Egyik oldaláról a másikra fordul; él
Óda a közemberhez*
A római rom fölött, ahol lakom, a posztmodern világban |
|
a fényes polip, a tévé hírekkel kábítja áldozatát – |
hogy kiszívhassa a látóidegen át az agyvelejét… |
|
Kékesen hunyorog Budapest millió ablakszeme. |
|
Ez itt Közép-Európa. Minden inog. S az ingatag közegben |
|
ingatag tömeg tolakszik az ingatag jövőbe, |
bár minden nemzedékben akad egy-két tántoríthatatlan őrült: |
|
szemükben lázasan csillog a rögeszmés Nem alkuszunk.
|
|
E lábszárcsontokkal és koponyákkal aládúcolt ég alatt |
|
kihez fordulhatnék, ha nem tehozzád, senkiházi, |
e viskó tégláit még úgy, ahogy egymáshoz kötő habarcs, |
|
melyre próféta és puccsista tábornok egyaránt hivatkozik, |
|
mikor a népről és a köz javáról mennydörög. |
|
Minden, amit valamennyire ismerek, te vagy: |
az izzó emberszén nem oszló, fekete füstje, a lelkifurdalás, |
|
de az őrszemélyzet közönye, részeg gajdolása is, |
|
és te némítasz el, hogy Auschwitz után ne próbáljak verset írni, |
|
és te fosod a slágerszöveget; s még viccet is mesélsz… |
Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy. |
|
A krónikák nem jegyzik a tetteidet, |
|
a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot, |
|
pedig te műveled a túlélés művészetét, |
melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus, |
|
holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is, |
|
ha időt nyerve teret is nyersz, és az új kezdetből új esélyt forogsz ki |
|
Isten titkos gépének lendkerekeként. |
Pusztító zavarral a sejtjeimben hadd legyek, mint te, egy darab élet, |
|
szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony, köznapi nyelveden! |
|
|
A klinikán*
ez volt a neve a munkadarabnak, amit munkalap kíséretében |
megtapogattak, megforgattak, átvilágítottak. |
Látogatóba egy ősz hölgy járt hozzám, |
az őszülő, pizsamás, tizenkettő-belőle-egy-tucat beteghez. |
|
De a Sorsboszorkány ennyivel nem érte be, |
Macbethet csalogatva rákapott a káröröm szeszpárlatára… |
Ragaszkodott a helyszínhez. Harminckét éve ugyan, |
de ebben a kórházban, sőt ebben az épületben |
olyan botrányos, vad szerelembe estem egy orvosnővel, |
hogy őrületünktől narancssárga lánggal égve lobogtak |
a jégmezőként tündöklő, kórházi lepedők. |
Az ágyak közt örvénylő, mágneses viharban |
egy jó szagú, rezgő mellű, széles járomcsontú kísértet jár föl-alá |
az ismerős, fehér köpenyben, kortalanul, kezében kórlapokkal – |
mindegyiken az öregedés undok tünetei… |
|
Egy pornófilmre, mégha a léleké is, |
gyorsan ráun a hoppon maradt néző. |
|
Kioltom a képet, a fókuszt végtelenre állítom – |
ha mindennel befuccsolunk, még mindig ott a kozmosz… |
Ránk vallanak a szennyes földek, a háborúink, a szerelmeink, |
de főképp az, hogy a mindenséget is embernek képzeljük el: |
mellében még döng az első, őrült szívverés, a Nagy Bumm, |
miközben a teste már tágul, szakadoz, repül |
milliárdszor milliárd felé. |
|
|
Johann Sebastian Bach: Vivaldi-átirat*
– a-moll concerto orgonára, BWV 583 –
a végtelen sötét egy világosabb szegletében |
ahol egy gótikus oszlopsor orgonasípjaira |
szilárdan támasztja roppant súlyát a túlvilág |
szemgödrébe csípve a nagyítóját |
