszulát? |
| Dühünkben ráharapunk, és szétömlik a világon |
| apáink hagyatéka, a rögeszméiktől halálos keserűmandulaszag. |
|
A népek atyja*
| Istenkirály ki volt korlátlanabb, hatalmasabb? |
| Ő volt az út, az igazság, az élet, s főként a halál; |
| világa egyszerű, mint az orosz ruletté, |
| a piros golyó: azonosulás, a fekete: kivégzés… |
| Egy röpke emberöltő, s látni ledöntött szobrainak élő modelljét – |
| a kis növésű, bosszúálló, szorgos szervezőzsenit, |
| aki bicskával nyúlt bele egy működő óra szerkezetébe, |
| mert nem érte föl szívvel az eszmét, melynek nevében ölt. |
| Istenséghez isteni képzelőerő kell, |
| a kemény stratégia mellé egy csipet költészet is – |
| lélek és lelkiismeret nem csak szivárványos szavak, |
| a hazugság előbb-utóbb kirohad a szilárdnak szánt kötőanyagból, |
| s a sírkőfaragó idő tüszkölve vési be a nemrég még rettegett cár nevét |
| Xerxész és Al Capone neve mellé, a közös emlékezetbe. |
|
Weöres Sándor halálára*
| Van-e elég szilárd nézőpont a halálhoz? |
| Elefántcsonttorony, katedra, eszmeerkély, |
| mind csak arra jó, hogy leszédüljünk róla, |
| s mint bármelyik gyerekét gyászoló pályamunkás, |
| ne találjunk megfelelő szavakat egy adott pillanatban, |
| miközben ügyetlen mozdulattal mázoljuk szét arcunkon a könnyeinket… |
| Elnézem a kis nagy embert, ahogy fejébe húzza a levegősapkát |
| és azzá válik, amivé mindig is akart, |
| a seholsincs ponttá, melyben semmiség és mindenség egymásba folyik: |
| kiterjedés nélküli határtalanja túl sok a képzeletnek… |
| Tántorgó túlélő, a földvonzásnak vetem a hátamat |
| s az őrjöngő tavaszra gondolok, amikor először láttam… |
| Hiába, hiába, hiába… Egy csigolyacsont a kezemben, |
| s csak azon tűnődhetem, hogy az övé-e vagy Csokonaié? |
|
Madárjósok, próféták, kandidátusok*
| Elkedvetlenített továbbá a butaságuk is… |
| Eliot föltalálta a tükörírást, ők nem találták a zsebtükrüket, |
| hogy visszaolvassák vele egy túlérzékeny harvardi fiatalember |
| világra szóló utálkozását és kétségbeesését. |
|
Személytelenség és mítosz, harsogták a négy égtáj felé; |
| sehogy sem fért a fejükbe, hogy az egyes szám első személy a versben |
| nem a nyelvtan egyes szám első személye, |
| hanem a közvetlen és halálos kockázaté… |
| Esztétikák jönnek-mennek, a mocskos mesterség marad. |
| Titokban minden költő napimádó – |
| a műveltséganyag csak ajzószer, hogy tehetségük transzba essen |
| és csupasz kézzel turkáljon az eleven lucsokban, |
| s mint valaha az azték mészárszék bűzölgő pap-mészárosa, |
| egy lüktető szívet mutasson föl a mennybolton vakító kéziratpapírnak. |
|
Márciusi ifjak*
| Ott állnak ők a vakító pillanat kemény fényében, mint egy fotón, |
| regényes gesztusuk örök időkre kinagyítva, |
| ahogy épp azt mondják, emberiség, világszabadság,
|
| s komolyan hiszik, amit mondanak, mert hihetik… |
| Ott állnak ők a képen nem látható, mocsárszagú szélben, |
| melynek mindent átjáró mérgét tüdejükre szíva |
| ritkán lesz belőlük tevékeny, augusztusi felnőtt, |
| gyakrabban bölcs és tehetetlen, decemberi öregember… |
| Örültek, mondanám, ha nem volnék magam is őrült, |
| és a pokol torkában elakadt szekér mögött dagasztva a sarat |
| nem az járna az én eszemben is, hogy hiszen csak meg kéne tolni – |
| ha egy kihűlt évszázad eszkimó módjára didergő költőjeként is |
| nem ugyanaz a démon csábítana, ami őket, |
| a derekán fűszoknyát riszáló, trópusi szépség, a halvány esély. |
