Egyik oldaláról a másikra fordul; él

 

 

 

 

Óda a közemberhez*

A római rom fölött, ahol lakom, a posztmodern világban
 
a fényes polip, a tévé hírekkel kábítja áldozatát –
hogy kiszívhassa a látóidegen át az agyvelejét…
 
Kékesen hunyorog Budapest millió ablakszeme.
Ez itt Közép-Európa. Minden inog. S az ingatag közegben
 
ingatag tömeg tolakszik az ingatag jövőbe,
bár minden nemzedékben akad egy-két tántoríthatatlan őrült:
 
szemükben lázasan csillog a rögeszmés Nem alkuszunk.
E lábszárcsontokkal és koponyákkal aládúcolt ég alatt
 
kihez fordulhatnék, ha nem tehozzád, senkiházi,
e viskó tégláit még úgy, ahogy egymáshoz kötő habarcs,
 
melyre próféta és puccsista tábornok egyaránt hivatkozik,
mikor a népről és a köz javáról mennydörög.
 
Minden, amit valamennyire ismerek, te vagy:
az izzó emberszén nem oszló, fekete füstje, a lelkifurdalás,
 
de az őrszemélyzet közönye, részeg gajdolása is,
és te némítasz el, hogy Auschwitz után ne próbáljak verset írni,
 
és te fosod a slágerszöveget; s még viccet is mesélsz…
Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy.
 
A krónikák nem jegyzik a tetteidet,
a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot,
 
pedig te műveled a túlélés művészetét,
melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus,
 
holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is,
ha időt nyerve teret is nyersz, és az új kezdetből új esélyt forogsz ki
 
Isten titkos gépének lendkerekeként.
Pusztító zavarral a sejtjeimben hadd legyek, mint te, egy darab élet,
 
szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony, köznapi nyelveden!

 

 

 

A klinikán*

„Orbán Ottó, 53 éves…”,
ez volt a neve a munkadarabnak, amit munkalap kíséretében
megtapogattak, megforgattak, átvilágítottak.
Látogatóba egy ősz hölgy járt hozzám,
az őszülő, pizsamás, tizenkettő-belőle-egy-tucat beteghez.
De a Sorsboszorkány ennyivel nem érte be,
Macbethet csalogatva rákapott a káröröm szeszpárlatára…
Ragaszkodott a helyszínhez. Harminckét éve ugyan,
de ebben a kórházban, sőt ebben az épületben
olyan botrányos, vad szerelembe estem egy orvosnővel,
hogy őrületünktől narancssárga lánggal égve lobogtak
a jégmezőként tündöklő, kórházi lepedők.
Az ágyak közt örvénylő, mágneses viharban
egy jó szagú, rezgő mellű, széles járomcsontú kísértet jár föl-alá
az ismerős, fehér köpenyben, kortalanul, kezében kórlapokkal –
mindegyiken az öregedés undok tünetei…
Egy pornófilmre, mégha a léleké is,
gyorsan ráun a hoppon maradt néző.
Kioltom a képet, a fókuszt végtelenre állítom –
ha mindennel befuccsolunk, még mindig ott a kozmosz…
Ránk vallanak a szennyes földek, a háborúink, a szerelmeink,
de főképp az, hogy a mindenséget is embernek képzeljük el:
mellében még döng az első, őrült szívverés, a Nagy Bumm,
miközben a teste már tágul, szakadoz, repül
milliárdszor milliárd felé.

 

 

 

Johann Sebastian Bach: Vivaldi-átirat*

– a-moll concerto orgonára, BWV 583 –
a végtelen sötét egy világosabb szegletében
ahol egy gótikus oszlopsor orgonasípjaira
szilárdan támasztja roppant súlyát a túlvilág
az öreg órásmester
szemgödrébe csípve a nagyítóját
csipesszel rakosgatja egymás mellé a tündöklő hangokat
míg zenélő órája azt nem zengi EGY AZ ISTEN
DICSŐSÉGÉRE MÉREM AZ IDŐT
hát én mit piszmogtam itt a fogalmazással
kinek a dicsősége az hogy éltem
a haladás eszméit itatta velem bájitalként az ördög
s most láthatom hogy mire ment a híres ész
az őrült gyilkosságok folytatásos rémtörténetét
a közösséget mint ámokfutót
a pocsékba ment erőfeszítést nyüves hús módjára rohadni
a jövő délibábjától káprázó ezredfordulón
vagy ez is mint a mindenségről alkotott képünk viszonylagos
és Isten orgonája azért zenghet olyan fényesen
mert orgonistája a billentyűkre koncentrálva eltekint
a büdös szájú büdöset fingó istenkáromló zsoldoskapitánytól
mint lényegtelentől és nem-művészitől
egy kétkedő kor kárhozott szülöttei
ki tudja
talán csak azért bukunk az emésztő tűzbe hogy ott kiteleljünk
és egy vagy száz vagy százezer év múlva ha újból tavasz lesz
kénkőszagú zöld zubbonyunkban kibújva a földből
szemtelen virágpofával kérdezzük a szilárd világrend
halálra fagyott filozófusától
NOCSAK CSAKUGYAN ÉS MIÉRT

 

 

 

Statisztálok az Oldás és Kötésben*

Jancsó a fejéhez kapott,
amikor meglátta rajtunk a Vörös Október vagy a Május 1 divatház
szédítő vonalú zakóit
a forgatás napján, a budai kioszkban.
A gyártásvezetője, régi filmes,
szigorú meghagyással küldte ki a diszpót,
hogy „délutáni ruhában” kell megjelennünk.
Halvány gőzünk sem volt, hogy az milyen;
többnyire pulóvert hordtunk, és volt egy ünneplő ruhánk.
– A Győrfi úr – vigyorgott kínjában Miklós –, egy magyar úr…
Szellem lakik a földből kifordított cseréptöredékben –
egy hosszú, belső jelenetben Latinovitson
végig rajta van az orkánkabát,
ez a zizegő, selyemként fénylő, extra méretű óvszer:
ragyog a csóró ország szívdöglesztő eleganciája…
Huszonhat évvel később… Ülök a tévé előtt:
a kamera lassan kocsizik befelé,
átúszik Csoórin, néhány színészen, segédszínészen,
majd Sík Csabán, Hernádin, lassan közelít felém
s félfordulattal megáll a nyakszirtemen.
Hallom a hangom – egy ismeretlen
szobrász szobrairól beszélek
(nomen est omen, Nyeizvesztnij nevét ki kellett vágni a filmből) –:
egy idegen hangja – vékony és fiatal.
Csak az a körkörös, kanyargó, burjánzó, tétova, hosszú mondat,
mely később, más helyütt, más társaságban
annyiszor kihozta sodrából a különben nyájas Örkényt
(„Tizenkilencedik századi nagyregény, nem bírom kivárni a végét!”),
az tart még ma is makacsul indázva a célja felé.
A cél – Aczél! Akár a posztmodernek is
kitalálhatták volna ezt a léha viccet,
amit az élet talált ki a buzgó oldásban, kötésben
a véres robbanás s a még véresebb megtorlás után.
Statiszták voltunk és nem csak a filmben,
de Kafka regényeit tovább író mindennapjainkban is.
Egy csomó nyamvadt, piperkőc értelmiségi,
aki a züllött körülmények között sem akar elzülleni –
az utókor majd elhúzza a száját,
látva a roppant erőfeszítést és a siralmas végeredményt.
A nemzedékek gúla-számát bemutatva
az újonnan jövő nem ráz kezet azzal, akinek a vállára áll;
fölfele néz, hogy a nyaka is belefájdul,
le csak később, félig már maga is földbe taposva,
s csak akkor látja meg a fölfordított koponyát formázó fémedényt:
benne az elődök szegényes hagyatéka,
a világszellemet belobbantó, csempészett tűzkő – egy marék parázs.

 

 

 

Federico Fellinihez*

Ricsajos olasz, széles ecsettel festő,
roppant mozikat betöltő, női idomok ihletett költője, te!
Vadászhat a finggal töltött léggömbre, a halhatatlanságra
e korszak sok köszörült elméjű lándzsahegy-zsenije:
telibe találják céljukat, és csak még büdösebb lesz,
pedig már jó büdös volt a világ nyomorúsága eddig is.
Látszólag nem törődsz a sürgető ügyekkel,
a társadalommal, a gazdasággal, a politikával;
ott repülsz a spagetti agyvelők spagetti westernje fölött,
villás farkú, fekete kabátban,
mint egy vidéki plébános vagy egy lassú, álmatag madár;
tudsz valamit az emberről, amit Leonardo és Csehov tudott –
hogy a mindent betöltő mosoly és a kétségbeejtő szörnyűség
valahol a hátad és a szempillák árnyalta kamera mögött összeér.
Bölcs vagy és alapjában véve reménytelen,
de profizmusod tökéletes sötétjében (– Világosítók! Ne aludjatok!)
mindig fölcsillan a halvány reménysugár,
hogy talán mégis Isten fesztiváldíjas filmje ez;
ki tudja, miről szól, és mit tudni, kinek,
de pörög, és villogtatja föl-letűnő, színes, cirkuszi csillagait.

 

 

 

Gutenberg-cirkusz*

Két rúd között, a keresztnevem két „o” betűjén, egy kifeszített verssoron biciklizem föl-alá; világszám.

Puerto del Sehun, kis kikötőváros, a tenger mormolása, szemetes utcák. Kurvák és matrózok. Halszag, sültszag, dinnyeszag.

Ez az utolsó föllépésünk ezen a földön. Búcsúzóul még kimegyünk a partra, a sós zápor zuhanyrózsája alá, majd alszunk egyet, s holnap reggel sátrat bontunk, összetekerjük a foltozott ponyvát, s megyünk tovább.

Este, ha valaki fölnéz, lát is minket az égen, a csillogó kocsisort és fekete szőrüket fényes nyelvvel végignyaló vadállatainkat.

Az emberiség meg fázósan sutyorog: „Magunkra maradtunk. Hétköznap hétköznap után. Mi lesz velünk?”

 

 

 

Az újság*

(az iróniáról)
isten írt verset a falon
méne tekel ufárszin
de ha kinn bomlik a napon
mit segít ez a párszin
már itt is van a keselyű
köröz rikolt alászáll
most jön még csak a keserű
jó az ha van a háznál
egy-két közhely a miatyánk
költészet szárnyas szövegek
ha csupa lyuk is a gatyánk
meglocsoltuk a töveket
hugyoztunk a kert végiben
körben a huszadik század
egyet nyersz vesztesz százat
van okod bízni az égiben
weöres sanyika kisfiú
elcsaklizott egy látcsövet
látja a költő mind hiú
ő inkább más módszert követ
mindkét végéről belenéz
ujjé mit látok egy világ
jövendölés meg jelenés
és sistergő istennyilák
ha innen nézed Babilon
ha onnan tadzsik és kalmük
lázár ervin meg bab ilon
és az ő őrült szerelmük
vagyishogy minden relatív
a higgadt elme az ifjú szív
sugárzik ránk az égi kuss
netán kegyed is kozmikus
nem én csak erre repülök
lézengő biberach atom
csak az a baj hogy szédülök
na szép dolog ez mondhatom
adjunk hálát hogy élhetünk
összegezi a filozófus
s bár tovább drágul a lóhús
lesz majd rá jó elméletünk
viccekből csöpög a vérünk
röhög a koponya mit tehet
ironikus hogy együtt élünk
azzal amivel nem lehet
de oda se neki ez irodalom
szófosás nem komoly dolog
ha meg is dől holnap a birodalom
attól amit ma gondolok
ha lobogni látsz egy költőt
nincs semmi vész nem ég a ház
irányítsd rá a poroltót
s mindent belep a kulimász
megragadja fogalmilag
ami tegnap őrjöngve tombolt
mert tűz volt és forradalom volt
de mára csak stílus és kordivat

 

 

 

Közép-Európa*

Császárszag. Vérszag. Kocsmaszag.

A folyóról behallatszik a Kék Duna keringő. Időnként dobpergés szakítja meg, egy-egy érces hang Feuer!-t vezényel, eldördül egy sortűz, különben csönd, álmos, poros nyarak, csak az évezredes szúpercegés.

Műsorváltozás csütörtökön. Aki egy hete nemzeti hős volt, ettől fogva becstelen honáruló.

Már ha minden passzol. Az ország címerében ott a jelmondat: NEM MŰKÖDIK!

 

 

 

Bökvers avagy hogy támogathatja a jó kormányzat az írót?*

 

(pénzügyminisztériumi irányelvek)

A legegyszerűbb módszer a kézi módszer. Az írót, ezt a deviáns gazembert kőbunkóval fejbecsapjuk. Ojjaj, anyukám, mondja az árva s már esik is teljes hosszában végig a járda kövén. Falhoz támasztjuk, betakarjuk, föltűnés nélkül továbbmegyünk, oké?

