A nem rozsdásodó vasoszlop^*

„Száz évig emlékezni, mint az elefántok”, mondtad ellágyulva, „száz évig várni a bosszúra!” A buszmegálló felé mentünk szülővárosunkban, ahol gyakran tíz évig sem él egy utcanév. Nem úgy az eleven sebek. Kassák valaha megsértett, és mert szerinted ő az önéletrajza prózájával emelt a fénytenger partján nyaralót magának, mellé fusiztad a magadét, hogy őrök időkre bosszantsd vele. Most aztán, ha kilép teraszára a mennyei békesség levegőjét szívni, majd szétveti a méreg: „Már megint a Vas úr!” S pereskedhet, hogy elfogod előle a kilátást – az isteni bíróság is lassú, akár a magyar! A szereplők meg suttyomban járkálnak egyik történetből a másikba. Simon Jolán is, ni, az imént még ott ült egy kádban Kasival, most meg már odaát tündököl, mint érett szépasszony és előadóművész. Majd fölkel a hold, és Eti árnyéka vetül rá mindkét ház népére, mint Veronában a két családra Júliáé. És a kísértetórán fölbuzognak a föld alól a csontok, a csontok. A gyászos és törékeny megszállottak… A széttaposott, szétlőtt és szétroncsolt és megtizedelt értelmiség… Miközben a jó szemű szaktudósok ösztöndíjat húzva kutatják, hogy hol van a nagy magyar családregény? És persze nem találják, minthogy maguk is derékig állnak szövegfolyamában. Elnéztelek, míg vártuk a buszt. A horgas ormányt és a roppant legyező-fület. Ki ismeri Isten észjárását, hogy mibe rejti a szépséget, s miért? Aztán megjött a buszod, és elköszöntünk.