csipesszel rakosgatja egymás mellé a tündöklő hangokat |
míg zenélő órája azt nem zengi EGY AZ ISTEN
|
DICSŐSÉGÉRE MÉREM AZ IDŐT |
|
hát én mit piszmogtam itt a fogalmazással |
kinek a dicsősége az hogy éltem |
|
a haladás eszméit itatta velem bájitalként az ördög |
s most láthatom hogy mire ment a híres ész |
az őrült gyilkosságok folytatásos rémtörténetét |
a közösséget mint ámokfutót |
a pocsékba ment erőfeszítést nyüves hús módjára rohadni |
a jövő délibábjától káprázó ezredfordulón |
|
vagy ez is mint a mindenségről alkotott képünk viszonylagos |
és Isten orgonája azért zenghet olyan fényesen |
mert orgonistája a billentyűkre koncentrálva eltekint |
a büdös szájú büdöset fingó istenkáromló zsoldoskapitánytól |
mint lényegtelentől és nem-művészitől |
|
egy kétkedő kor kárhozott szülöttei |
talán csak azért bukunk az emésztő tűzbe hogy ott kiteleljünk |
és egy vagy száz vagy százezer év múlva ha újból tavasz lesz |
kénkőszagú zöld zubbonyunkban kibújva a földből |
szemtelen virágpofával kérdezzük a szilárd világrend |
halálra fagyott filozófusától |
NOCSAK CSAKUGYAN ÉS MIÉRT |
|
|
Statisztálok az Oldás és Kötésben*
amikor meglátta rajtunk a Vörös Október vagy a Május 1 divatház |
a forgatás napján, a budai kioszkban. |
A gyártásvezetője, régi filmes, |
szigorú meghagyással küldte ki a diszpót, |
hogy „délutáni ruhában” kell megjelennünk. |
Halvány gőzünk sem volt, hogy az milyen; |
többnyire pulóvert hordtunk, és volt egy ünneplő ruhánk. |
– A Győrfi úr – vigyorgott kínjában Miklós –, egy magyar úr… |
|
Szellem lakik a földből kifordított cseréptöredékben – |
egy hosszú, belső jelenetben Latinovitson |
végig rajta van az orkánkabát, |
ez a zizegő, selyemként fénylő, extra méretű óvszer: |
ragyog a csóró ország szívdöglesztő eleganciája… |
|
Huszonhat évvel később… Ülök a tévé előtt: |
a kamera lassan kocsizik befelé, |
átúszik Csoórin, néhány színészen, segédszínészen, |
majd Sík Csabán, Hernádin, lassan közelít felém |
s félfordulattal megáll a nyakszirtemen. |
Hallom a hangom – egy ismeretlen |
szobrász szobrairól beszélek |
(nomen est omen, Nyeizvesztnij nevét ki kellett vágni a filmből) –: |
egy idegen hangja – vékony és fiatal. |
Csak az a körkörös, kanyargó, burjánzó, tétova, hosszú mondat, |
mely később, más helyütt, más társaságban |
annyiszor kihozta sodrából a különben nyájas Örkényt |
(„Tizenkilencedik századi nagyregény, nem bírom kivárni a végét!”), |
az tart még ma is makacsul indázva a célja felé. |
|
A cél – Aczél! Akár a posztmodernek is |
kitalálhatták volna ezt a léha viccet, |
amit az élet talált ki a buzgó oldásban, kötésben |
a véres robbanás s a még véresebb megtorlás után. |
Statiszták voltunk és nem csak a filmben, |
de Kafka regényeit tovább író mindennapjainkban is. |
Egy csomó nyamvadt, piperkőc értelmiségi, |
aki a züllött körülmények között sem akar elzülleni – |
az utókor majd elhúzza a száját, |
látva a roppant erőfeszítést és a siralmas végeredményt. |
A nemzedékek gúla-számát bemutatva |
az újonnan jövő nem ráz kezet azzal, akinek a vállára áll; |
fölfele néz, hogy a nyaka is belefájdul, |
le csak később, félig már maga is földbe taposva, |