Bonyolultabb módszer az intellektuális. Mi is szeretjük a szépet, dünnyögünk csak úgy, mintegy magunknak. A hiú állat erre kezet nyújt. Kézen fogva vezetjük őt a szivárványhíd közepére, ahol már vár rá néhány sötét adósávnyi rés, s ez a narcisztikus lény, hoppá, belelép a sötétbe, s a fekete lyukban antianyaggá változik, sivítva száll a térben, és efféle hangot ad: segíííííííííííííí… Megfordulunk, hazamegyünk, meleg fürdőt veszünk, oké?

Végszükségben, irgalom atyja, ne hagyj el, nincs más hátra, magunk szállunk ki vadászpuskával, tölténnyel, napidíjjal. János bácsi, mondjuk a hajtónknak, írót nekünk! És lőjük is őket, mint a nyulat. A bő terítékre koccintunk, viszlát, intünk oda János bácsinak, s hazaautózunk, oké?

 

(kiegészítés az irányelvekhez)

Legyen gondunk a terítékre, hogy mutasson is! És hívjunk meg néhány külföldi bankszakembert! Ily fényes teríték láttán átérzi szándékunk komolyságát Herr Bankverein. Bruderkám, kérdezi, mennyi kéne? – Kéne, ha vóna, mosolygunk nagy titokzatosan. S kezdődik a szebb jövő, oké?

 

 

 

Az elmúlt időkből*

 

1. Aki Bírjakovics Marjakovszkij: Teli marokból (poénma) – 1954

Elvtárs,
Elvtárs, ne kend
ne kendElvtárs, a szart
a szartne kendElvtárs, a falra!
Még ránk sandít a
Még ránk sandít a szocdem bandita,
még szabotálnak a burzsujok:
még sok a szenny,
még sok a szenny, s szennyet kavarva
akad még
akad még túlkapás,
túlkapás,akad még sok elvetett sulyok…
De oda se neki,
De oda se neki, van két jó vasöklünk,
van két jó vasöklünk,De oda se neki, nem bír el velünk,
kit szivaros,
kit szivaros, szuszogó
szuszogókit szivaros, tőke fizet,
hogy gyülevész hadként
hogy gyülevész hadként törjön ellenünk:
százszámra a bicskás jasszt –
százszámra a bicskás jasszt – már látok is tizet…
Már jönnek is ezren
Már jönnek is ezren orozva,
orozva,Már jönnek is ezren zordonan,
vérbajos kupecek,
vérbajos kupecek, buzeránsok,
a bordélyokból a madam,
a bordélyokból a madam, a lányok,
és agyalágyult bajkeverők,
és agyalágyult bajkeverők, sokan:
szektások,
szektások, gyilkosok,
gyilkosok,szektások, szökött vagányok.
Elvtárs,
Elvtárs, állj be sorunkba
állj be sorunkbaElvtárs, e korban,
hiszen van már
hiszen van már halkonzerv
halkonzervhiszen van már és pacal,
és pacal,halkonzervhiszen van már fasírt,
ne trottyants többet
ne trottyants többet a tüskés,
a tüskés,ne trottyants többet zöld bokorban,
és mindenek fölött
és mindenek fölött használj vécépapírt!
Még együtt itt velünk,
Még együtt itt velünk, töretlen,
töretlen,Még együtt itt velünk, épen,
a kolhozok
a kolhozok megifjult kertjein,
itt nő,
itt nő, itt hall,
itt hall,itt nő, itt lát,
itt lát,itt hall,itt nő, és szellemében
velünk harcol
velünk harcol és él Lenin.
Elvtárs,
Elvtárs, ővele aztán
ővele aztánElvtárs, halad a munka,
nyírjuk,
nyírjuk, alig bírjuk
alig bírjuknyírjuk, kipipálni a listát,
s közben még dudorászunk is:
s közben még dudorászunk is: „Hej, Cseka Anyuska,
kik vagyunk mink?
kik vagyunk mink? Mink vagyunk a
szociálfuturo-
szociálfuturo- demagógapafejmitakarsz-
demagógapafejmitakarsz-szociálfuturo- majakovszkidilisták!”
Három disznó,
Három disznó, két ártány,
esztétika,
esztétika, félgyártmány –
csináltam én már
csináltam én már svédtornát,
mostam
mostam a kurszki csatornát,
de várt
de várt a Párt
s a küzdelem.
s a küzdelem. És tűzdelem
És tűzdelems a küzdelem. rőt tűz dalom,
hogy a cárt
hogy a cárt meg a bárt, hova Jeszenyin járt,
becsukjuk,
becsukjuk, és kirugdalom
a burzsoát,
a burzsoát, az ügynököt,
ha mosodaszámlával provokál
ha mosodaszámlával provokál a gazember
a gazemberha mosodaszámlával provokál az ingemért,
mert bennem az eszmei gőz
mert bennem az eszmei gőz nagy mozdonya füstölög,
hogy ért-e?
hogy ért-e? kért-e?
kért-e?hogy ért-e? mért-e?
mért-e?kért-e?hogy ért-e? mind, aki engem ért?
Proletár,
Proletár, amerre te vonulsz,
amerre te vonulsz,Proletár, hegyen és
hegyen ésamerre te vonulsz,Proletár, völgyön és
völgyön éshegyen ésamerre te vonulsz,Proletár, partokon,
egy új Nap halad az égen
egy új Nap halad az égen jobbról
jobbrólegy új Nap halad az égen balra –
én, aki
én, aki seggemet versekkel
seggemet versekkelén, aki fényesre törölve
fényesre törölveseggemet versekkelén, aki harsogom:
„Elvtárs,
„Elvtárs, ne kend
ne kend„Elvtárs, a szart
a szartne kend„Elvtárs, a falra!”
 

2. A költő arcképe színes tehetség korában – 1960

Ott, hol a hetedik ég véget ér,
 
s a legyek kék gerince megreped,
 
s a bálnák sikolya az égig ér,
 
és fejen áll a Moszkva tér,
és fekete szarvasok jönnek a másvilágról
 
és leeszik a karcsú fákról
 
a narancsszínű érseket,
döbbenten bámulom, hogy újabban
 
a lábamon öt ujjam van;
s mert a hullák nem eszik a spenótot,
 
s a tehenek nem tudnak németül,
 
és szívem elgyomorfekélyesül,
 
és lekúszik az almafán
 
jobb és bal idegklinikám,
s két próféta keres egy ócska dóznit,
s négy halott SS-tiszt zsidózik,
 
a láz ver engem, rémült űrutast –
 
adj, halál, kölcsön egy huszast!

 

 

 

Dublini költő az ír választásokról*

Ír földről hoz minket a szél…
Yeats-Illyés
 
Az ír sebére nincsen ír;
szervezkedik és verset ír,
kocsmákban szónokol éjjel.
S az asztallapra borulva sír
a konok, kemény fejével.
„Miért teremtett az Isten írt,
a zöld mezőbe annyi sírt?” –
locsolja szesszel a lázat.
Mag-nép; fagyot, telet kibírt,
és tavasszal föllázadt…
Kis kalyiba, nagy szél; régi dal.
A vihar jön-megy, a nép kihal,
új lakót vár a börtön.
Üzenjen, jobb hírt aki hall
e napégette Földön!

 

 

 

Meghódítunk egy erkölcsi magaslatot avagy a sajtóháború avagy a tömegtájékoztatás területén komoly problémák vannak*

A nagytermészetű főkamarás nem csípi a sajtót.

Egy dolog az, hogy az ember férfi, minek logikus folyományaképpen szent joga hálni a közszellemmel, s más dolog az, hogy közel a Balkán, recseg az ágy, a padlóról nem is beszélve… Így a Nagyalföldön természetes úton terjed a hír, s ha a balladák magyarja fölkel az éj közepén, s kocsikulcs valamint gatya nélkül, ahogy van, elindul egy jót pössenteni, egyszeriben csak az orra alá dugják a mikrofont: – Na, milyen volt?…

Ki nem lőné ki ilyen körülmények közt szívesen gumicsúzliba töltött, rozsdás u-szöggel minden lapszerkesztő szemét?

A szöveg persze a végtelenségig görög: de most te mész, a demosz szent nevében most te mész!

Arisztotelésszel ráduplázva: „Lóg ki a kosz!”

 

 

 

Ulysses megüli a falovat*

 

1. Joyce-változat

LACFI ENDRE (csak amúgy félvállra) Hé paraszt, melyik út vezet az autópályára?

TOLDI MIKLÓS Én paraszt, én?

KÁDERES Nem is a kisöcsém.

MAGYAR VÁMOS Paszport bitte.

IFJABB LACFI (Endre von Latzffy, Bundesrepublik Deutschland) Entschuldigen, Herr Vámpír, melyik az út nach Buda?

VÁMPÍR (a nyitott sírgödörből) Ide, ide, ne oda, te buta!

SZULEJMÁN, PADISAH (hobbija a hadisakk) A legrövidebb út az egyenes út.

MUSZTAFA, TÁLCA NÉLKÜLI MINISZTER Egy jó kis ebédmeghívás.

TORONYŐR A Héttoronyba. Házikoszt, előzékeny kiszolgálás.

MÁSKÉNT GONDOLKODÓ Be vagyunk a Héttoronyba zárva.

A CSENDES TÖBBSÉG Örülj, ha jut tüzelőfára.

PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok.

SZEKFŰ GYULA Édesapa, édesanya, mondjátok csak, mi a magyar?

BERZSENYI Rút szibarita váz.

PARLAMENTI KÉPVISELŐ Zsidóbérenc! Defetista! Újságíró!

ADY ENDRE Van egy beteg, fonnyadt derekam.

SZOCIÁLIS GONDOZÓ Kinek nincs?

ÖZVEGY KOVÁCSNÉ Az uram is szegény, isten nyugosztalja, rettentően ivott.

KOVÁCS (az üstből, amiben főzik) Mi van itt, a kurva anyját, távfűtés?

PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok. Anyuka arany madara. Éljen a posztmodern.

ESTERHÁZY PÁL, HERCEG Kéretem Haydn mestert.

JOSEPH HAYDN Dó-re-mi-fa-szó-la-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó.

KUN PÁTER Megmondtam! Nem megmondtam? (mindenkit belelő a Dunába)

BÍBOROS HERCEGPRÍMÁS A hitoktatás nálunk kardinális kérdés. Ezt csak úgy megemlítem. (alágyújt egy papírcsákós eretnekekkel megrakott máglyának)

MAFFIÓZÓ Dicsértessék. Az iránt érdeklődöm, hogy szabad-e Dévénynél betörnöm?

DÉVÉNYI RENDŐRKAPITÁNY Azt adja meg neked a magasságos úristen! Majd én. (betör)

TISZA ISTVÁN Új időknek új dalaival!

ELHÁRÍTÓ FŐHADNAGY (a Gyorskocsi utcában; megszólítás: elvtárs) Ne tessék majrézni a Tisza elvtársnak, megtanultunk mi a sorok közt olvasni.

KISGAZDA PÁRTVEZÉR Ezt, azt, amazt! Húzd meg a ravaszt.

ELHÁRÍTÓ FŐHADNAGY (az új irodájában; megszólítás: úr) Hogy megérd a tavaszt.

PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok. Mészáros Pityuka. Nádor utca tizennégy. Arany madara anyukának. Éljen a posztmodern! Mészöly és Esterházy!

IDŐSB EGÉR Mit mond? Mit mond?

EGÉRNÉ Mit dumál ez, Ernő?

EGÉR Hogy az egerészölyv szarházi.

EGÉRNÉ Jézusom.

EGÉRFI Mondd, papa, nem lehet nekünk bajunk ebből?

EGÉRFOGÓ Katt.

CSÖND HERCEG A többi néma egér.

FORTINBRAS Négy százados emelje Hamletet.

HAMLET Le a kézzel, urak, mert istenemre mondom, szellemet csinálok abból, aki nem ereszt!

CSOHÁNY GABRIELLA Én eresztek egyet.

ESTÉE LAUDER A férfias illat.

PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok. Nádor utca tizennégy. Az irodalomtudományok doktora. Éljen a posztmodern!

ŐRMESTER Huszadik század, igazodás jobbról, igazodás balról, vigyázz!

XX. SZÁZAD Anyádba.

A SZABADSÁG GÉNIUSZA Ez a harc lesz a végső.

TERRORISTA (élesre állítja a gyújtószerkezetet) Csakis.

JÖVŐKUTATÓ Hát…izé…ööö…azaz…hm…szóval…hát…ööö…igen… nem…

VETERÁN Hinni, hinni, hinni, hinni.

KURVA Hozomra otthon basszon az elvtárs.

ÓRA Bim-bam, letelt az ezredév.

AZ ÚR HANGJA (a zsinórpadlásról) Mi van, Mihály, mi kéne, ha volna?

BABITS Ez az égő sziszifuszi kő.

ANGYALOK KARA Cö-cö. Más nem?

PITYU PAPAGÁJ (a csipkefüggöny bokrából) Mészöly és Esterházy! Mészöly és Esterházy! Mészöly és Esterházy!

