Statisztálok az Oldás és Kötésben*

Jancsó a fejéhez kapott,
amikor meglátta rajtunk a Vörös Október vagy a Május 1 divatház
szédítő vonalú zakóit
a forgatás napján, a budai kioszkban.
A gyártásvezetője, régi filmes,
szigorú meghagyással küldte ki a diszpót,
hogy „délutáni ruhában” kell megjelennünk.
Halvány gőzünk sem volt, hogy az milyen;
többnyire pulóvert hordtunk, és volt egy ünneplő ruhánk.
– A Győrfi úr – vigyorgott kínjában Miklós –, egy magyar úr…
Szellem lakik a földből kifordított cseréptöredékben –
egy hosszú, belső jelenetben Latinovitson
végig rajta van az orkánkabát,
ez a zizegő, selyemként fénylő, extra méretű óvszer:
ragyog a csóró ország szívdöglesztő eleganciája…
Huszonhat évvel később… Ülök a tévé előtt:
a kamera lassan kocsizik befelé,
átúszik Csoórin, néhány színészen, segédszínészen,
majd Sík Csabán, Hernádin, lassan közelít felém
s félfordulattal megáll a nyakszirtemen.
Hallom a hangom – egy ismeretlen
szobrász szobrairól beszélek
(nomen est omen, Nyeizvesztnij nevét ki kellett vágni a filmből) –:
egy idegen hangja – vékony és fiatal.
Csak az a körkörös, kanyargó, burjánzó, tétova, hosszú mondat,
mely később, más helyütt, más társaságban
annyiszor kihozta sodrából a különben nyájas Örkényt
(„Tizenkilencedik századi nagyregény, nem bírom kivárni a végét!”),
az tart még ma is makacsul indázva a célja felé.
A cél – Aczél! Akár a posztmodernek is
kitalálhatták volna ezt a léha viccet,
amit az élet talált ki a buzgó oldásban, kötésben
a véres robbanás s a még véresebb megtorlás után.
Statiszták voltunk és nem csak a filmben,
de Kafka regényeit tovább író mindennapjainkban is.
Egy csomó nyamvadt, piperkőc értelmiségi,
aki a züllött körülmények között sem akar elzülleni –
az utókor majd elhúzza a száját,
látva a roppant erőfeszítést és a siralmas végeredményt.
A nemzedékek gúla-számát bemutatva
az újonnan jövő nem ráz kezet azzal, akinek a vállára áll;
fölfele néz, hogy a nyaka is belefájdul,
le csak később, félig már maga is földbe taposva,
s csak akkor látja meg a fölfordított koponyát formázó fémedényt:
benne az elődök szegényes hagyatéka,
a világszellemet belobbantó, csempészett tűzkő – egy marék parázs.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]