s csak akkor látja meg a fölfordított koponyát formázó fémedényt: |
benne az elődök szegényes hagyatéka, |
a világszellemet belobbantó, csempészett tűzkő – egy marék parázs. |
|
|
Federico Fellinihez*
Ricsajos olasz, széles ecsettel festő, |
roppant mozikat betöltő, női idomok ihletett költője, te! |
Vadászhat a finggal töltött léggömbre, a halhatatlanságra |
e korszak sok köszörült elméjű lándzsahegy-zsenije: |
telibe találják céljukat, és csak még büdösebb lesz, |
pedig már jó büdös volt a világ nyomorúsága eddig is. |
Látszólag nem törődsz a sürgető ügyekkel, |
a társadalommal, a gazdasággal, a politikával; |
ott repülsz a spagetti agyvelők spagetti westernje fölött, |
villás farkú, fekete kabátban, |
mint egy vidéki plébános vagy egy lassú, álmatag madár; |
tudsz valamit az emberről, amit Leonardo és Csehov tudott – |
hogy a mindent betöltő mosoly és a kétségbeejtő szörnyűség |
valahol a hátad és a szempillák árnyalta kamera mögött összeér. |
Bölcs vagy és alapjában véve reménytelen, |
de profizmusod tökéletes sötétjében (– Világosítók! Ne aludjatok!)
|
mindig fölcsillan a halvány reménysugár, |
hogy talán mégis Isten fesztiváldíjas filmje ez; |
ki tudja, miről szól, és mit tudni, kinek, |
de pörög, és villogtatja föl-letűnő, színes, cirkuszi csillagait. |
|
Gutenberg-cirkusz*
Két rúd között, a keresztnevem két „o” betűjén, egy kifeszített verssoron biciklizem föl-alá; világszám.
Puerto del Sehun, kis kikötőváros, a tenger mormolása, szemetes utcák. Kurvák és matrózok. Halszag, sültszag, dinnyeszag.
Ez az utolsó föllépésünk ezen a földön. Búcsúzóul még kimegyünk a partra, a sós zápor zuhanyrózsája alá, majd alszunk egyet, s holnap reggel sátrat bontunk, összetekerjük a foltozott ponyvát, s megyünk tovább.
Este, ha valaki fölnéz, lát is minket az égen, a csillogó kocsisort és fekete szőrüket fényes nyelvvel végignyaló vadállatainkat.
Az emberiség meg fázósan sutyorog: „Magunkra maradtunk. Hétköznap hétköznap után. Mi lesz velünk?”
|
Az újság*
de ha kinn bomlik a napon |
|
most jön még csak a keserű |
|
egy-két közhely a miatyánk |
költészet szárnyas szövegek |
ha csupa lyuk is a gatyánk |
|
hugyoztunk a kert végiben |
egyet nyersz vesztesz százat |
|
elcsaklizott egy látcsövet |
ő inkább más módszert követ |
|
ha onnan tadzsik és kalmük |
|
vagyishogy minden relatív |
a higgadt elme az ifjú szív |
sugárzik ránk az égi kuss |
|
csak az a baj hogy szédülök |
na szép dolog ez mondhatom |
|
adjunk hálát hogy élhetünk |
s bár tovább drágul a lóhús |
lesz majd rá jó elméletünk |
|
viccekből csöpög a vérünk |
röhög a koponya mit tehet |
ironikus hogy együtt élünk |
|
de oda se neki ez irodalom |
szófosás nem komoly dolog |
ha meg is dől holnap a birodalom |
|
ha lobogni látsz egy költőt |
nincs semmi vész nem ég a ház |
s mindent belep a kulimász |
|
ami tegnap őrjöngve tombolt |
mert tűz volt és forradalom volt |
de mára csak stílus és kordivat |
|
|
Közép-Európa*
Császárszag. Vérszag. Kocsmaszag.
A folyóról behallatszik a Kék Duna keringő. Időnként dobpergés szakítja meg, egy-egy érces hang Feuer!-t vezényel, eldördül egy sortűz, különben csönd, álmos, poros nyarak, csak az évezredes szúpercegés.