 

fény ki, sötét, majd

 

A GABI ANYUKÁJA Atyaúristen, a gyerek a szomszéd szobában már legalább húsz perce csöndben van!

A GABI APUKÁJA Gabiii!

GABI (négy éves izomember, elkapta a papagájt, szorítja) Cipogsz még?

 

2. A papagáj gyászdala

A művészetben a szabály, hogy áthágd,
 
csak arra jó.
A korstílust heverd ki, mint a náthát.
 
A vers hajó,
s az ihlet szél, mely erre-arra fordul.
 
A tenger él,
és változékony gyémántján kicsorbul.
 
a pengeél.

 

 

 

Isten mezeje*

Egy tank csörömpöl a pusztaságban.

A hétrét görnyedt, aszalt-szilva képű parasztok összesúgnak: – A mérnök úr megint kitanált valamit!

Szó ami szó, a mérnök úr nagy ezermester. Tervezett már eretneknek vaskalitkát, kétélű szablyákat a hadseregnek, s békeidőben disznóólat, operaházat, dísztribünt. Legkedvesebb műve mégis ez, ez a majdnem tökéletes, izgő-mozgó gyilkológép. A csúcstechnika e gyöngyszeme! Infravörös sugarával lát a sötétben is. Okos és mégis tömbszerűen robusztus, mint a szauruszok. Robog és lő. S a benzines palackot leszámítva nincs ellenszere. Hát nem gyönyörű?

Amúgy lassan száz éve már, hogy este van.

Egyhangú, szemetes táj. Zsibbadt bénaság mindenen. Csak ott, egy rongycsomó…az mintha mozogna…

Később, majd ha a tank már messzebb jár, hallani is, milyen nehézkesen fújtat az eszmék közt guberálva a vénséges vén szellem, a szél.

 

 

 

A merénylő*

harmincöt éve írok verset
vagy negyven
ha hozzá számolom az intézeti éveket is
mindenesetre
épp elég ideje
ennyi idő alatt
a csontról a földben lerohad a hús
a háborúk átrajzolják a világtérképet
eszmék országok városok merülnek le-föl
csak egy nem változik
a vers makacsul nem hajt semmi hasznot
a vers a vers a vers
luxus és rögeszme
a kulcs az életemhez
a tehetség tűz és gazdálkodás a tűzzel
jellem és becstelenség
megszállottan követtem egy-egy szó nyomát a vadcsapáson
hogy elejtsem a nagyvadat a jövő idejű jelentést
s ma lenézhet akárki
akit megvert a rohamrendőrség egy tüntetésen
vagy aki aláírt valami tiltakozó ívet vagy kiáltványt
mint hétköznapi erkölcsöt a vakító utópiáért
a beszűkült tudatú terrorista
a jobbik énemet adtam föl a még jobbikért
hogy plasztikbombaként gyúrható kéziratokat
rejtegessek a dossziémban
időzített reményt hogy egyszer
valamikor valamilyen könyvben rájuk lapoz az olvasó
s tekintetétől fölrobban a döglött betűhalmazban alvó eleven élet
a hőre érzékeny tavasz

 

 

 

Füstkígyó fekete gyűrűi*

– válasz a Kritika körkérdésére –
kocogtasd meg a kígyótojást
halk surrogást hallasz belülről
mintha szövet súrlódna szöveten vagy szárnyak suhognának
vagy egy álomi kávéház törzsközönsége morajlana
csörömpölő csészék kanalak
valaki vicceket mesél
függöny mögül tompán hangzik ahogy
a társaság térdét csapkodva fölnevet
aztán az idő feltöri a héjat
előkúszik a csillogó fölismerés
sziszegve megszimatolja az idegen klánszagát
ez az na végre Ő AZ
minden baj forrása a haladás gátja a főellenség
a lélek- és kútmérgező aki
időtől s helytől függően lehet
fehér fekete barna sárga indián akármiféle
akár zsidó is
mindenki aki épp ott és akkor zsidó
hiú ábránd Titust perbe idézni
s egy folytatásos történelmi film keretében
hosszan mutatva az égő templomot
a balvégzetre fogni mindent
a tükörből mindig mi nézünk vissza magunkra
Auschwitzba vasútvonalak vezettek
az állomásokon váltók váltókezelők utasok
az ablakban virág
minden pompásan működik a szervezettség e magas fokán
az intézményrendszer a munkakultúra a gyáripar
s a fejlett technika színvonalán szilárdan áll
a szögesdrót a hullaégető kemence és a kémény
jeléül annak hogy e felhős kolumbáriumban
a hatmillió gyerek nő és férfi örvénylő hiányát
a modern civilizáció hamvaiként fújja szét a szél
a természeti népek egészséges veszélyérzetével írva versemet
lassan kiismerem a szóbokor mérges bogyóit
kiköpöm őket élni akarok
a mindent betöltő kozmikus sziszegésben
a műholdakról ömlő papagájricsajtól szédelegve
nyelvem hegyén egy csöppnyi nyál buborékgyöngye csillog
a tagolt emberi beszéd

 

 

 

A nem rozsdásodó vasoszlop*

A nyolcvan éves költőnek

 

1. Elégia az ifjúságról

Romlandó antológiák, ott bújsz meg a verseiddel.
A verssor ösvénye sehová sem vezet.
Az életed megy rá, hogy dacosan ne hidd el,
amit ész nélkül hangoztat a kor s a környezet.
Romlandó antológiák, ott bújsz meg a verseiddel.
Hiába bámulsz itt a homályos tükörbe,
hogy színről színre lásd, ki Pálnak megjelent.
Föld, ég, történelem beszédül itt a körbe
s követhetetlenül zagyvál múlthoz jelent.
Hiába bámulsz itt a homályos tükörben.
Csak városod ragyog, ez az ókori-Róma Pest.
E népekből kevert pogány-zsidó-keresztény
lőpor, e világszép és dús asszonyi test.
Köznép fia, nem vagy egyszerű képlet, ez tény.
Csak városod ragyog, ez az ókori-Róma Pest.
És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme,
Vörösmarty s Madách őrült üstököse,
hogy a veszett ügy tán mégsincs annyira veszve.
Akárhány vereség, nem okulunk sose.
És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme.
 

2. Az elefántok emlékezete

„Száz évig emlékezni, mint az elefántok”, mondtad ellágyulva, „száz évig várni a bosszúra!” A buszmegálló felé mentünk szülővárosunkban, ahol gyakran tíz évig sem él egy utcanév. Nem úgy az eleven sebek. Kassák valaha megsértett, és mert szerinted ő az önéletrajza prózájával emelt a fénytenger partján nyaralót magának, mellé fusiztad a magadét, hogy őrök időkre bosszantsd vele. Most aztán, ha kilép teraszára a mennyei békesség levegőjét szívni, majd szétveti a méreg: „Már megint a Vas úr!” S pereskedhet, hogy elfogod előle a kilátást – az isteni bíróság is lassú, akár a magyar! A szereplők meg suttyomban járkálnak egyik történetből a másikba. Simon Jolán is, ni, az imént még ott ült egy kádban Kasival, most meg már odaát tündököl, mint érett szépasszony és előadóművész. Majd fölkel a hold, és Eti árnyéka vetül rá mindkét ház népére, mint Veronában a két családra Júliáé. És a kísértetórán fölbuzognak a föld alól a csontok, a csontok. A gyászos és törékeny megszállottak… A széttaposott, szétlőtt és szétroncsolt és megtizedelt értelmiség… Miközben a jó szemű szaktudósok ösztöndíjat húzva kutatják, hogy hol van a nagy magyar családregény? És persze nem találják, minthogy maguk is derékig állnak szövegfolyamában. Elnéztelek, míg vártuk a buszt. A horgas ormányt és a roppant legyező-fület. Ki ismeri Isten észjárását, hogy mibe rejti a szépséget, s miért? Aztán megjött a buszod, és elköszöntünk.

 

3. Az öreg hírszerző

Az öreg hírszerző utolsó híradása:
„Ameddig ellátok, koromsötét. És valami mégis világít.
Megnézem közelebbről. Még jelentkezem.”

 

 

 

ottó és az avantgard*

mi vitt közéjük
mi választott el tőlük
semmi sem vitt mi vitt volna nem kellett vinni
egyszercsak ott voltunk együtt a szakadtak az egy vérből valók
a dzsungel üvöltő farkasai az új nemzedék az akkor új
mi lesz a világból csak nézz rájuk és elképzelheted
isten és biztos támpontok nélkül
mit tagadjam egy kicsit büszke is voltam
azért nem mindenkinek jut ki egy ilyen szar gyerekkor
ilyen színpompás ostrom lángoló házakkal
egy osztályon felüli világháború
ez mégsem akármi
csak leszúrom az ujjamat és fölfakad a szörnyűség
az ihlet mint működő olajkút
mi az hogy egy kút számtalan egy végtelen olajmező
nincs nálam gazdagabb versmilliomos
minden pofon egy remekmű ígérete és az intézetben sűrűn pofoztak
éljen a fiatalság szarunk az öregekre
persze ezt nem tudom még ilyen lendületesen kimondani
bezavar a fura dobszóló ratatatam ratatarararatam
úgy vacog a fogam mintha egy márványszobor verné a faszát
meg fogok őrülni
ez üvölt bennem az idegosztályon meg az hogy
sok ez egy embernek sok sok sok sok sok
babonából nem gondolom hozzá a második k-t
rettegek az elektrosokktól
félek hogy letörli az emlékeimet
és akkor mi marad a lidércnyomásból a versből belőlem
tizennegyedik ottó pizsamás napkirály
az álom én vagyok
ez a lidérces álom amit ébren álmodok ez
szedhetek-e éjszaka a háztetőn sétálva szonetteket a szédülés ellen
rábízhatom-e minden titkomat az ezüstös halántékú magyar jambusra
mint nemes nagyék
röhögnöm kell még az ötleten is
az én problémám tisztelt hallgatóság
egy egzisztenciális indíttatású stílusprobléma
a kurva anyját
hogy a helyzethez illő szavakat használjak
mint afféle költő
aki most jött meg a háborúból
ahol mindenét elveszítette mert még nem keményedett meg a héja
szétfolyt mint egy tojás
a kurva anyja kurva anyját és annak is a kurva anyját
hiába fokozom nem jutok semmire
üresen kong a szövegem akár egy üres befőttes üveg
üres a teleírt papír
kezdjük elölről
mindennek oka a háború hát elő a koffert és futás a pincébe
sötét por sikoltozás
hallom hogy miket beszélnek
édes gizuskám kegyelmezz miatyánk rohadt zsidók
felkérjük kedves utasainkat a szerelvény elhagyására
helyben vagyunk
a bajok gyökerénél
a bajok fekete gyökere egy pesti légópince
ottó a méhecske emlékei mézét gyűjti
züm-züm és egyszercsak mit hall
nagy bumm
fölrobbantották a lánchidat
ki győzhetné meg arról hogy nem a teremtés tanúja volt
látta és hallotta hogy kezdődött
másnak másképp de neki így
hülye lenne ha hinné
hogy az üdvösség titka nem más
mint másodosztályú francia költők fülzsírjával kenni a világ tengelyét
uraim uraim hogy képzelik ezt drága uraim
különben egész jóban voltunk az avantgard meg én
bár erdély mikivel egyszer majdnem összeverekedtünk
amikor blake-et fordítottam az apostolokban és kiröhögött
aztán kiderült hogy csak ilyen a nézése
és barátok lettünk ha nem is közeliek
és amikor rákosan imbolygott az utcán
kollapszus orv
orvul facsargatta valami a nyelőcsövem tájékát
ciki lenne ebben a versben azt mondani a szívemet
és lassan a többiek is mind
elmentek vagy meghaltak vagy megőrültek vagy legenda lett belőlük
vagy itt maradtak és egyszerűen csak megöregedtek
mint dezső is a legnagyobb tehetség valamennyiünk közt
az egyetlen közülünk akit nem tudtam röptében leutánozni
illetve tudtam csakhogy ő is folyton változott
mindig meg tudott lepni a fonák labdáival
én egy más pályán versenyzek mondta
amikor egyetlen egyszer meglátogatott a lakásomon
akkor meg minek szívóskodjam gondoltam
az övé a bajnokság
isten után az első helyezett
első a mackók és a verebek között
én kiütést kaptam volna ettől
hogy egy életen át a verebek magánéletéről írjak
mégha szent ferenci megfontolásból is
ahogy piálni se tudtam a társadalom nevében mint petri
a másik kiugró tehetség ahogy találóan mondják róla
kiugrott a marxizmusból és lement undergroundba
én csak groundba mentem le
a gyerekkori zuhanás után kellett a szilárd talaj a talpam alá
unalmas közember vagyok sajnos
a legtöbb amit elmondhatok magamról
hogy nem nyomorítottam meg senkit azért mert engem megnyomorítottak
úgy álltam bosszút az őrületért hogy megpróbáltam normális lenni
költő létemre rendes lakó és orbán apuka
bár a szülői értekezletekre soha sem engedett el a család
mit tudni hátha mégis elkezdek ordítani
vagy ráborítom a tanárnénire az asztalt
szabad polgár a pártállam korából rossz vicc és mégis
valamennyire mégiscsak szabad
ha udvari bolondként is ébren tart valamit
botrány a köbön az államrend belesápad de ameddig teheti
igyekszik úgy viselkedni mintha nem értené
ma nagy divat fanyalogni a részeredményeken
pfúj kompromisszum pfúj utálatos pfúj
pedig mi más egy vers mint a szabadság kisvállalkozása
a tenyerem csupa égési seb a parázstól
amit első felnőtt mondatom óta a markomban rejtegetek
miközben ránk alkonyul és mind lefelé indulunk egy foghíjas sötét lépcsőn
irányzatokra való tekintet nélkül
a derekuktól fölfelé a saját kamaszkorukba pólyált stílusmúmiák
meg a fafejű konzervatív aki szerintük én vagyok
és fejünk fölött végleg elrepül a nikkel szamovár
s többé nem is repül ott más csak a fémkuvik műholdak
meg az űrbe szétszórt mindenféle egyéb kosz és szemét
és 75 évenként a halley-üstökös

