| A római rom fölött, ahol lakom, a posztmodern világban |
|
a fényes polip, a tévé hírekkel kábítja áldozatát – |
| hogy kiszívhassa a látóidegen át az agyvelejét… |
|
Kékesen hunyorog Budapest millió ablakszeme. |
|
| Ez itt Közép-Európa. Minden inog. S az ingatag közegben |
|
ingatag tömeg tolakszik az ingatag jövőbe, |
| bár minden nemzedékben akad egy-két tántoríthatatlan őrült: |
|
szemükben lázasan csillog a rögeszmés Nem alkuszunk.
|
|
| E lábszárcsontokkal és koponyákkal aládúcolt ég alatt |
|
kihez fordulhatnék, ha nem tehozzád, senkiházi, |
| e viskó tégláit még úgy, ahogy egymáshoz kötő habarcs, |
|
melyre próféta és puccsista tábornok egyaránt hivatkozik, |
|
| mikor a népről és a köz javáról mennydörög. |
|
Minden, amit valamennyire ismerek, te vagy: |
| az izzó emberszén nem oszló, fekete füstje, a lelkifurdalás, |
|
de az őrszemélyzet közönye, részeg gajdolása is, |
|
| és te némítasz el, hogy Auschwitz után ne próbáljak verset írni, |
|
és te fosod a slágerszöveget; s még viccet is mesélsz… |
| Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy. |
|
A krónikák nem jegyzik a tetteidet, |
|
| a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot, |
|
pedig te műveled a túlélés művészetét, |
| melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus, |
|
holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is, |
|
| ha időt nyerve teret is nyersz, és az új kezdetből új esélyt forogsz ki |
|
Isten titkos gépének lendkerekeként. |
| Pusztító zavarral a sejtjeimben hadd legyek, mint te, egy darab élet, |
|
szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony, köznapi nyelveden! |
|
|