Műsorváltozás csütörtökön. Aki egy hete nemzeti hős volt, ettől fogva becstelen honáruló.
Már ha minden passzol. Az ország címerében ott a jelmondat: NEM MŰKÖDIK!
|
Bökvers avagy hogy támogathatja a jó kormányzat az írót?*
(pénzügyminisztériumi irányelvek)
A legegyszerűbb módszer a kézi módszer. Az írót, ezt a deviáns gazembert kőbunkóval fejbecsapjuk. Ojjaj, anyukám, mondja az árva s már esik is teljes hosszában végig a járda kövén. Falhoz támasztjuk, betakarjuk, föltűnés nélkül továbbmegyünk, oké?
Bonyolultabb módszer az intellektuális. Mi is szeretjük a szépet, dünnyögünk csak úgy, mintegy magunknak. A hiú állat erre kezet nyújt. Kézen fogva vezetjük őt a szivárványhíd közepére, ahol már vár rá néhány sötét adósávnyi rés, s ez a narcisztikus lény, hoppá, belelép a sötétbe, s a fekete lyukban antianyaggá változik, sivítva száll a térben, és efféle hangot ad: segíííííííííííííí… Megfordulunk, hazamegyünk, meleg fürdőt veszünk, oké?
Végszükségben, irgalom atyja, ne hagyj el, nincs más hátra, magunk szállunk ki vadászpuskával, tölténnyel, napidíjjal. János bácsi, mondjuk a hajtónknak, írót nekünk! És lőjük is őket, mint a nyulat. A bő terítékre koccintunk, viszlát, intünk oda János bácsinak, s hazaautózunk, oké?
|
(kiegészítés az irányelvekhez)
Legyen gondunk a terítékre, hogy mutasson is! És hívjunk meg néhány külföldi bankszakembert! Ily fényes teríték láttán átérzi szándékunk komolyságát Herr Bankverein. Bruderkám, kérdezi, mennyi kéne? – Kéne, ha vóna, mosolygunk nagy titokzatosan. S kezdődik a szebb jövő, oké? |
|
Az elmúlt időkből*
1. Aki Bírjakovics Marjakovszkij: Teli marokból (poénma) – 1954
a szartne kendElvtárs, |
a falra! |
Még ránk sandít a |
szocdem bandita, |
még szabotálnak a burzsujok: |
még sok a szenny, |
s szennyet kavarva |
túlkapás,akad még |
sok elvetett sulyok… |
De oda se neki, |
van két jó vasöklünk, |
van két jó vasöklünk,De oda se neki, |
nem bír el velünk, |
szuszogókit szivaros, |
tőke fizet, |
hogy gyülevész hadként |
törjön ellenünk: |
százszámra a bicskás jasszt – |
százszámra a bicskás jasszt – |
már látok is tizet… |
Már jönnek is ezren |
orozva, |
orozva,Már jönnek is ezren |
zordonan, |
vérbajos kupecek, |
buzeránsok, |
a bordélyokból a madam, |
a lányok, |
és agyalágyult bajkeverők, |
és agyalágyult bajkeverők, |
sokan: |
gyilkosok,szektások, |
szökött vagányok. |
Elvtárs, |
állj be sorunkba |
állj be sorunkbaElvtárs, |
e korban, |
hiszen van már |
halkonzerv |
halkonzervhiszen van már |
és pacal, |
és pacal,halkonzervhiszen van már |
fasírt, |
ne trottyants többet |
a tüskés, |
a tüskés,ne trottyants többet |
zöld bokorban, |
és mindenek fölött |
használj vécépapírt! |
Még együtt itt velünk, |
töretlen, |
töretlen,Még együtt itt velünk, |
épen, |
a kolhozok |
megifjult kertjein, |
itt hall,itt nő, |
itt lát, |
itt lát,itt hall,itt nő, |
és szellemében |
velünk harcol |
és él Lenin. |
ővele aztánElvtárs, |
halad a munka, |
alig bírjuknyírjuk, |