 

 

 

Sárkányvér

 

 

 

 

Az aranycsempész*

Vagy itt-benn rohadni el?
Arany János
 
A versben a megszerzett tudás hol segít, hol meg félre visz;
még mindig ki tudok esni két verssor között a semmibe –
nini, egy UFO, bámul utánam Herr Lukács a teória-suszter.
A költőmesterség, akárhogy nézzük is, szerencsejáték.
Valaha érdekelt, mit ír XY, a nyerőtechnikája;
ma már tudom, hogy sorsom megjelölt, mint Kiplingnél Sir Khánt a fák –
ha vedlettem, csak a stílust, soha a csíkjaimat
s a közömbösíthetetlen, vadító vérszagot.
Sorsom vitt csíkos ruhámban a csempészetre is…
Zsákomban aranynál csillogóbb arány, az alkimista receptje,
hogy hány csöpp belátáshoz hány csöpp lázadás kívánkozik:
nagy érték, képzelhetjük! – vérbosszúk korában…
Egy őrült surran a nemzedéki vámon át, a fekete hegygerinc felé,
arca körül csendőrgolyóként sziszegő csillagok.

 

 

 

E rossz lebujban*

 

1. A lírai hős

Nyújtsd a kisujjadat a halandónak –
örökké akar élni… A bennem ketyegő pokolgép
szédüléssel és bénasággal jelzi, hogy újból megjött az ősz.
„Ha belehalok is, megírom,” mondtam mint fantáziadús hajósinas,
majd bő harminc évet töltöttem a síkos fedélzeten,
s most jutalmul megfordíthatom ezt a mondatot…
Michelangelo Dávidja a konyhában, a hűtőszekrény előtt, éjszaka,
nem olyan szép és arányos, de olyan mozdulatlan –
vizet akart inni, és most nem viszi vissza a lába…
Nehezen érkeztem be költőként, de könnyebben, mint most az ágyig,
a félpohár hideg vizet jeges folyóvá izzadom,
majd zsibbadtan egy csónakban fekszem hanyatt
s vacogva bámulom a közönyös és néma révészt,
ahogy lassan kievez velem a sötét szobából.
 

2. Az eleven mérték

Röhögnöm kell a finnyás versértelmezőn,
aki húsz évig hiányolta belőlem a meggyőző egyéniséget,
most viszont a szememre hányja, hogy én én vagyok.
Minden vagyonom ez az ócska test;
érvényes vezérelv híján ő volt a palló
az erkölcsi mocsárban is, a vérmocsokba fulladástól
az óvott meg, hogy idejében borzongani kezdett…
Hogyne becsülném hát őt, akit különben gyakran utálok,
a köznapi embert? A mértéket, melyet sugall.
Szoros ez és tüzes, mint bármely bosszús istené,
ha napról napra rögtönözzük is e rossz lebujban,
ahol a falat támasztom vagy a pultra könyökölök
és úgy írom a verset, ahogy az alkoholista iszik –
nyúzott pofánkon átdereng valami fényes, ismeretlen arc…

 

 

 

A sugárzó, szilárd mag*

Többet tud az ördög azért,
mert öreg, mint azért, mert ördög
Spanyol közmondás
 
Nem vallhatunk ma már semmilyen hittételt anélkül,
hogy igenünkhöz ne fűznénk a magunk záradékát.
Legnyíltabban a fenntartásaink mutatják, kik vagyunk:
a világtörmelékben túró, finnyás guberálók…
De akkor milyen törhetetlen makacsság él túl minden kivégzést?
Miféle szilárd mag sugárzik a romok alól,
hogy vakon tapogatva megkülönböztesse a gyilkost az áldozattól?
Igenis, van mérték, van, ők, a megalázottak és megszomorítottak –
és nem csak Dosztojevszkij vagy Jézus korában…
A háború mindig is azt jelenti, hogy minden megeshet;
a benne gomolygó sötét az ösztönök és a történelem sötétje
és nem egy korlátozott érvényű metaforáé.
Sötét és fény egymástól az, ami. Darabjaira széteső személyiségünk
minden szilánkjával az Egészre mutat.

 

 

 

A háború szépsége*

A háború a világhódító Nagy Sándornak való,
a cserkészvezetőnek, aki a macedón dzsemborin kedvtelve nézte,
hogy harcosai egymást melengetik testükkel az élet hidegében.
Az utolsó csikket is megosztják, nyilatkozta a krónikásnak,
bár szívből utálta a liberális sajtót,
mely őrült zajt csap minden szaros kivégzés körül,
amikor itt, a vak is látja, a világ kultúrája a tét…
Ha már megtörtént, ami történt, tekintsük benne a jót!
Sajnos a szögesdrót kerek drótból készül és nincs jó oldala;
a háború az, aminek a huszonnégy éves Pilinszky látta:
a mozgókép elve szerint pergő időnek
egy tébolyult vagy-vagy-gyal kimerevített kockája; ketrec,
melyben örökké tart a kárhozat fényessége, a füst, a hőség,
s a lények, mint a rúdon verdeső, vágásra váró szárnyasok.

 

 

 

Szöul az olimpia előtt*

 

1. Biztonsági intézkedések

A batiszt-ing-repülőtér alól kilóg a lóláb,
a csúcstechnika csipkéi alól a géppisztoly csöve;
a szárnyas szauruszoktól rezgő üveg-és-acél utópiában
megcsap az ódon diktatúrák fegyverzsír-szaga –
egy államtitkot képező koktél receptjét tanulom
a Sheraton hotel különbuszára várva:
végy egy rész Bergen-Belsenhez két rész New Yorkot…
(Ez lenne az, amikor egy ország működik?
Hisz működik: a hátamon a puszta gondolattól,
hogy napról napra itt kéne élnem, a jeges víz csorog!)
Akárhogy is, a fémérzékelő kapun át elindultam a jövőbe;
előttem irigységem tárgya, a nincsből kisajtolt teljesítmény,
palacklakó próféciák helyett egy szép és ronda város –
fények, nyüzsgés, hidak a Han-folyón, Szöul…
 

2. A kapitalizmus haláltusája

A kapitalizmus halálos ágyát körbeálló,
szedett-vedett rokonság meghökkenve látja,
hogy a haldokló frissen kiugrik az ágyból
és rámenősen tárgyal, vesz, elad, gyártmányt fejleszt, fuzionál… –
Egy kabaréba fizettünk volna be egész életünkkel?
Kérhet-e belátást egy évszázad?: Elnéztem, bassza meg!
Vagy el se nézte, és ezért a városért áldozott hekatombát
a szebb jövő rögeszméje? Ez itt a szebb jövő?
Ez a lehengerlő, gyökértelen Amerika-utánzat
(Szöul belvárosában emeletes autópálya a házak között)
a gőzoszlopként égnek törő felhőkarcolóival? –
Estére erőt vesz rajtam a rosszullét, alig tudok mozogni…
A francba, nyöszörgök, a korproblémákkal, korokkal, Koreákkal!
Éjszaka jön; látom miriád föl-le bukó neonreklám-repülőhalát.
 

3. Egy bankár trükkjei

Az idő bankár; mosolyog, miközben öl,
s ha nem járhat el nyíltan, rejtekúton tart célja felé.
Megkívánta a Földet, ezt a gömbölyded absztrakciót –
jó lesz otthon, gondolta, biliárdgolyónak…
Csakhát a felülete még rücskös a sok országhatártól,
mélázhatott valamikor a század elején…
Nem az első trösztösítése volt ez,
de kétségkívül ez a legmerészebb és a legnagyobb –
az eszme izzó kése végighántolta a kontinenseket,
gyilkoltak s gyilkolódtak, akik a szegények édenébe vágytak,
s láttak tölcséres hurrikánként vonulni két világháborút…
Holnap, ígérte minden prófécia, holnap…
S holnap megint csak ő fogja majd kezébe a bolygót,
hogy végre elég sima tapintású-e a döngölt csontmező.
 

4. A Föld körül

A gyertyaláng körül keringő lepke csak metafora,
a valóságban elefánt repül körül egy elefántot –
a nagyobbik hátának egy-egy foltja a térképen egy-egy ország…
Szöul az átvizsgált kocsik százával búcsúzik,
Dzsiddában alkoholt keres a Dzsambó vécéjében a szaudi vámos;
a hétköznapok szürrealizmusa túltesz a művészetén –
a kék bolygó közelről csupa véraláfutás…
Azok közül való vagyok, akik többnyire lent maradnak
és egy nyílt sebben lüktetik végig makacs életüket;
innen vonzódásom az élőbeszédhez, eszelős ragaszkodásom
a tényekhez. Az ádáz pontosság-igény.
Lédiz end dzsentremen, vi ár eplócsing Csűri elpólt,
mondja a koreai légikisasszony óangolul;
félóra múlva leszállunk Zürichben…

 

 

 

Alban Berg: Opus 4, Altenberg-dalok*

Schönberg, Altenberg, Berg – mindhármójuk nevében
ott van a hegy. A modern művészet tehát hegyes.
Épp így következik a madárfüttyből a dodekafónia,
e logikai kalitka, melyben egy diplomás kanári áriázik.
A szaktudást, ha megszereztük, a legjobb otthon hagyni
és csak nagyjából emlékezni rá. A remekmű mindig véletlen is.
Kell ahhoz egy csöppnyi dilettantizmus,
hogy hinni merjünk az abszolút magány lebernyeges kísértetében,
mely kenetlen ajtóként nyikorgatja a huszadik századot… –
Minden ellene szól, a korízlés, Schönberg, sajátmaga;
hiába… A császár és király víg és vérbajos városában
dühödten pattan föl a jól öltözött közönség, hogy leüsse a szerzőt –
még negyven év, míg megtanulja, mi lebeg és hajladozik így,
a kárhozat fekete füstjében csillogva miféle drót…

 

 

 

A nemzedéki kérdés*

Dögletes nyavalyámmal a halál lovára kötve
Mazeppa kozák koponyáját veretem az időzivatarral,
hogy lássam az új nemzedéket a régi ekhósszekérre kucorodni –
nyápicak, tiszták, skolasztikusak, kérlelhetetlenek…
Mit kezdhetne egy rokkant emlékeivel a lelkes ifjú?
Ő az arannyal futtatott rezet, a korszerűt csodálja.
A mindenség, e minden bonyolultnál bonyolultabb, roppant agyvelő
párhuzamos kapcsolások miriádjával dolgozik –
most azt próbálja: övék a jövő,
majd ráun és biliárdot játszik az atomokkal…
Az öregedésben csak egy jó van, a távlat;
a tántorgó gebe hátáról látni, mi fontos, mi nem –
éles fényben a szegénységet és a szenvedést,
a füstmarta, szálkás és szuvas szemöldökgerendát.

 

 

 

Kezelési útmutató a ciánkapszulához*

Az ördög hagymája… A közép-európai Matrjoska-baba…
A bűn-a-bűnben egy újabb bűnben rejtőzködik
s az egészet egy újabb bűn köpenye födi be…
A zsidókérdés magyarkérdés, ha a részeg magyarul zsidózik –
a lényeg nem a bosszús vagy kegyes Isten talányos mítosza,
de az, hogy magyarozzunk-e a gyerekek előtt, ha románok vagyunk,
és arabozzunk-e, ha történetesen zsidók?
Mindenki kisebbség valamilyen többséghez viszonyítva,
és Auschwitz után lehet ugyan verset írni,
de úgy, mint azelőtt, még lélegezni sem,
mert minden szó után felköhögünk egy kis fekete füstöt…
Hordjunk-e hát mérgezett szót a szánkban, mint Himmler a ciánkapszulát?
Dühünkben ráharapunk, és szétömlik a világon
apáink hagyatéka, a rögeszméiktől halálos keserűmandulaszag.