|
Sírkő és káprázat; a Belvárosi kávéházban*
| A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek, |
| Tornai, Jancsó, Kőrösi… a nevük nem fér a papírra… |
| Húsz és negyven közt járó, szépreményű ifjak, |
| fejükben takarékon a lángész, ülepükön fényes a nadrág – |
| a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége… |
| Ki tudná ma egy asztal köré leültetni őket? |
| Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem? |
| Ha összefutunk, óvatosan beszélünk, nehogy aknára lépjünk |
| és fölrobbanjunk attól, amit nem vágunk egymás szemébe, |
| hogy szerintünk mit adott föl vagy el a másik, |
| rögeszmékért, pénzért, vagy egy tál lencséért, a sikerért… |
| A nyílt terepen lassan vánszorgunk a fejfánkkal jelölt bunker felé, |
| s a bombatölcsérek között a vert sereg szétszórt fölszerelése, |
| vérmocskos filmkockák, regényfejezetek, verssorok. |
|
| De választhattunk volna-e jobban? Jól, esetleg? |
| Apám és anyám egymást választotta, a halált – |
| a lebegő pollent a véres földbe verték, |
| s az anyaföld feltört a fullasztóan ritka levegőbe… |
| Nem volt más választásom, mint a választás megtagadása, |
| és ezzel életfogytiglani mérlegállásra ítéltem magamat. |
| Féllábon éltem végig egy torony gombján az életem, |
| s ha elfelejteném, bénuló kezem-lábam emlékeztet arra, |
| hogy hiába óvott a mocsoktól a rögeszmés latolgatás, |
| mert közben megfosztott a súrlódó izmok önfeledt gyönyörétől. |
| A legjobb választás is rossz, ha rossz a kérdésföltevés. |
| És hogy kérdezzünk jól a közép-európai présgép fémpofái közt, |
| melyek sokszázados szokás szerint sajtolják felkiáltójellé |
| a mindig is eretnekséggel gyanúsítható kérdőjelet? |
|
| A körtöltésen mégis átszivárog némi vér, |
| vagy sár, vagy sáros víz… nem tudni, félálomban élünk… |
| csak halljuk az alig hallható bugyogást… |
| Bosszant, de mulattat is a süketek újabb nemzedéke, |
| mely nem hallja ki saját hangjából az elődeiét – |
| vele kezdődik a világ és tőle felhőtlen az égbolt, |
| a tiszta lap, melyre a művész korszakos regényt és verset ír… |
| Ha a búvópatak szeszélyét nem, a lényeget nem értjük, |
| a törhető gerincű lény törhetetlen természetét – |
| valami makacs eszme átüt a korszak kötésén, |
| illóolajként párolog, felhőként kóborol a levegőben, |
| majd egyszerre csak öldöklő szellem módjára robban ki a földből |
| és torkom furatán át sivítva lő a magasba néhány iszapos szót, |
| mely hiába az enyém – senkié, mindenkié. |
|
| A piszkos ablaküveg mögött, az asztal körül, |
| ott ülnek ők a kezdet kezdetén – sokadik folytatásként, |
| de ezt, ahogy sorra az utánuk jövők, ők sem érzékelik… |
| Ott ülnek ők, de nem egy kávéházban, hanem mézsűrű ragyogásban; |
| most ők a kékes szúróláng, a fényes észrevétel, |
| a tüzes világkemencében piruló kenyér… |
| Az idő makacs újrakezdő, s mindig új hús kell neki az ágyba, |
| a hadiszamár nyergébe új évjáratok új balekjai – |
| most ők azok, dadognak és lobognak és lobognak, |
| hogy szívinfarktust kap tőlük a minisztérium; |
| nyelvükön tilalmas szavak, mint piacgazdaság és demokrácia,
|
| szemükben a káprázó összefüggések jövőidejű délibábja, |
| miközben túl az ablakon egy sivatag szikrázik körülöttük, |
| a nyomorult jelen, a csak emléknek szép hatvanas évek. |
|
|
Az ördögűző*
| Az újkonzervatív eszmék rendezte, képzelt tévésorozatban |