kipipálni a listát, |
s közben még dudorászunk is: |
s közben még dudorászunk is: |
„Hej, Cseka Anyuska, |
kik vagyunk mink? |
Mink vagyunk a |
szociálfuturo- |
demagógapafejmitakarsz- |
demagógapafejmitakarsz-szociálfuturo- |
majakovszkidilisták!” |
Három disznó, |
két ártány, |
esztétika, |
félgyártmány – |
csináltam én már |
svédtornát, |
mostam |
a kurszki csatornát, |
s a küzdelem. |
És tűzdelem |
És tűzdelems a küzdelem. |
rőt tűz dalom, |
hogy a cárt |
meg a bárt, hova Jeszenyin járt, |
ha mosodaszámlával provokál |
ha mosodaszámlával provokál |
a gazember |
a gazemberha mosodaszámlával provokál |
az ingemért, |
mert bennem az eszmei gőz |
mert bennem az eszmei gőz |
nagy mozdonya füstölög, |
kért-e?hogy ért-e? |
mért-e? |
mért-e?kért-e?hogy ért-e? |
mind, aki engem ért? |
Proletár, |
amerre te vonulsz, |
amerre te vonulsz,Proletár, |
hegyen és |
hegyen ésamerre te vonulsz,Proletár, |
völgyön és |
völgyön éshegyen ésamerre te vonulsz,Proletár, |
partokon, |
egy új Nap halad az égen |
jobbról |
jobbrólegy új Nap halad az égen |
balra – |
én, aki |
seggemet versekkel |
seggemet versekkelén, aki |
fényesre törölve |
fényesre törölveseggemet versekkelén, aki |
harsogom: |
a szartne kend„Elvtárs, |
a falra!” |
|
2. A költő arcképe színes tehetség korában – 1960
Ott, hol a hetedik ég véget ér, |
|
s a legyek kék gerince megreped, |
|
s a bálnák sikolya az égig ér, |
|
és fejen áll a Moszkva tér, |
és fekete szarvasok jönnek a másvilágról |
|
és leeszik a karcsú fákról |
döbbenten bámulom, hogy újabban |
s mert a hullák nem eszik a spenótot, |
|
s a tehenek nem tudnak németül, |
|
és szívem elgyomorfekélyesül, |
|
jobb és bal idegklinikám, |
s két próféta keres egy ócska dóznit, |
s négy halott SS-tiszt zsidózik, |
|
a láz ver engem, rémült űrutast – |
|
|
adj, halál, kölcsön egy huszast! |
|
|
|
Dublini költő az ír választásokról*
Ír földről hoz minket a szél… |
|
szervezkedik és verset ír, |
kocsmákban szónokol éjjel. |
S az asztallapra borulva sír |
|
„Miért teremtett az Isten írt, |
a zöld mezőbe annyi sírt?” – |
locsolja szesszel a lázat. |
Mag-nép; fagyot, telet kibírt, |
|
Kis kalyiba, nagy szél; régi dal. |
A vihar jön-megy, a nép kihal, |
Üzenjen, jobb hírt aki hall |
|
|
Meghódítunk egy erkölcsi magaslatot avagy a sajtóháború avagy a tömegtájékoztatás területén komoly problémák vannak*
A nagytermészetű főkamarás nem csípi a sajtót.
Egy dolog az, hogy az ember férfi, minek logikus folyományaképpen szent joga hálni a közszellemmel, s más dolog az, hogy közel a Balkán, recseg az ágy, a padlóról nem is beszélve… Így a Nagyalföldön természetes úton terjed a hír, s ha a balladák magyarja fölkel az éj közepén, s kocsikulcs valamint gatya nélkül, ahogy van, elindul egy jót pössenteni, egyszeriben csak az orra alá dugják a mikrofont: – Na, milyen volt?…
Ki nem lőné ki ilyen körülmények közt szívesen gumicsúzliba töltött, rozsdás u-szöggel minden lapszerkesztő szemét?