 

 

 

A népek atyja*

Istenkirály ki volt korlátlanabb, hatalmasabb?
Ő volt az út, az igazság, az élet, s főként a halál;
világa egyszerű, mint az orosz ruletté,
a piros golyó: azonosulás, a fekete: kivégzés…
Egy röpke emberöltő, s látni ledöntött szobrainak élő modelljét –
a kis növésű, bosszúálló, szorgos szervezőzsenit,
aki bicskával nyúlt bele egy működő óra szerkezetébe,
mert nem érte föl szívvel az eszmét, melynek nevében ölt.
Istenséghez isteni képzelőerő kell,
a kemény stratégia mellé egy csipet költészet is –
lélek és lelkiismeret nem csak szivárványos szavak,
a hazugság előbb-utóbb kirohad a szilárdnak szánt kötőanyagból,
s a sírkőfaragó idő tüszkölve vési be a nemrég még rettegett cár nevét
Xerxész és Al Capone neve mellé, a közös emlékezetbe.

 

 

 

Weöres Sándor halálára*

Van-e elég szilárd nézőpont a halálhoz?
Elefántcsonttorony, katedra, eszmeerkély,
mind csak arra jó, hogy leszédüljünk róla,
s mint bármelyik gyerekét gyászoló pályamunkás,
ne találjunk megfelelő szavakat egy adott pillanatban,
miközben ügyetlen mozdulattal mázoljuk szét arcunkon a könnyeinket…
Elnézem a kis nagy embert, ahogy fejébe húzza a levegősapkát
és azzá válik, amivé mindig is akart,
a seholsincs ponttá, melyben semmiség és mindenség egymásba folyik:
kiterjedés nélküli határtalanja túl sok a képzeletnek…
Tántorgó túlélő, a földvonzásnak vetem a hátamat
s az őrjöngő tavaszra gondolok, amikor először láttam…
Hiába, hiába, hiába… Egy csigolyacsont a kezemben,
s csak azon tűnődhetem, hogy az övé-e vagy Csokonaié?

 

 

 

Madárjósok, próféták, kandidátusok*

Elkedvetlenített továbbá a butaságuk is…
Eliot föltalálta a tükörírást, ők nem találták a zsebtükrüket,
hogy visszaolvassák vele egy túlérzékeny harvardi fiatalember
világra szóló utálkozását és kétségbeesését.
Személytelenség és mítosz, harsogták a négy égtáj felé;
sehogy sem fért a fejükbe, hogy az egyes szám első személy a versben
nem a nyelvtan egyes szám első személye,
hanem a közvetlen és halálos kockázaté…
Esztétikák jönnek-mennek, a mocskos mesterség marad.
Titokban minden költő napimádó –
a műveltséganyag csak ajzószer, hogy tehetségük transzba essen
és csupasz kézzel turkáljon az eleven lucsokban,
s mint valaha az azték mészárszék bűzölgő pap-mészárosa,
egy lüktető szívet mutasson föl a mennybolton vakító kéziratpapírnak.

 

 

 

Márciusi ifjak*

Ott állnak ők a vakító pillanat kemény fényében, mint egy fotón,
regényes gesztusuk örök időkre kinagyítva,
ahogy épp azt mondják, emberiség, világszabadság,
s komolyan hiszik, amit mondanak, mert hihetik…
Ott állnak ők a képen nem látható, mocsárszagú szélben,
melynek mindent átjáró mérgét tüdejükre szíva
ritkán lesz belőlük tevékeny, augusztusi felnőtt,
gyakrabban bölcs és tehetetlen, decemberi öregember…
Örültek, mondanám, ha nem volnék magam is őrült,
és a pokol torkában elakadt szekér mögött dagasztva a sarat
nem az járna az én eszemben is, hogy hiszen csak meg kéne tolni –
ha egy kihűlt évszázad eszkimó módjára didergő költőjeként is
nem ugyanaz a démon csábítana, ami őket,
a derekán fűszoknyát riszáló, trópusi szépség, a halvány esély.

 

 

 

Sírkő és káprázat; a Belvárosi kávéházban*

 

1.

A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek,
Tornai, Jancsó, Kőrösi… a nevük nem fér a papírra…
Húsz és negyven közt járó, szépreményű ifjak,
fejükben takarékon a lángész, ülepükön fényes a nadrág –
a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége…
Ki tudná ma egy asztal köré leültetni őket?
Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem?
Ha összefutunk, óvatosan beszélünk, nehogy aknára lépjünk
és fölrobbanjunk attól, amit nem vágunk egymás szemébe,
hogy szerintünk mit adott föl vagy el a másik,
rögeszmékért, pénzért, vagy egy tál lencséért, a sikerért…
A nyílt terepen lassan vánszorgunk a fejfánkkal jelölt bunker felé,
s a bombatölcsérek között a vert sereg szétszórt fölszerelése,
vérmocskos filmkockák, regényfejezetek, verssorok.
 

2.

De választhattunk volna-e jobban? Jól, esetleg?
Apám és anyám egymást választotta, a halált –
a lebegő pollent a véres földbe verték,
s az anyaföld feltört a fullasztóan ritka levegőbe…
Nem volt más választásom, mint a választás megtagadása,
és ezzel életfogytiglani mérlegállásra ítéltem magamat.
Féllábon éltem végig egy torony gombján az életem,
s ha elfelejteném, bénuló kezem-lábam emlékeztet arra,
hogy hiába óvott a mocsoktól a rögeszmés latolgatás,
mert közben megfosztott a súrlódó izmok önfeledt gyönyörétől.
A legjobb választás is rossz, ha rossz a kérdésföltevés.
És hogy kérdezzünk jól a közép-európai présgép fémpofái közt,
melyek sokszázados szokás szerint sajtolják felkiáltójellé
a mindig is eretnekséggel gyanúsítható kérdőjelet?
 

3.

A körtöltésen mégis átszivárog némi vér,
vagy sár, vagy sáros víz… nem tudni, félálomban élünk…
csak halljuk az alig hallható bugyogást…
Bosszant, de mulattat is a süketek újabb nemzedéke,
mely nem hallja ki saját hangjából az elődeiét –
vele kezdődik a világ és tőle felhőtlen az égbolt,
a tiszta lap, melyre a művész korszakos regényt és verset ír…
Ha a búvópatak szeszélyét nem, a lényeget nem értjük,
a törhető gerincű lény törhetetlen természetét –
valami makacs eszme átüt a korszak kötésén,
illóolajként párolog, felhőként kóborol a levegőben,
majd egyszerre csak öldöklő szellem módjára robban ki a földből
és torkom furatán át sivítva lő a magasba néhány iszapos szót,
mely hiába az enyém – senkié, mindenkié.
 

4.

A piszkos ablaküveg mögött, az asztal körül,
ott ülnek ők a kezdet kezdetén – sokadik folytatásként,
de ezt, ahogy sorra az utánuk jövők, ők sem érzékelik…
Ott ülnek ők, de nem egy kávéházban, hanem mézsűrű ragyogásban;
most ők a kékes szúróláng, a fényes észrevétel,
a tüzes világkemencében piruló kenyér…
Az idő makacs újrakezdő, s mindig új hús kell neki az ágyba,
a hadiszamár nyergébe új évjáratok új balekjai –
most ők azok, dadognak és lobognak és lobognak,
hogy szívinfarktust kap tőlük a minisztérium;
nyelvükön tilalmas szavak, mint piacgazdaság és demokrácia,
szemükben a káprázó összefüggések jövőidejű délibábja,
miközben túl az ablakon egy sivatag szikrázik körülöttük,
a nyomorult jelen, a csak emléknek szép hatvanas évek.

 

 

 

Az ördögűző*

Az újkonzervatív eszmék rendezte, képzelt tévésorozatban
Jean-Jacques Rousseau (halk, aláfestő zene) erdei sétára indul –
egy szelencét talál, kinyitja, a szelencéből kizúg a sátán,
aki a századok során hol Robespierre, hol Hitler képét felöltve
százmilliók véréből ver a földi siralomvölgyben habot,
s a közösség eszméjén köszörült bárddal nyakastól nyírja a szakállunk…
Bizony, késő estére, mire hazaér, a holtfáradt történelem
már unja a vendée-i öldöklést meg a katyni erdőt:
az idő vakfoltos tükrében bámulni sajátmagát;
egy kis feledtető magánéletre, laza tévézésre vágyik…
Az új idők új fundamentalistája a csalódott értelmiségi,
kezében elit-egyetemek üllőjén kovácsolt, görbe szablya,
s a csillogó érvelés pengéjére vésve emlékeztetőül
a pokol címe és irányítószáma: Párizs, 1789.

 

 

 

Politikai divatok*

A világmagazin a bajokért az egyetemes baloldalt okolja…
A hagyományos renddel szemben Jézus nem a baloldalon állt-e?
S nem végezték-e ki, mint anarchistát, fölforgató eszméi miatt?
Az időóceánon hánykolódó kajüt ablakából kitekintve
egyetlen kor sem lát tovább a nyerhetőnél-veszthetőnél –
képzelheti a politikus kígyóistennek vagy művésznek magát,
mestersége csak deszka, rongy és felmosóvödör
a hullámmozgást nehézkesen követő, sirályfostól felhős fedélzeten,
egy körülhatárolt és vaslogikával megpántolt dobogón,
melynek ha baloldala megsüllyed, jobboldala emelkedik…
Az élet nem írható le a telexgépek elektromos közhelyeivel,
a testünkből kifolyó nedv kivágná a biztosítékot…
Mindannyian egy reneszánsz harsona szavában reménykedünk,
hogy koporsónkban fölülünk rá és beverjük orrunkat az új világba.

 

 

 

Egy római a keresztényekről*

Az istenek bocsássák meg nekem, ki nem állhatom őket.
Az eszméjük nagy eszme, ők maguk azonban
orrpiszkáló és raccsoló értelmiségiek,
akik tételeik bűvöletében, ha módjukban állna,
vaskemény diktatúrát vezetnének be, persze a toleranciáét,
mely nem fegyverrel ölne, hanem néma megvetéssel,
miközben éppúgy megteremtené a maga léha arisztokráciáját,
akár a többi életidegen és elnyomó államalakulat…
Szóval, hogy kézzel is mutassam – ezt nekik!
Csakhogy itt van a bökkenő: az arénában bömbölő, kiéhezett oroszlán…
Látomása sokaknak van, de csak ők vállalták érte még a fölfalatást is
a vízágyúktól porzó porondon, hol vérből és sikolyból
hajt ki… az ugyanolyan? a rosszabb? a jobb? –
az istenek tudják, ha ugyan tudják, hogy milyen jövő…

 

 

 

Az idegen szemével*

Egy kívülálló, ha volna ilyen
Várady Szabolcs
 
Váratlanul megpillantva egy csillagközi jármű ablakából
a népek csatájának mondott falusi tömegverekedést,
az emberfaj hő vérének e helyi lobbanását,
a pártokat, a pártütőket, a süvöltve hadonászó hordószónokot,
a bagzó ördögcsorda fölött szivárványló filozófiákat,
az út-, a füst-, a víz-, a lég-, az ég- és más egyéb adót,
a karóbahúzást, a kerékbetörést, a máglyát, az akasztást,
szóval mindazt, amit a Kelet-Közép-Európa címszó takart s takar,
s fölfogva azt is, hogy ebben a koldusnak koldust kínáló kuplerájban,
a mai nap férgébe belelátva a holnapi lepkét,
folyton a szabadság és bőség aranymetszetét próbáljuk megszerkeszteni,
azaz hogy tűrhetetlen tébolyunkat valamiképp még szeretjük is,
az Úr angyala, egy átlátható rendből jött, romlatlan, vidéki káder,
száját tátva csak annyit tudna mondani, NAHÁT… NAHÁT!

 

 

 

Urbánusok, népiesek; kinek a csontjai ezek?*

A magyarsághoz tárgyilagos képzelőerő kell,
s nem csak azért, mert errefelé az államnak fölkopik az álla…
A Sorsistennő, akit ezen a földön nagy divat perbe hívni,
szélesre nyitotta itt krónikás képekkel díszes legyezőjét,
de mert nem drótozhatta össze a századok lemezeit úttal és vízvezetékkel,
csak szálldos, ami szilárd lényegünk lehetne, a sokféleség,
az ütőgardon brummogásától a német műszavait suvickoló filozófiáig…
Pokolra juttat rögeszménk, hogy az életnek van megoldó képlete.
A mocskos polgárháború mindent az őrületig egyszerűsít,
Bartókból hátizsákos népzenészt csinál vagy töketlen modernet –
a géniuszból a felét, hogy zsebbe férjen…
Úgy képzeljük, hogy ég a ház, és a ropogó nádtető alatt
egy katatón skizofrén ül és meredten bámul maga elé,
mert nem tudja eldönteni, hogy két keze közül melyik az igazi…

 

 

 

Egy barátságra*

Nekem Kuba, Orbánnak India…
Csoóri Sándor
 
Harmincévnyi barátság egy ilyen helyen –
sosem hazudtunk egymásnak, épp csak nem mondtunk minden áron igazat…
Hullámzó éveink fölött kábultan imbolyogva
megtanultunk hajószobrok módjára titokzatosan mosolyogni mi is,
bár nem a szabadság zápora csiszolta arcunkat, csak a sószemcsés idő,
hogy megsejtsük, van fontosabb is, mint a véleménykülönbség…
Semmit sem ért az életünkből, aki nem érti,
hogy szomjan sodródva az örvény tölcsére felé
miért kapaszkodom az uszadékfák közt lebegő, régi képbe,
melyen 1956 nyara tündököl és két loboncos, helyi lángész,
naprobbanásnak gondolva a fejükben lobogó, zagyva látomást –
minden mozdulatunkból süt a háború és a sebzett szegénység,
de fényözönben vágunk neki a kincses szigetnek:
zöld dzsungel és kolibrifütty helyett kopár szikföld, sívó homok.