| Jean-Jacques Rousseau (halk, aláfestő zene) erdei sétára indul – |
| egy szelencét talál, kinyitja, a szelencéből kizúg a sátán, |
| aki a századok során hol Robespierre, hol Hitler képét felöltve |
| százmilliók véréből ver a földi siralomvölgyben habot, |
| s a közösség eszméjén köszörült bárddal nyakastól nyírja a szakállunk… |
| Bizony, késő estére, mire hazaér, a holtfáradt történelem |
| már unja a vendée-i öldöklést meg a katyni erdőt: |
| az idő vakfoltos tükrében bámulni sajátmagát; |
| egy kis feledtető magánéletre, laza tévézésre vágyik… |
| Az új idők új fundamentalistája a csalódott értelmiségi, |
| kezében elit-egyetemek üllőjén kovácsolt, görbe szablya, |
| s a csillogó érvelés pengéjére vésve emlékeztetőül |
| a pokol címe és irányítószáma: Párizs, 1789. |
|
Politikai divatok*
| A világmagazin a bajokért az egyetemes baloldalt okolja… |
| A hagyományos renddel szemben Jézus nem a baloldalon állt-e? |
| S nem végezték-e ki, mint anarchistát, fölforgató eszméi miatt? |
| Az időóceánon hánykolódó kajüt ablakából kitekintve |
| egyetlen kor sem lát tovább a nyerhetőnél-veszthetőnél – |
| képzelheti a politikus kígyóistennek vagy művésznek magát, |
| mestersége csak deszka, rongy és felmosóvödör |
| a hullámmozgást nehézkesen követő, sirályfostól felhős fedélzeten, |
| egy körülhatárolt és vaslogikával megpántolt dobogón, |
| melynek ha baloldala megsüllyed, jobboldala emelkedik… |
| Az élet nem írható le a telexgépek elektromos közhelyeivel, |
| a testünkből kifolyó nedv kivágná a biztosítékot… |
| Mindannyian egy reneszánsz harsona szavában reménykedünk, |
| hogy koporsónkban fölülünk rá és beverjük orrunkat az új világba. |
|
Egy római a keresztényekről*
| Az istenek bocsássák meg nekem, ki nem állhatom őket. |
| Az eszméjük nagy eszme, ők maguk azonban |
| orrpiszkáló és raccsoló értelmiségiek, |
| akik tételeik bűvöletében, ha módjukban állna, |
| vaskemény diktatúrát vezetnének be, persze a toleranciáét, |
| mely nem fegyverrel ölne, hanem néma megvetéssel, |
| miközben éppúgy megteremtené a maga léha arisztokráciáját, |
| akár a többi életidegen és elnyomó államalakulat… |
| Szóval, hogy kézzel is mutassam – ezt nekik! |
| Csakhogy itt van a bökkenő: az arénában bömbölő, kiéhezett oroszlán… |
| Látomása sokaknak van, de csak ők vállalták érte még a fölfalatást is |
| a vízágyúktól porzó porondon, hol vérből és sikolyból |
| hajt ki… az ugyanolyan? a rosszabb? a jobb? – |
| az istenek tudják, ha ugyan tudják, hogy milyen jövő… |
|
Az idegen szemével*
Egy kívülálló, ha volna ilyen |
|
| Váratlanul megpillantva egy csillagközi jármű ablakából |
| a népek csatájának mondott falusi tömegverekedést, |
| az emberfaj hő vérének e helyi lobbanását, |
| a pártokat, a pártütőket, a süvöltve hadonászó hordószónokot, |
| a bagzó ördögcsorda fölött szivárványló filozófiákat, |
| az út-, a füst-, a víz-, a lég-, az ég- és más egyéb adót, |
| a karóbahúzást, a kerékbetörést, a máglyát, az akasztást, |
| szóval mindazt, amit a Kelet-Közép-Európa címszó takart s takar, |
| s fölfogva azt is, hogy ebben a koldusnak koldust kínáló kuplerájban, |
| a mai nap férgébe belelátva a holnapi lepkét, |
| folyton a szabadság és bőség aranymetszetét próbáljuk megszerkeszteni, |
| azaz hogy tűrhetetlen tébolyunkat valamiképp még szeretjük is, |
| az Úr angyala, egy átlátható rendből jött, romlatlan, vidéki káder, |
| száját tátva csak annyit tudna mondani, NAHÁT… NAHÁT!