A szöveg persze a végtelenségig görög: de most te mész, a demosz szent nevében most te mész!
Arisztotelésszel ráduplázva: „Lóg ki a kosz!”
|
Ulysses megüli a falovat*
LACFI ENDRE (csak amúgy félvállra) Hé paraszt, melyik út vezet az autópályára?
TOLDI MIKLÓS Én paraszt, én?
KÁDERES Nem is a kisöcsém.
MAGYAR VÁMOS Paszport bitte.
IFJABB LACFI (Endre von Latzffy, Bundesrepublik Deutschland) Entschuldigen, Herr Vámpír, melyik az út nach Buda?
VÁMPÍR (a nyitott sírgödörből) Ide, ide, ne oda, te buta!
SZULEJMÁN, PADISAH (hobbija a hadisakk) A legrövidebb út az egyenes út.
MUSZTAFA, TÁLCA NÉLKÜLI MINISZTER Egy jó kis ebédmeghívás.
TORONYŐR A Héttoronyba. Házikoszt, előzékeny kiszolgálás.
MÁSKÉNT GONDOLKODÓ Be vagyunk a Héttoronyba zárva.
A CSENDES TÖBBSÉG Örülj, ha jut tüzelőfára.
PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok.
SZEKFŰ GYULA Édesapa, édesanya, mondjátok csak, mi a magyar?
BERZSENYI Rút szibarita váz.
PARLAMENTI KÉPVISELŐ Zsidóbérenc! Defetista! Újságíró!
ADY ENDRE Van egy beteg, fonnyadt derekam.
SZOCIÁLIS GONDOZÓ Kinek nincs?
ÖZVEGY KOVÁCSNÉ Az uram is szegény, isten nyugosztalja, rettentően ivott.
KOVÁCS (az üstből, amiben főzik) Mi van itt, a kurva anyját, távfűtés?
PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok. Anyuka arany madara. Éljen a posztmodern.
ESTERHÁZY PÁL, HERCEG Kéretem Haydn mestert.
JOSEPH HAYDN Dó-re-mi-fa-szó-la-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó.
KUN PÁTER Megmondtam! Nem megmondtam? (mindenkit belelő a Dunába)
BÍBOROS HERCEGPRÍMÁS A hitoktatás nálunk kardinális kérdés. Ezt csak úgy megemlítem. (alágyújt egy papírcsákós eretnekekkel megrakott máglyának)
MAFFIÓZÓ Dicsértessék. Az iránt érdeklődöm, hogy szabad-e Dévénynél betörnöm?
DÉVÉNYI RENDŐRKAPITÁNY Azt adja meg neked a magasságos úristen! Majd én. (betör)
TISZA ISTVÁN Új időknek új dalaival!
ELHÁRÍTÓ FŐHADNAGY (a Gyorskocsi utcában; megszólítás: elvtárs) Ne tessék majrézni a Tisza elvtársnak, megtanultunk mi a sorok közt olvasni.
KISGAZDA PÁRTVEZÉR Ezt, azt, amazt! Húzd meg a ravaszt.
ELHÁRÍTÓ FŐHADNAGY (az új irodájában; megszólítás: úr) Hogy megérd a tavaszt.
PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok. Mészáros Pityuka. Nádor utca tizennégy. Arany madara anyukának. Éljen a posztmodern! Mészöly és Esterházy!
IDŐSB EGÉR Mit mond? Mit mond?
EGÉRNÉ Mit dumál ez, Ernő?
EGÉR Hogy az egerészölyv szarházi.
EGÉRNÉ Jézusom.
EGÉRFI Mondd, papa, nem lehet nekünk bajunk ebből?
EGÉRFOGÓ Katt.
CSÖND HERCEG A többi néma egér.
FORTINBRAS Négy százados emelje Hamletet.
HAMLET Le a kézzel, urak, mert istenemre mondom, szellemet csinálok abból, aki nem ereszt!
CSOHÁNY GABRIELLA Én eresztek egyet.
ESTÉE LAUDER A férfias illat.