 

 

 

Parázs*

Keresztury Dezsőnek

 
Amikor meghallottam a rádióban nyolcvanhét éves hangodat,
megkondult bennem fényes magánhangzóid hajdani harangja is,
és láttam kőművesmester kezedet, a vaskos ujjakat,
ahogy vigyázva forgatják a rossz verseimmel teli dolgozatfüzetet:
Szerkesztő úr (csodagyerekként, 47-ben), ez csapnivaló!
Fiatalabb voltál, mint ma én, és elég egészséges ahhoz,
hogy ép ésszel tudd követni az ábrándok füstjét egy életen át –
tevékeny köznemes, amikor sehol sem volt már a nemesség,
állampolgár, mikor a polgárt épp az államszörny falta föl…
Van úgy, hogy minden írásunknál fontosabb mű az életünk.
Oké, mester, legyünk hát minden reformkor balekjai!
Találjuk ki magunknak Istent! Tegyük meg azt, ami tőlünk telik!
A nagy, sötét és sáros erdőben a tüzednél melegszem,
öreg fa parazsa, az ötvenes években apám helyett apám.

 

 

 

Álomfejtés*

Egy liftes lépcsőházban, a hatodikon
egymással szemben laknak Kulinék és Esterházyék.
Kulinnak négy fia van, négy kis Kulin, mind nadrágban, zakóban,
s mind előzékenyen kérdi, Kit tetszik keresni a bácsinak?
A Kereszturyékat, mondom. Átvezetnek Esterházyékhoz.
Ők egy konyhában laknak; őrült rendetlenség, tányérok, cipők
és Haydn zongorája, hogy legyen a Zsófinak min gyakorolni;
S A ZONGORA IS FÖL VAN RÚGVA! Botrány, dünnyögöm. Majd kiabálok,
Kehereszturyééék! Egy hang fentről (az Istené?), Jövök a lifttel…
Felhők és ragyogás… az elme fényes, hajnali foszlányai…
Félálomban hallom… du-dú, du-dú… a Biblia vén ezermesterét,
ahogy dúdolva gyúr egy marék atomból sarat, a sárból embert,
majd egy indián fúvócsövön át a totemszobrocska fejébe fújja
minden bajunk és örömünk főokát, a képzeletet.

 

 

 

Egy gyors közösülés*

Most? Huszonkilenc év után? És a télikabátokon?
Egy toronyban, ahol valami házibuli ruhatára volt? –
Az álom úgy hozta elém, abban a régi, égő vörös, cipzáros ruhában,
és én egyszerre voltam huszonnégy és ötvenhárom éves,
ő meg tizenhat, mint akkor, abban a kölcsönkégliben,
ahol a frissen tanult élvezettől vadul dobálta magát az ágyon,
miközben szőke haján szikrázott a végtelen sugárözön…
Most siettünk, őt várta egy dioptriás, lassú pasas, a férje.
Csak ránézett a feleségére és azt mondta: „Kurválkodtál megint”;
gondosan artikulálva beszélt, mint egy tévébemondó.
„Ugyan”, heherészett erre ő, és eltűntek a ködben.
Én meg ott maradtam összekent nadrággal a kabátokon,
és hallottam a testtelen keselyű rekedt vijjogását,
hogy mind úgy végezzük, ahogy a sintér kezén a kutyák.

 

 

 

„A nők, a nők, az édesek, a drágák”*

A világgyümölcs egyetemes húsa az ölük –
és mégis mind egyéniség: a pulzáló, a lucskos, a parázs, a selymes,
a bársonyos, a harapós, a tekergő, a rángatódzó meg a többi…
A modern kor kevés jótéteménye közül egy,
hogy száz éven át tépkedte a paráznaság bélyegét a testről –
egymás gyönyörét tükrözve a föld minden szemével láthatjuk magunkat,
míg egymásba tapadva hemperedünk túl a logikán,
halandó voltunkban is istenként és halhatatlanul.
Az istállószalmán; e tündér nép csiklandó ujja megkeményít abban is,
hogy a végtelen végtelen, s hogy Don Giovanni,
a bujaság őrjöngő démona, érzelmileg csökött kamasz…
Az erotika óceán, a szerelem sziget az óceánban,
s a szigetlakó kalyibája olyan, amilyen, de maga építette
egy házhelynek és sírgödörnek egyaránt alkalmas földdarabra.

 

 

 

A tisztességtelen előny*

Szerencsém volt, mondhatom így, utólag –
a háború, az árvaság, az intézeti évek,
a nyomorult és zaklatott fiatalság, az idegösszeroppanás, a kórház,
már ennyi sem kevés, valóságos vagyon
s jó ajánlólevél egy irodalmi tanfolyamhoz…
Hát még ha hozzávesszük, hogy mindezt egy bikaborjú élte át,
egy szerves anyagból gyúrt, együgyű barom, mely nem tud mást, csak élni,
gőzölgő ondót lövellve magából, míg fel-felhörren, mint valami gejzír;
a természet kötőféken vezetett tenyészállata,
maga az élő ellentmondás, melyen már csak finomít a halálos betegség
lassan gyilkoló, igenbe nemet, nembe igent bújtató dialektikája –
a verset szinte az utcán találtam,
épp csak szavakra fordítottam süketnéma csöndjét;
nem kellett hozzá más, csak beszélhető nyelv és némi stílusérzék…

 

 

 

Barátja szétszórt hamvaira*

A legtöbb ember addig él, ameddig él –
haló porunkat az eső belemossa a talajba,
s csak más lábára nem illő cipőink tátognak utánunk,
és félretaposott sarkuk őrzi azt, ami bennünk egyéni volt,
míg utódaink a múlt kacatjait szemétre nem vetik…
Legyek-e büszke arra, hogy költő vagyok?
hogy gyorsan párolgó véremből a porceláncsésze alján
egy kis fekete üledék marad,
amit szeme csarnokvizével fölhígítva majd versként ihat az olvasó?
Egy főzőedény mélyéről kiáltoztam valakihez, aki a fényben lakik,
s legfőbb becsvágyam az volt, hogy hibátlanul használjam a nyelvet,
melyet az új évezredben talán már senki sem beszél…
A csillagóra sötét számlapján az egymást takaró két mutató
egyszerre mutatja a múlhatatlant és a pillanatot.

 

 

 

A gólem*

A zsidó törzsek istene sosem volt könnyű partner;
szerződésjavaslata csupa kemény kikötés, ha és amennyiben…
Ő teremtett volna engem? Egy nyomasztó családfő?
Vagy csak a körülmények és a háború füstszínű szelleme?
Akárki volt is, öreg volt és feledékeny,
a kabbala receptkönyvéből meggyúrta az agyagembert, de nagyon kifáradt,
ezért aztán a teremtmény nyelve alá dugta a sémet,
a kockás füzetlapot, ahova fölírta emlékeztetőül,
hogy mi dolga van még azon a héten,
s most nem emlékszik, mit írt rá, sem arra, hova tette…
Gyúrható gyerek voltam, felnőtt költő lett belőlem,
homályos célja felé merev mozgással imbolygó szörnyeteg;
a nyelvem alatt apám kusza kézírása izzik,
míg papírmorzsák képében köpöm a világ arcába az ezredfordulót.

 

 

 

Korforduló*

Elmúlik egy év, egy évtized, száz év, ezer év –
a fényes szem pillája se rezdül, mozdulatlan.
Az ember az első prímszám, ő az Egy;
a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát
s marad Egy – és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött…
Mégsincs hibátlan számítás. Az élet a kondérban fővő leves,
a csonton puhuló hús, a csábítóan ízes újrakezdés –
folyékony, mint az óceán, honnét valaha partra botlott…
A korszakváltást forrva, rotyogva, bugyogva éljük át,
az újságoldalakon csomókban úszik a szenny,
de a biztos tényezők közt ott a remény, az ismeretlen X is –
egy emberöltőn át napestig aratjuk keserű nem-jeinket,
hordjuk a csűrbe az alvadt vértől sötét tanulságok zsákjait,
és reggel a fölkelő nap tűzvészében látjuk, a csűr üres…

 

 

 

A sarkutazás*

Naponta többször próbahalált halok.
A kezem, a lábam zsibbadtan megbénul, kiver a víz és lassan
 
párologva hűti a testemet fagypont alá.
A jégcsapdába zuhant mamut nem adja föl, dobálja magát, kapaszkodik,
 
liheg, forró nyarakra gondol, verset ír, hiába persze,
 
a tél csak tél marad s a halál halál.
Lassan föléje gyűlik a korszemét, lejárt tévéújság, a világhírlapok,
 
adópapír, nyugták – a tundra.
A képzelet még dacosan cincog a roppant testben, aztán elhalkul,
 
föladja ő is, jöhet az újabb tízezer év.
A végtelen, mocsaras táj. Zuzmók, mohák.
Úgy pusztulok el, mint századunk utópiája.
Hallgass rám, ó Füst Milán. Volt egy áramütésnek tetsző pillanat
 
egykor, a századelő.
Villámlott és dörgött, miközben a korszellem föltépte a történet
 
hátlapját, és meglátta a társadalmi rugót meg a szerkezetet,
s Freud megtalálta az ősanya őssötét ölében az ősmajom faszát,
 
hogy az ösztönök éjszakájában rőt fáklyaként mutassa föl
 
útjelzőnek –
az emberiség megint egyszer fiatal, csupa lángeszű megfigyelés,
 
csupa rossz következtetés, csupa eltúlzott remény.
S megérkeztünk. A kilencvenes évek. Semmi emelkedett gyász, mintha
 
dobot vernének, tompa dobot, csak az ágyúk, a géppuskák
 
ugatása, a technika.
Nem az új világ, csak az újdonságok, a szerkentyűk; az okos-hülye
 
automaták, a hatalmas kráter, az eszmehiány, a világnagy
 
fekete lyuk.
S ami legjobb bennünk, léha kísértőnk, könnyen ígérgető múzsánk,
 
aki mindig korszerű nyelven fejti ki nézeteit, hogy nincs
 
vereség, és hogyha van is, csak időlegesen,
vállát vonogatva áll a sarokban, hogy hát ugye mit tehetünk,
s fejünk körül, ne feledjük, a tévé kékes fénye,
különben a vastömör sötétség.

 

 

 

Egy Tandori-vers avagy az öreg paternalista kivágja a rezet az ablakon* **

– a szövegköltészetnek, hódolattal –

K. K. lányszobájában ültünk négyen, K. K. , L. J. , P. Gy. meg én. Most itt megáldok; géphiba; megállok és kicsit tűnődöm, hogy könnyezzem-e vagy jót röhögjek? Micsoda abszurd ötlet a sorstól, hogy még a monogramja is ilyen kétértelmű! Két „K”. Nem mintha kurva lett volna. Nem volt kurva, és ez most nem „irodalom”, csakugyan nem volt az. Az ördög bolyhos bársonyával a lába közt is valami tisztaság sugárzott imbolygó lényéből, az őrületé, míg félméterre a föld fölött élt, félálomvilágban, ahol igenis voltak törvények, csak éppen az ő törvényei. Ki kérheti számon a húsevő növénytől az életmódját; apage, Satanas, azt, hogy élőlényekkel táplálkozik? De még ez is csak pontatlan közelítés, mint a hasonlatok legtöbbje, mert igazából nem szerelmi szeszélye ölt, és nem is a falánksága, vagy ahogy a szalonfreudisták mondanák, a „hajlamai”, de a testéből halálos adagban és ragyogva sugárzó, kozmikus tévhit, hogy ízről ízre halhatatlan. Az ifjúság, mint állapot. Ó az az édes élet! A szánni való dzsesszkorszak! Az őrjöngésig fokozott házibulik! ’59 nyara… A földből, hogyha megfacsarnák, fekete vér csöpögne, és mi táncolunk. A Rózsadomb tetején, hazám részeg virága, az ifjúság körében ököllel verem a padlót, és kozák stílusban járom a rock-and-roll „guggolóst”. K. K. pedig beugrik minden útjába eső telefonfülkébe, és beírja golyóstollal a fontosabb hívószámok közé, hogy „Szeretem X. Y.-t! K. K.”. Ágh Pista ír majd róla regényt, abban csábít s ragyog tovább a Jurányi utcai Karenina Anna, sok évvel azután is, hogy a Balaton partján, a biciklijével együtt az aszfaltba passzírozta egy teherautó. A szobája különben egy keskeny cselédszoba. Alig férünk el benne négyen, ő

meg L. J., akivel szerelmesek voltunk egymásba, és akihez verseket írtam (lásd: Orbán Ottó: Fekete ünnep; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1960), és akinek szájában szétgurult gyöngysorként ragyogtak összevissza álló fogai, és aki máshoz ment férjhez, rendbe hozatta a fogsorát, szült két sikerült gyereket, elvált, volt pár nehéz éve, hajaj, de végül megkapaszkodott egy arra úszó mikrofon állványában, és autóban ülve néha hallom a hangját, és legutóbb negyvenhét évesen láttam, és köztünk legyen mondva, fantasztikusan tartja magát, csak sokat cigarettázik;

meg P. Gy. , Belzebub unokaöccse, K. K. megtűrt és kigúnyolt imádója, a szörnyeteg kamasz, akit Picasso tervezett, a szeme helyén a füle, a szája helyén az orra, és aki felnőtt rémfilm-hősként nők seregével vett elégtételt ezért a sérelemért, és aki fölvett néven alkoholista és másképp gondolkodó, és többek szerint nemzedékének legnagyobb költője lett; meg persze én, akiből nem tudni, kinek vagy minek mekkora költője lett, de az biztos, hogy tolószék felé tántorgó nyomorék; mondom, ott ültünk a cselédszobában, és nem történt semmi, csak a nap sütött,

és előttünk volt még minden, a szégyen, a fölmorzsolódás, a lepusztulás, a megrohadás, az úgynevezett élet.