|
|
Urbánusok, népiesek; kinek a csontjai ezek?*
| A magyarsághoz tárgyilagos képzelőerő kell, |
| s nem csak azért, mert errefelé az államnak fölkopik az álla… |
| A Sorsistennő, akit ezen a földön nagy divat perbe hívni, |
| szélesre nyitotta itt krónikás képekkel díszes legyezőjét, |
| de mert nem drótozhatta össze a századok lemezeit úttal és vízvezetékkel, |
| csak szálldos, ami szilárd lényegünk lehetne, a sokféleség, |
| az ütőgardon brummogásától a német műszavait suvickoló filozófiáig… |
| Pokolra juttat rögeszménk, hogy az életnek van megoldó képlete. |
| A mocskos polgárháború mindent az őrületig egyszerűsít, |
| Bartókból hátizsákos népzenészt csinál vagy töketlen modernet – |
| a géniuszból a felét, hogy zsebbe férjen… |
| Úgy képzeljük, hogy ég a ház, és a ropogó nádtető alatt |
| egy katatón skizofrén ül és meredten bámul maga elé, |
| mert nem tudja eldönteni, hogy két keze közül melyik az igazi… |
|
Egy barátságra*
Nekem Kuba, Orbánnak India… |
|
| Harmincévnyi barátság egy ilyen helyen – |
| sosem hazudtunk egymásnak, épp csak nem mondtunk minden áron igazat… |
| Hullámzó éveink fölött kábultan imbolyogva |
| megtanultunk hajószobrok módjára titokzatosan mosolyogni mi is, |
| bár nem a szabadság zápora csiszolta arcunkat, csak a sószemcsés idő, |
| hogy megsejtsük, van fontosabb is, mint a véleménykülönbség… |
| Semmit sem ért az életünkből, aki nem érti, |
| hogy szomjan sodródva az örvény tölcsére felé |
| miért kapaszkodom az uszadékfák közt lebegő, régi képbe, |
| melyen 1956 nyara tündököl és két loboncos, helyi lángész, |
| naprobbanásnak gondolva a fejükben lobogó, zagyva látomást – |
| minden mozdulatunkból süt a háború és a sebzett szegénység, |
| de fényözönben vágunk neki a kincses szigetnek: |
| zöld dzsungel és kolibrifütty helyett kopár szikföld, sívó homok. |
|
Parázs*
|
Keresztury Dezsőnek
| Amikor meghallottam a rádióban nyolcvanhét éves hangodat, |
| megkondult bennem fényes magánhangzóid hajdani harangja is, |
| és láttam kőművesmester kezedet, a vaskos ujjakat, |
| ahogy vigyázva forgatják a rossz verseimmel teli dolgozatfüzetet: |
|
Szerkesztő úr (csodagyerekként, 47-ben), ez csapnivaló!