PITYU PAPAGÁJ Pityuka vagyok. Nádor utca tizennégy. Az irodalomtudományok doktora. Éljen a posztmodern!
ŐRMESTER Huszadik század, igazodás jobbról, igazodás balról, vigyázz!
XX. SZÁZAD Anyádba.
A SZABADSÁG GÉNIUSZA Ez a harc lesz a végső.
TERRORISTA (élesre állítja a gyújtószerkezetet) Csakis.
JÖVŐKUTATÓ Hát…izé…ööö…azaz…hm…szóval…hát…ööö…igen… nem…
VETERÁN Hinni, hinni, hinni, hinni.
KURVA Hozomra otthon basszon az elvtárs.
ÓRA Bim-bam, letelt az ezredév.
AZ ÚR HANGJA (a zsinórpadlásról) Mi van, Mihály, mi kéne, ha volna?
BABITS Ez az égő sziszifuszi kő.
ANGYALOK KARA Cö-cö. Más nem?
PITYU PAPAGÁJ (a csipkefüggöny bokrából) Mészöly és Esterházy! Mészöly és Esterházy! Mészöly és Esterházy!
fény ki, sötét, majd
A GABI ANYUKÁJA Atyaúristen, a gyerek a szomszéd szobában már legalább húsz perce csöndben van!
A GABI APUKÁJA Gabiii!
GABI (négy éves izomember, elkapta a papagájt, szorítja) Cipogsz még?
|
|
A művészetben a szabály, hogy áthágd, |
A korstílust heverd ki, mint a náthát. |
|
s az ihlet szél, mely erre-arra fordul. |
és változékony gyémántján kicsorbul. |
|
|
|
Isten mezeje*
Egy tank csörömpöl a pusztaságban.
A hétrét görnyedt, aszalt-szilva képű parasztok összesúgnak: – A mérnök úr megint kitanált valamit!
Szó ami szó, a mérnök úr nagy ezermester. Tervezett már eretneknek vaskalitkát, kétélű szablyákat a hadseregnek, s békeidőben disznóólat, operaházat, dísztribünt. Legkedvesebb műve mégis ez, ez a majdnem tökéletes, izgő-mozgó gyilkológép. A csúcstechnika e gyöngyszeme! Infravörös sugarával lát a sötétben is. Okos és mégis tömbszerűen robusztus, mint a szauruszok. Robog és lő. S a benzines palackot leszámítva nincs ellenszere. Hát nem gyönyörű?
Amúgy lassan száz éve már, hogy este van.
Egyhangú, szemetes táj. Zsibbadt bénaság mindenen. Csak ott, egy rongycsomó…az mintha mozogna…
Később, majd ha a tank már messzebb jár, hallani is, milyen nehézkesen fújtat az eszmék közt guberálva a vénséges vén szellem, a szél.
|
A merénylő*
harmincöt éve írok verset |
ha hozzá számolom az intézeti éveket is |
|
a csontról a földben lerohad a hús |
a háborúk átrajzolják a világtérképet |
eszmék országok városok merülnek le-föl |
a vers makacsul nem hajt semmi hasznot |
|
a tehetség tűz és gazdálkodás a tűzzel |
megszállottan követtem egy-egy szó nyomát a vadcsapáson |
hogy elejtsem a nagyvadat a jövő idejű jelentést |
akit megvert a rohamrendőrség egy tüntetésen |
vagy aki aláírt valami tiltakozó ívet vagy kiáltványt |
|
mint hétköznapi erkölcsöt a vakító utópiáért |
a beszűkült tudatú terrorista |
a jobbik énemet adtam föl a még jobbikért |
hogy plasztikbombaként gyúrható kéziratokat |
rejtegessek a dossziémban |
időzített reményt hogy egyszer |
valamikor valamilyen könyvben rájuk lapoz az olvasó |
s tekintetétől fölrobban a döglött betűhalmazban alvó eleven élet |
|
|
Füstkígyó fekete gyűrűi*
– válasz a Kritika körkérdésére –
kocogtasd meg a kígyótojást |
halk surrogást hallasz belülről |
mintha szövet súrlódna szöveten vagy szárnyak suhognának |
vagy egy álomi kávéház törzsközönsége morajlana |