 

 

 

T. D. továbblép avagy a mindenség mint tengerészcsomó*

Eddig azt hittem, hogy a madár ember s az ember madár.
Most látom csak, hogy nem. No né.

 

 

 

Két szó között a résen*

Mándy Ivánnak

 
hozzám is elhozták ugyanazt az ívet
(hozzám is egy szakadt hadaró madárszerű nő)
nincs ott a nevem az aláírók közt
számít-e más
nem
na persze ez minden valóban hatékony mozgalom módszere
a nagy világvallásoktól a kis helyi puccsokig
őrülettel az őrület ellen azaz
barátaim most tegyünk félre mindent
koncentráljunk az ügyre
rossz összeesküvő lennék mert rossz szervező vagyok
amellett szórakozott illetve az emlékezetem szeszélyes
emlékszem minden kép minden részletére
de az időpontokra és a számokra nem
életveszélybe sodornám azt aki rámbízná az életét
az én esélyem a vers ehhez értek
majd bolond leszek más terepet választani
ahol kicselezhető műkedvelő vagyok
a szófaragás tisztes kisipar
s tudom hogy kell becsülettel gyakorolnom a mesterségemet ahhoz
hogy hírvivőnek választhasson a sors ha úgy akarja
ha a hírnek nincs más útja
csak a csontjainkra rohadt viharkabát zsebe
és abban a bűzölgő notesz
és abban a megmunkált szavak
és bennük rejtőzve a láthatatlan szellem
mely ronggyá veri a Wehrmacht verhetetlennek hitt hadosztályait
hibátlan okfejtés amíg választhatjuk a verset
s van műhelyünk amit védjünk és béke van
de ha két szó között a résen
(most rakja el az ázott-veréb-frizurájú nő az ívet)
befújja Auschwitz és a Gulag vaskályhájának füstjét a szél
s mi ott állunk meztelenül a bőrünket sikáló ragyogásban
a föltámadás vagoncsikorgástól hangos appelén
minden jelentéktelennek gondolt hétköznapi becstelenség
föltündököl rajtunk mint izzó anyajegy

 

 

 

A megálmodott rím; hódolat Babits Mihálynak*

És akkor jött az Elemér-terem,
s egy kanállal telemérterem.

 

 

 

Hangzatz*

(repetíció és variáció)

Petőcz Andrásnak, szeretettel

 
hát maga mindent többször mond?
hát többször mond mindent maga?
hát többször?
hát maga?
hát mond mindent?
UFF UFF
kiált
a néma indián
UFF UFF
kiált
az indián kiált
a néma indián némán kiált
némán kiált a néma
kiált a néma
az indián
nem túl gyakran de néha
az experimentum mián
s ki áll amott a szirttetőn?
én-e vagy ön?
ki áll amott?
La Motte?
La Motte
és netántán ő is kiált?
kiált
a szirttetőn hová kiállt?
a szirttetőn hová kiállt
La Motte?
La Motte
amott?
amott
és menny dörög és föld dörög
úgy háborog és hőbörög
tátog mint vízben a hal
szóval
szaval?
igen
igen
szaval

 

 

 

Szalagot cserél Kukorellyvel*

Underwood 670. Nem csúcsmodern,
de villannyal megy. Szalagot kell
cserélni benne, mert a régi már
alig fog. Az új viszont
rettentően koszol. Ezt most
mintha a Kukorelly írná. És most
mintha kevésbé is koszolna. De nem,
mégis koszol. Nem mondhatom, hogy
nagyon, de azért mégis. Akkor most itt
átállok pirosra. A szív színe. Most
mintha megint kevésbé csinálná. De nem,
megint ugyanúgy csinálja. A francba.
Visszaállítom. Fekete.
Az eszme színe. Koszol.
Keleti szalag, azért. Lemegyünk
prózába. A vers lemegy/fölmegy
a szöveg alá, a valóság fölé. Még
mindig vers. Még mindig
a betűk, az ékezetek, csak új a szalag. Csak
túl van itatva vérrel, fekete
sárral, és koszol.

 

 

 

Egyik oldaláról a másikra fordul; él*

Szívszorulásos, apró falu a dombok közt; elkékült házak, girbegurba, sáros utcák. Innen az Istennek csak a lábát látni, fényes körmeiként bogarak ragyognak a szélben… A végtelen édesség italában az angosturafa kérge: hajnali négykor is tudom, miközben az alvó agy mozifilmjét nézem, hogy hiába minden, a tündöklés, a libagágogás, a föld- és fű- és trágyaszag, nincs újrakezdés.

 

 

 

A számítógép zöldes képernyőjén*

A szemmel láthatón túlról susogó kísértés…
Vegyük úgy, hogy mostantól szavak helyett számokkal dolgozunk;
 
hiába.
Hiába tudjuk, hogy segítőnk csak egy ostoba gépezet,
ha gyorsasága az angyaloké, és azt ígéri,
hogy őbelőle pörög ki a megváltás dimenziója,
ahol Isten és Isten hiánya csak összeadás, kivonás –
megrészegít az esély, hogy életünk minden homálya lebontható
 
négy alapműveletre.
Vers és számítógép – mindkettőhöz a kóbor képzelet illik.
Holdkóros sétálás, éjszaka, fönn a cseréptetőn, ahol én is jártam
s láttam a végeredményt. Nulla a nulla hátán, nulla a földön,
 
az égen, a függönyanyagként hullámzó sötétben;
csupa apró lyuk, melyen keresztül fény áztatja a drága berendezést,
hogy végül a rozsda esz meg minden eszmét, vallást, világképet…
Költő nem azért vagyok, mert megtanultam a szakmám trükkjeit,
és több hangon tudok beszélni, mint egy hasbeszélő,
s kirázok az ujjamból, ha kell akár egy posztmodern
 
szó-szarkupacot is,
de azért, mert végül is fölfogtam, hogy miféle szeszélyes halmazok
 
összege egy egész –
hogy el kell számolnom az életemmel.
Mindegy, kinek-minek. Magamnak akár. Csak a könnyebbség kedvéért
 
képzelem azt,
hogy ő, aki van vagy nincs,
és hogyha van is, csak úgy, mint füstköd a zsúfolt városok fölött,
ott ül szemben velem, s mint szokta, hallgat…
Könnyebb neki beszélni, mint a világnagy, üres szemgödörnek;
a villanyírógép billentyűin úgy zongorázni, mintha csak fecserésznénk,
 
mint a cukrászdában a kávénénikék,
hogy merre jártunk aznap, én és a betegség, és hogy mit
 
komissióztunk össze, útban a föld alá…
Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers.
De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz
s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen.

 

 

 

Elégia – a háttérben angyalok álldogálnak*

Ha róla kívánunk szólni (Rilke), nézzük e meztelen nőt –
meg-megrezzen a szárnya, suhog. Csak a kombinét s a bugyit
imádkoztam le róla, a szárnya nem zavart. Sőt, kifejezetten
hűsített, hogy csapkod vele, ó de finom, mikor ő kerül fölülre
a hegyről görgő hordó belsejében. Mintha a Föld lennénk
és egy-testként keringenénk valami részeg Nap körül;
vagyis épp hogy nem, két test, két kő a mennyei őrlőtérben –
surlódunk, forgunk egymáson, a pórusaink mind nyitva,
s a testtelen molnár, a gyönyör ki-be jár rajtuk, amíg mi
lánglisztté őröljük a semmit… Ennyit az elragadtatásról.
A versben persze mindez megjelenés és megjelenítés: technika.
Az ihlet részegen is méricskél, mint egy nyugdíjas szerelő.
Nagyítsa-e kétely nélküli, nagy szavakkal még tovább a nagyot?
Vagy kicsinyítsen mindent szóvicc-méretűre, ahogy ma szokás?
Ostobaság nem tudni a nyári divatról, még nagyobb követni:
hagyjuk csak zümmögni a nyelvet a visszhangzó virágkehelyben,
hadd vigyen magával annyi időszerű port, amennyi ráragad –
mondjuk bátran sarkangyalnak az arkangyalt, vagy angyalkának,
hangsúlyozva a -t, hogy a hülye is értse;
ez csak annyi a költészetből, amennyit a stíl katonája is átlát,
és amennyit kőtábláin kodifikálhat a művészetfilozófus.
Pancserek. Csak pancser tűzi ki célul a semleges-nemet.
tart távolságot azért, hogy ne okozzon rövidzárlatot.
A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet. Tűz és víz,
rendetlenség. Programhiba a mindenségben. Az emberhernyó
az éjszaka legmélyén araszol: „Hoppá, megkúrtam a csajt!”,
de a szőrös testből fokról fokra kibomlik a lepke, a képzelet,
és benépesíti a földet mennyel, a mennyet szárnysuhogással,
nagynövésű néppel, melynek puszta közelségétől hajlik a vas,
föllobban a fény, megáll a szív. A költészet csak forma,
esetleges, mulandó. Hang és nyelvhasználat: gomb a ruhán.
S az angyal, a mégoly délceg is, kellék; csak átsuhan.
A lényeg a szem, mely látni kívánja a láthatatlant, s lát is
valami filmet: ég és föld egymásba tapad, mint őrjöngő szeretők…
Majd az az ősöreg arc: cserepes föld, csupa árok és barázda –
egy vén koldus gubbaszt a sötétben, az emberi meztelenség izzó
vaskályhája mellett, fénykoronásan, fázósan, posztómamuszban.

 

 

 

Litánia a test szentségéről és halhatatlanságáról*

KÓRUS

Ösztönös őslény,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
hím és nőstény,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
hideg és hő,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
selyem és kő.
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
én és ő,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,

FÉRFI

Látom a melled, a csípőd, öleden a szőrt;
 
meredezz, testem.

Megnyalom a nyakadat, a füledet, a hasadon a bőrt;
 
nyílj meg, testem.

FÉRFI

A gerincem bizsereg, előbújik és fölmered;
 
meredezz, testem.

Sós és kesernyés vagy, mint a tengerek;
 
nyílj meg, testem.

FÉRFI

Most lassan magába szív egy fuldokló kígyó;
 
meredezz, testem.

Most nyomd be, most húzd ki, most meghalok, így, jó;
 
nyílj meg, testem.

FÉRFI

most repülök, robbanok, szétporlok, elveszek;
 
meredezz, testem.

Most, édes, jaj, édes, édes, édes, most élvezek;
 
nyílj meg, testem.

