A legegyszerűbb módszer a kézi módszer. Az írót, ezt a deviáns gazembert kőbunkóval fejbecsapjuk. Ojjaj, anyukám, mondja az árva s már esik is teljes hosszában végig a járda kövén. Falhoz támasztjuk, betakarjuk, föltűnés nélkül továbbmegyünk, oké?

Bonyolultabb módszer az intellektuális. Mi is szeretjük a szépet, dünnyögünk csak úgy, mintegy magunknak. A hiú állat erre kezet nyújt. Kézen fogva vezetjük őt a szivárványhíd közepére, ahol már vár rá néhány sötét adósávnyi rés, s ez a narcisztikus lény, hoppá, belelép a sötétbe, s a fekete lyukban antianyaggá változik, sivítva száll a térben, és efféle hangot ad: segíííííííííííííí… Megfordulunk, hazamegyünk, meleg fürdőt veszünk, oké?

Végszükségben, irgalom atyja, ne hagyj el, nincs más hátra, magunk szállunk ki vadászpuskával, tölténnyel, napidíjjal. János bácsi, mondjuk a hajtónknak, írót nekünk! És lőjük is őket, mint a nyulat. A bő terítékre koccintunk, viszlát, intünk oda János bácsinak, s hazaautózunk, oké?

Legyen gondunk a terítékre, hogy mutasson is! És hívjunk meg néhány külföldi bankszakembert! Ily fényes teríték láttán átérzi szándékunk komolyságát Herr Bankverein. Bruderkám, kérdezi, mennyi kéne? – Kéne, ha vóna, mosolygunk nagy titokzatosan. S kezdődik a szebb jövő, oké?

fény ki, sötét, majd

„Száz évig emlékezni, mint az elefántok”, mondtad ellágyulva, „száz évig várni a bosszúra!” A buszmegálló felé mentünk szülővárosunkban, ahol gyakran tíz évig sem él egy utcanév. Nem úgy az eleven sebek. Kassák valaha megsértett, és mert szerinted ő az önéletrajza prózájával emelt a fénytenger partján nyaralót magának, mellé fusiztad a magadét, hogy őrök időkre bosszantsd vele. Most aztán, ha kilép teraszára a mennyei békesség levegőjét szívni, majd szétveti a méreg: „Már megint a Vas úr!” S pereskedhet, hogy elfogod előle a kilátást – az isteni bíróság is lassú, akár a magyar! A szereplők meg suttyomban járkálnak egyik történetből a másikba. Simon Jolán is, ni, az imént még ott ült egy kádban Kasival, most meg már odaát tündököl, mint érett szépasszony és előadóművész. Majd fölkel a hold, és Eti árnyéka vetül rá mindkét ház népére, mint Veronában a két családra Júliáé. És a kísértetórán fölbuzognak a föld alól a csontok, a csontok. A gyászos és törékeny megszállottak… A széttaposott, szétlőtt és szétroncsolt és megtizedelt értelmiség… Miközben a jó szemű szaktudósok ösztöndíjat húzva kutatják, hogy hol van a nagy magyar családregény? És persze nem találják, minthogy maguk is derékig állnak szövegfolyamában. Elnéztelek, míg vártuk a buszt. A horgas ormányt és a roppant legyező-fület. Ki ismeri Isten észjárását, hogy mibe rejti a szépséget, s miért? Aztán megjött a buszod, és elköszöntünk.

Leonce és Léna dokumentumfilmesek; az indiánok életéről készülnek forgatni. Gépük lezuhan, ott állnak a dzsungelben meztelenül. Megvágatlan filmjükben Leonce és Léna párzanak, üzekednek, bagzanak, búbolnak, bibiznek, cicerélnek, hágnak, fedeznek, búgnak, gyaknak, kúrnak, kefélnek, kamatyolnak, kettyintenek, dugnak, izélnek, kupakolnak, csesznek, tömnek, tosznak, basznak. Süt a nap, minden zöldell, érdemes élni.

Leonce és Léna megmenekül; a narrátor hangja: „Két évbe telt, mire színes filmjük olyan lett, mint a többi színes film. Addigra meggyűlölték egymást és elváltak.”

Leonce és Léna a tárgyalásra vár a Szabadság téren, a tévé székháza előtt. Léna egy padon ül, megjön Leonce. Nem ül Léna mellé. A pad elé ül, az aszfaltra, a koszba. Egy szánalmas, bajuszos, kockafejű, őszes, ötvenes férfi, a Léna új fiúja is magában ül a közelben, egy másik padon. Leonce felé fordul s azt kérdezi tőle: – Hogy vagy, amorádó? Körben mindenütt padok, s a padokon filmesek. Leonce szeme körbesvenkel a szétivott, rezes, bibircsókos, gennyes sebekkel teli, lepra rágta arcokon. Azt mondja: Így.

Ki vagy te és mit akarsz tőlem? Újabban álmomban is versekkel csiklandozol? És nem is afféle ihletett, homályos-fényes szövegfoltokkal, de készre kalapált mondatokkal? ^* Ezzel üzensz, hogy mégis létezel? S hogy te köttetted az alkut a romló test s a mind könnyebben röpködő szellem között? S hogy jó profiként, aki minden tudhatót tud a szakmájáról, tudjam a legfontosabbat, hogy a szakma a szaktudás szintjét elérve semmi, minden a lélek és a vér? Akárki vagy, s akárhol és akármiként, ha csak én képzellek is, megélesíted a hallásomat; dicsőség neked, és szia.

1991. január 14. A Föld, az időzített pokolgép halkam de kitartón ketyeg. A határtalan balsejtelemben jól jönne egy ésszel fölfogható határ. Hát még az általános vereségben egy született győző! Well, mosolyogna ezüstös bajsza alatt a magyar lord, álom, álom; ez is valami? Nálunk otthon, a kastélyban éjfél után menetrend szerint közlekednek a kísértetek.