|
| Fiatalabb voltál, mint ma én, és elég egészséges ahhoz, |
| hogy ép ésszel tudd követni az ábrándok füstjét egy életen át – |
| tevékeny köznemes, amikor sehol sem volt már a nemesség, |
| állampolgár, mikor a polgárt épp az államszörny falta föl… |
| Van úgy, hogy minden írásunknál fontosabb mű az életünk. |
| Oké, mester, legyünk hát minden reformkor balekjai! |
| Találjuk ki magunknak Istent! Tegyük meg azt, ami tőlünk telik! |
| A nagy, sötét és sáros erdőben a tüzednél melegszem, |
| öreg fa parazsa, az ötvenes években apám helyett apám. |
|
Álomfejtés*
| Egy liftes lépcsőházban, a hatodikon |
| egymással szemben laknak Kulinék és Esterházyék. |
| Kulinnak négy fia van, négy kis Kulin, mind nadrágban, zakóban, |
| s mind előzékenyen kérdi, Kit tetszik keresni a bácsinak?
|
| A Kereszturyékat, mondom. Átvezetnek Esterházyékhoz. |
| Ők egy konyhában laknak; őrült rendetlenség, tányérok, cipők |
| és Haydn zongorája, hogy legyen a Zsófinak min gyakorolni; |
|
S A ZONGORA IS FÖL VAN RÚGVA! Botrány, dünnyögöm. Majd kiabálok, |
|
Kehereszturyééék! Egy hang fentről (az Istené?), Jövök a lifttel…
|
| Felhők és ragyogás… az elme fényes, hajnali foszlányai… |
| Félálomban hallom… du-dú, du-dú… a Biblia vén ezermesterét, |
| ahogy dúdolva gyúr egy marék atomból sarat, a sárból embert, |
| majd egy indián fúvócsövön át a totemszobrocska fejébe fújja |
| minden bajunk és örömünk főokát, a képzeletet. |
|
Egy gyors közösülés*
| Most? Huszonkilenc év után? És a télikabátokon? |
| Egy toronyban, ahol valami házibuli ruhatára volt? – |
| Az álom úgy hozta elém, abban a régi, égő vörös, cipzáros ruhában, |
| és én egyszerre voltam huszonnégy és ötvenhárom éves, |
| ő meg tizenhat, mint akkor, abban a kölcsönkégliben, |
| ahol a frissen tanult élvezettől vadul dobálta magát az ágyon, |
| miközben szőke haján szikrázott a végtelen sugárözön… |
| Most siettünk, őt várta egy dioptriás, lassú pasas, a férje. |
| Csak ránézett a feleségére és azt mondta: „Kurválkodtál megint”; |
| gondosan artikulálva beszélt, mint egy tévébemondó. |
| „Ugyan”, heherészett erre ő, és eltűntek a ködben. |
| Én meg ott maradtam összekent nadrággal a kabátokon, |
| és hallottam a testtelen keselyű rekedt vijjogását, |
| hogy mind úgy végezzük, ahogy a sintér kezén a kutyák. |
|
„A nők, a nők, az édesek, a drágák”*
| A világgyümölcs egyetemes húsa az ölük – |
| és mégis mind egyéniség: a pulzáló, a lucskos, a parázs, a selymes, |
| a bársonyos, a harapós, a tekergő, a rángatódzó meg a többi… |
| A modern kor kevés jótéteménye közül egy, |
| hogy száz éven át tépkedte a paráznaság bélyegét a testről – |
| egymás gyönyörét tükrözve a föld minden szemével láthatjuk magunkat, |
| míg egymásba tapadva hemperedünk túl a logikán, |
| halandó voltunkban is istenként és halhatatlanul. |
| Az istállószalmán; e tündér nép csiklandó ujja megkeményít abban is, |
| hogy a végtelen végtelen, s hogy Don Giovanni, |
| a bujaság őrjöngő démona, érzelmileg csökött kamasz… |
| Az erotika óceán, a szerelem sziget az óceánban, |
| s a szigetlakó kalyibája olyan, amilyen, de maga építette |
| egy házhelynek és sírgödörnek egyaránt alkalmas földdarabra. |
|
A tisztességtelen előny*
| Szerencsém volt, mondhatom így, utólag – |