KÓRUS

Agysejtek mámora,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
csillagok tábora,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
a mindenség egy ágy és egy szoba,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
s a jéglucskos lepedőn hiába végünk,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,
egy gén parazsában tovább égünk,
 
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk,

 

 

 

Ifjabb J. Alfred Prufrock szerelmes éneke*

Frédikém, nem túlzás ez?
Id. J. A. Prufrock
 
Menjünk, bátyám, én itt, a kórházfolyosón, s te ott,
szeretve gyűlölt Angliád fölött, a ködben –
előre hátráló, nagy költő, T. S. Eliot,
tömegmalomban lőporrá őrölt egyén,
Amerika megsebzett ősnaivja,
aki Mammon förtelmes pofájától visszadöbben,
s akit közönséges reakciósként átkoztak ki többen…
Menjünk; mintha valaki hívna
vagy elragadna minket, s mindkettőnket csíkos rabruhánkban,
ahogy itt jártunk a világban –
kórházi pizsamámban én
s te bankárokra illő öltönyödben.
Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl
a füstben úszó évszázad ködös jövőbe fordul.
A helyszínt, melyet most elhagyni készülünk, jól ismerem,
itt mondta anyám özvegyen: „Jaj, istenem!”,
és itt égett pokoltűzként a nyári hőség,
de nem a hölderlini, izzó levegőég,
hanem gyárak, kemencék, autók sűrű füstje,
s egy roppant kémény meredt a semmibe, mint a tüske,
s utópiák, háborúk, forradalmak
szolgáltatták véres nyersanyagát a dalnak,
miután megtörtént a botrányos eset,
hogy Isten varázsgömbje sárként szétesett.
Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl
a ködös jövő még gomolygóbb ködbe fordul.
És nincs tovább, ez a legfelső emelet.
S most itt imbolygunk kórteremről kórteremre,
de mondhatnék helyette évre évet,
és nincs aki a kérdésre felelne,
hogy ki dönt helyesen és hogy ki téved,
és nyarat nyár követ és tél telet,
és elhamvad, mint lángoló hajfürt, a képzelet –
az új világ, ahová készültünk veled.
Egy buborékban. Bolygónk jó tíz ölnyi víz alatt,
angyalok helyett repülőhalak,
és istenszobrok, aranypénzek, urnák, evezők,
s látni egy kontinens roncsát, mint szemétlerakót és temetőt,
s a mikrofonba könnyes giccset üvöltő, falánk szirének
ajkán fölzeng az étkezés előtti ének.

 

 

 

A három grácia*

csapunk mondták egy jó kis lánybulit
az Ica az Erzsi a Duci
az életük regényesebb mint az Elfújta a szél
amit újra és újra megkönnyeztek
amikor volt rá elég könnyük
mert éppen nem volt háború forradalom tömegterror
és nem akart naponta fejükre szakadni a ház
és nem halt ki mellőlük a férfi
mivel a népek országútja mellett laktak
egy forgalmas helyen
ahol örülhetett aki életben maradt
és akinek annyi vész és megpróbáltatás után
egy olyan rendes férj jutott
mint az Icának a Gyula
egyszer mondták legalább elereszthetjük magunkat
és kigombolták pongyolájuk alatt a melltartójukat
majd vihorászva kivették a fogsorukat is
és nyögdécselve és nyammogva mártogatták
a tejeskávéba a mazsolás kalácsot
és cipőiket félre rúgva
kéjesen mozgatták harisnyás lábuk ujjait
három túlélő három háborús hős
három nyomorult öregasszony
az egyik az anyám

 

 

 

Tőr és legyező*

– japán tusrajz –
az ideológia
tőr
a beszűkült tudat lézersugara
egész életemben
legyező akartam lenni
kitárt szárny
a papírpillangó él
a semmihez lökve a semmit
fölborzolja a föld haját

 

 

 

Irodalmi élet*

Készül a legújabb protokollista,
a fontos csomópontokon az e heti cikk,
s minden csomóponton egy szorgos forgalmista
tandorizik, petrizik, egyebezik.
A seggfej, mivel orra nincs, hogy a hegyéig lásson, a lényeget látja,
a marxizmust és a madarat,
s hogy az előbbi csődje az utóbbit mélybe rántja –
úgy hull alá a világ, mint fadarab.
A korszak képe mindig vak közelkép,
a nagy gesztus kell neki, a jelkép,
nem mi magunk.
Mit kezdjen a botránnyal, hogy végül
egyetlen alvadt vérrögbe békül
gyógyszer-, madár- és alkohol-szagunk?

 

 

 

Színes film*

Határ Győzőnek

 

Lassan lebegek fölfelé

Leonce és Léna dokumentumfilmesek; az indiánok életéről készülnek forgatni. Gépük lezuhan, ott állnak a dzsungelben meztelenül. Megvágatlan filmjükben Leonce és Léna párzanak, üzekednek, bagzanak, búbolnak, bibiznek, cicerélnek, hágnak, fedeznek, búgnak, gyaknak, kúrnak, kefélnek, kamatyolnak, kettyintenek, dugnak, izélnek, kupakolnak, csesznek, tömnek, tosznak, basznak. Süt a nap, minden zöldell, érdemes élni.

 

Közel a fölszínhez, nyugtalanul forgolódom

Leonce és Léna megmenekül; a narrátor hangja: „Két évbe telt, mire színes filmjük olyan lett, mint a többi színes film. Addigra meggyűlölték egymást és elváltak.”

 

Kibukkan a fejem, rögtön felébredek

Leonce és Léna a tárgyalásra vár a Szabadság téren, a tévé székháza előtt. Léna egy padon ül, megjön Leonce. Nem ül Léna mellé. A pad elé ül, az aszfaltra, a koszba. Egy szánalmas, bajuszos, kockafejű, őszes, ötvenes férfi, a Léna új fiúja is magában ül a közelben, egy másik padon. Leonce felé fordul s azt kérdezi tőle: – Hogy vagy, amorádó? Körben mindenütt padok, s a padokon filmesek. Leonce szeme körbesvenkel a szétivott, rezes, bibircsókos, gennyes sebekkel teli, lepra rágta arcokon. Azt mondja: Így.

 

Himnusz az ágy szélén

Ki vagy te és mit akarsz tőlem? Újabban álmomban is versekkel csiklandozol? És nem is afféle ihletett, homályos-fényes szövegfoltokkal, de készre kalapált mondatokkal? * Ezzel üzensz, hogy mégis létezel? S hogy te köttetted az alkut a romló test s a mind könnyebben röpködő szellem között? S hogy jó profiként, aki minden tudhatót tud a szakmájáról, tudjam a legfontosabbat, hogy a szakma a szaktudás szintjét elérve semmi, minden a lélek és a vér? Akárki vagy, s akárhol és akármiként, ha csak én képzellek is, megélesíted a hallásomat; dicsőség neked, és szia.

 

Reggeli tea, a hatórás hírek

1991. január 14. A Föld, az időzített pokolgép halkam de kitartón ketyeg. A határtalan balsejtelemben jól jönne egy ésszel fölfogható határ. Hát még az általános vereségben egy született győző! Well, mosolyogna ezüstös bajsza alatt a magyar lord, álom, álom; ez is valami? Nálunk otthon, a kastélyban éjfél után menetrend szerint közlekednek a kísértetek.

 

 

 

Kurtág György, zeneszerző*

Egy hang gurigáz föl-alá a térben fényesen.
„Fogd meg”, bocsátja utána az Úr a nevelt fiát.
Ez hajszolja egy életen át amazt, megöregszik –
a két nagy fül között a kortalan kamaszarc csupa ránc;
ráírva mind a földi jelenések,
a szögesdrót, a levágott gyerekfej, a tűz, a sötét…
„A legszebb dallam is hajlított drótvirág”,
sikolt föl éles hangon a zongora,
„s a gyönge hold fényében az emberi faj hasmánt vonaglik
és sárral töltekezve kúszik a sír felé.”
„Mit nem beszélsz, csont-bőr táborlakó”,
rezzen föl a trónszékén süketítő orgonazúgásban bóbiskoló árny,
„lázad van, ülj le mellém,
s most már csak nézelődj!”

 

 

 

Az eltévedt lovas*

Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet;
az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként
a lobogókon és a címerpajzsokon,
miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt.
Nem voltam vezérnek való a kételyeimmel.
Tudtam én is a jelszót: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!,
de én közelről is láttam már ütközetet,
hol a vértől és a kidőlő belektől mocsárrá dagad a sár.
Egy imbolygó árnyék a többi közt, amikor leszállt a köd,
a hosszúra nyúlt évszázad vége felé –
se nap, se remény, csak a fuldoklás a torkunkat maró sötétben,
s a hétköznapok mocskos vattájában kapáló paták.
Elveszítettem mindenkit magam mellől, a fiatalságot;
hajdani látomásunk kék borszeszlángként még föl-föllobban a láp fölött,
különben vaksötét. A ló üget, megzörren a nád, és láncát csörgeti
valami ismeretlen sárkánygyík – a lélek mélye ez…
Keresztet vethet az ájtatos kor, amely most ránk köszön,
ha látja, hogy fej nélkül is szilárdan ülöm meg a verset,
míg vállamról kísértetek lebernyegeként redőzik alá az éjfél,
s a négy égtáj patkói közt gurigáz meteorlyuggatta holdkoponyám.

 

 

 

Népünnepély a mennyei mezőkön*

Párizsban az elnök vendégei golyóálló
üveg mögül nézték a színpompás forgatagot
Újsághír
 
A konventben ahány szónok, annyi szikrázó hőstenor –
a forradalom imádja a saját hangját,
de mert nem divat még a csapteleppel csillogó fürdőszoba,
ahol csempés falak sokszorozhatnák meg a hangját,
egy vérrel teli, szutyakos dézsában énekel
a szabadságról és az emberi jogokról…
Közelről minden nagyszerűség kisszerű;
a nyelven megint egyszer túltesz a beszéd,
és tanúsítja, hogy minden írásnál maradandóbb
a vijjogva elszálló szó, melynek dermesztő huzatától
kopogva hullanak a fejek, mint a makk.
Egy kétszáz éves tömeggyilkost keltegetnék?
Az öreg szellem keresztrejtvényt fejt,
tizenegy betű, fogalom, négy betűje: ISÉG
egy pillanatokig tartó epilepsziás roham bódulatában
azt álmodja, hogy újból elé írhatja a TEST-et és a VÉR-t,
hogy újból fiatal, és mennydörög az óceáni szél,
és virág van a gomblyukában és elköveti
mindazt az édes és életveszélyes hülyeséget,
amiért ritkuló hajjal s foghíjasan egyszer még vezekelni fog…
De már túl is van rajta; biztos leesett a vérnyomásom,
gondolja, és tovább rágja a ceruzáját;
tizenegy betű, fogalom, mi az?
Az ember olyan, amilyen, és forradalma
olyan, amilyen ő. Bosszant a kis Napóleon
nagy hátraarcának csalódott filozófusa,
aki a konzervatív kantárszárat markolászva
az örök értékeken lovagol. A haláltáborok lakója
jól tudta, hogy nincs reménytelenebb őrültség a reménynél,
de jól azt is, hogy a halál zárt rendszerében ez az élet…
A jövő végső soron kiszámíthatatlan,
de a szerelem attól, hogy csalódtunk,
még szerelem marad –
eleven tűzkúp, noha oldalán most épp játéktraktorral furikázunk
s teraszos műveléssel szőlőt termelünk.

 

 

 

A barbárokra várva*

„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?”
Kavafisz-Somlyó
 
Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán,
hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart?
És miért rohanunk haza nézni a tévét?
Mert várjuk a barbárok tankjait.
Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő?
Miért kap a torkához? Miért fuldokol?
S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn
miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?
Mert várja a barbárok tankjait.
S miért spriccel a jó nép százfelé?
Miért bújik a pincébe s az árkádok alá?
Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”?
És mitől hallgat el? És mitől izzik
szemében a halálos rettegés?
S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?
Mert ezt tanulta és ehhez szokott,
s most várja a barbárok tankjait.
S miért gyújtják föl városunkat hétfelől?
Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink?
És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik?
Miért kívánják vérrel jóllakatni azt,
akinek nem tudnak kenyeret adni?
Mert tudják, hogy a barbároké a jövő,
s most várják a barbárok tankjait.
Így veszi kezdetét a fényes örömünnep;
van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör…
S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.
Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés?
Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?
Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész…
Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.

 

 

 

A rómaiakhoz*

Sérült társadalom sérült elitet produkál.
Ha a bosszús egek haragját hallom mennydörögni,
 
kinézek az ablakon, hogy lássam,
 
nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt?
Száz évet ugorni helyből? Szép elgondolás.
Kár, hogy valami mindig közbejön, például a nép;
 
bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel,
 
behajlított karral mutatja, mit hova.
Minden utópia fő baja az, hogy szembe süt;
a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul,
 
vagy görcsösen tartja a jól bevált irányt,
 
míg belevakul s a tömeg közé lövet.
Politikusnak alig marad több, mint a szájalás.
A dolgok többnyire önsúlyuk szerint mozdulnak arra, amerre.
 
Ritka, hogy emberkéz taszít egy jót a földgolyón,
 
és abból is ki tudja, mi lesz, miféle jövő?
Őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak szóvirágaitok,
de őrült az is, aki sértődötten télnek gondol minden évszakot,
 
s nem számít meg akár még nektek is valamennyi esélyt.
 
Nevezzük bárhogy: az élet, a sors, az istenek,
egyszóval a végtelen kapacitású, por képében lebegő agyvelő
több lehetőséggel számol, mint amennyi koponyánk rakterébe fér,
 
s bár ő maga dermesztő közöny, a működése lázas újrakezdés –
 
kriptaajtón lép ki csillaga, bűzlik és ragyog.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]