|
Két rúd között, a keresztnevem két „o” betűjén, egy kifeszített verssoron biciklizem föl-alá; világszám.
Puerto del Sehun, kis kikötőváros, a tenger mormolása, szemetes utcák. Kurvák és matrózok. Halszag, sültszag, dinnyeszag.
Ez az utolsó föllépésünk ezen a földön. Búcsúzóul még kimegyünk a partra, a sós zápor zuhanyrózsája alá, majd alszunk egyet, s holnap reggel sátrat bontunk, összetekerjük a foltozott ponyvát, s megyünk tovább.
Este, ha valaki fölnéz, lát is minket az égen, a csillogó kocsisort és fekete szőrüket fényes nyelvvel végignyaló vadállatainkat.
Az emberiség meg fázósan sutyorog: „Magunkra maradtunk. Hétköznap hétköznap után. Mi lesz velünk?”
|