| a háború, az árvaság, az intézeti évek, |
| a nyomorult és zaklatott fiatalság, az idegösszeroppanás, a kórház, |
| már ennyi sem kevés, valóságos vagyon |
| s jó ajánlólevél egy irodalmi tanfolyamhoz… |
| Hát még ha hozzávesszük, hogy mindezt egy bikaborjú élte át, |
| egy szerves anyagból gyúrt, együgyű barom, mely nem tud mást, csak élni, |
| gőzölgő ondót lövellve magából, míg fel-felhörren, mint valami gejzír; |
| a természet kötőféken vezetett tenyészállata, |
| maga az élő ellentmondás, melyen már csak finomít a halálos betegség |
| lassan gyilkoló, igenbe nemet, nembe igent bújtató dialektikája – |
| a verset szinte az utcán találtam, |
| épp csak szavakra fordítottam süketnéma csöndjét; |
| nem kellett hozzá más, csak beszélhető nyelv és némi stílusérzék… |
|
Barátja szétszórt hamvaira*
| A legtöbb ember addig él, ameddig él – |
| haló porunkat az eső belemossa a talajba, |
| s csak más lábára nem illő cipőink tátognak utánunk, |
| és félretaposott sarkuk őrzi azt, ami bennünk egyéni volt, |
| míg utódaink a múlt kacatjait szemétre nem vetik… |
| Legyek-e büszke arra, hogy költő vagyok? |
| hogy gyorsan párolgó véremből a porceláncsésze alján |
| egy kis fekete üledék marad, |
| amit szeme csarnokvizével fölhígítva majd versként ihat az olvasó? |
| Egy főzőedény mélyéről kiáltoztam valakihez, aki a fényben lakik, |
| s legfőbb becsvágyam az volt, hogy hibátlanul használjam a nyelvet, |
| melyet az új évezredben talán már senki sem beszél… |
| A csillagóra sötét számlapján az egymást takaró két mutató |
| egyszerre mutatja a múlhatatlant és a pillanatot. |
|
A gólem*
| A zsidó törzsek istene sosem volt könnyű partner; |
| szerződésjavaslata csupa kemény kikötés, ha és amennyiben…
|
| Ő teremtett volna engem? Egy nyomasztó családfő? |
| Vagy csak a körülmények és a háború füstszínű szelleme? |
| Akárki volt is, öreg volt és feledékeny, |
| a kabbala receptkönyvéből meggyúrta az agyagembert, de nagyon kifáradt, |
| ezért aztán a teremtmény nyelve alá dugta a sémet,
|
| a kockás füzetlapot, ahova fölírta emlékeztetőül, |
| hogy mi dolga van még azon a héten, |
| s most nem emlékszik, mit írt rá, sem arra, hova tette… |
| Gyúrható gyerek voltam, felnőtt költő lett belőlem, |
| homályos célja felé merev mozgással imbolygó szörnyeteg; |
| a nyelvem alatt apám kusza kézírása izzik, |
| míg papírmorzsák képében köpöm a világ arcába az ezredfordulót. |
|
Korforduló*
| Elmúlik egy év, egy évtized, száz év, ezer év – |
| a fényes szem pillája se rezdül, mozdulatlan. |
| Az ember az első prímszám, ő az Egy; |
| a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát |
| s marad Egy – és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött… |
| Mégsincs hibátlan számítás. Az élet a kondérban fővő leves, |
| a csonton puhuló hús, a csábítóan ízes újrakezdés – |
| folyékony, mint az óceán, honnét valaha partra botlott… |
| A korszakváltást forrva, rotyogva, bugyogva éljük át, |
| az újságoldalakon csomókban úszik a szenny, |
| de a biztos tényezők közt ott a remény, az ismeretlen X is – |
| egy emberöltőn át napestig aratjuk keserű nem-jeinket, |
| hordjuk a csűrbe az alvadt vértől sötét tanulságok zsákjait, |
| és reggel a fölkelő nap tűzvészében látjuk, a csűr üres… |
|
|