Johann Sebastian Bach: Vivaldi-átirat
*
– a-moll concerto orgonára, BWV 583 –
a végtelen sötét egy világosabb szegletében
ahol egy gótikus oszlopsor orgonasípjaira
szilárdan támasztja roppant súlyát a túlvilág
az öreg órásmester
szemgödrébe csípve a nagyítóját
csipesszel rakosgatja egymás mellé a tündöklő hangokat
míg zenélő órája azt nem zengi E
GY AZ
I
STEN
DICSŐSÉGÉRE MÉREM AZ IDŐT
hát én mit piszmogtam itt a fogalmazással
kinek a dicsősége az hogy éltem
a haladás eszméit itatta velem bájitalként az ördög
s most láthatom hogy mire ment a híres ész
az őrült gyilkosságok folytatásos rémtörténetét
a közösséget mint ámokfutót
a pocsékba ment erőfeszítést nyüves hús módjára rohadni
a jövő délibábjától káprázó ezredfordulón
vagy ez is mint a mindenségről alkotott képünk viszonylagos
és Isten orgonája azért zenghet olyan fényesen
mert orgonistája a billentyűkre koncentrálva eltekint
a büdös szájú büdöset fingó istenkáromló zsoldoskapitánytól
mint lényegtelentől és nem-művészitől
egy kétkedő kor kárhozott szülöttei
ki tudja
talán csak azért bukunk az emésztő tűzbe hogy ott kiteleljünk
és egy vagy száz vagy százezer év múlva ha újból tavasz lesz
kénkőszagú zöld zubbonyunkban kibújva a földből
szemtelen virágpofával kérdezzük a szilárd világrend
halálra fagyott filozófusától
NOCSAK CSAKUGYAN ÉS MIÉRT
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]