csörömpölő csészék kanalak |
függöny mögül tompán hangzik ahogy |
a társaság térdét csapkodva fölnevet |
|
aztán az idő feltöri a héjat |
előkúszik a csillogó fölismerés |
sziszegve megszimatolja az idegen klánszagát |
minden baj forrása a haladás gátja a főellenség |
a lélek- és kútmérgező aki |
időtől s helytől függően lehet |
fehér fekete barna sárga indián akármiféle |
mindenki aki épp ott és akkor zsidó
|
|
hiú ábránd Titust perbe idézni |
s egy folytatásos történelmi film keretében |
hosszan mutatva az égő templomot |
a balvégzetre fogni mindent |
a tükörből mindig mi nézünk vissza magunkra |
|
Auschwitzba vasútvonalak vezettek |
az állomásokon váltók váltókezelők utasok |
minden pompásan működik a szervezettség e magas fokán |
az intézményrendszer a munkakultúra a gyáripar |
s a fejlett technika színvonalán szilárdan áll |
a szögesdrót a hullaégető kemence és a kémény |
jeléül annak hogy e felhős kolumbáriumban |
a hatmillió gyerek nő és férfi örvénylő hiányát |
a modern civilizáció hamvaiként fújja szét a szél |
|
a természeti népek egészséges veszélyérzetével írva versemet |
lassan kiismerem a szóbokor mérges bogyóit |
a mindent betöltő kozmikus sziszegésben |
a műholdakról ömlő papagájricsajtól szédelegve |
nyelvem hegyén egy csöppnyi nyál buborékgyöngye csillog |
|
|
A nem rozsdásodó vasoszlop*
A nyolcvan éves költőnek
Romlandó antológiák, ott bújsz meg a verseiddel. |
A verssor ösvénye sehová sem vezet. |
Az életed megy rá, hogy dacosan ne hidd el, |
amit ész nélkül hangoztat a kor s a környezet. |
Romlandó antológiák, ott bújsz meg a verseiddel. |
|
Hiába bámulsz itt a homályos tükörbe, |
hogy színről színre lásd, ki Pálnak megjelent. |
Föld, ég, történelem beszédül itt a körbe |
s követhetetlenül zagyvál múlthoz jelent. |
Hiába bámulsz itt a homályos tükörben. |
|
Csak városod ragyog, ez az ókori-Róma Pest. |
E népekből kevert pogány-zsidó-keresztény |
lőpor, e világszép és dús asszonyi test. |
Köznép fia, nem vagy egyszerű képlet, ez tény. |
Csak városod ragyog, ez az ókori-Róma Pest. |
|
És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme, |
Vörösmarty s Madách őrült üstököse, |
hogy a veszett ügy tán mégsincs annyira veszve. |
Akárhány vereség, nem okulunk sose. |
És fölöttünk az ég, a lángoló rögeszme. |
|
|
2. Az elefántok emlékezete
„Száz évig emlékezni, mint az elefántok”, mondtad ellágyulva, „száz évig várni a bosszúra!” A buszmegálló felé mentünk szülővárosunkban, ahol gyakran tíz évig sem él egy utcanév. Nem úgy az eleven sebek. Kassák valaha megsértett, és mert szerinted ő az önéletrajza prózájával emelt a fénytenger partján nyaralót magának, mellé fusiztad a magadét, hogy őrök időkre bosszantsd vele. Most aztán, ha kilép teraszára a mennyei békesség levegőjét szívni, majd szétveti a méreg: „Már megint a Vas úr!” S pereskedhet, hogy elfogod előle a kilátást – az isteni bíróság is lassú, akár a magyar! A szereplők meg suttyomban járkálnak egyik történetből a másikba. Simon Jolán is, ni, az imént még ott ült egy kádban Kasival, most meg már odaát tündököl, mint érett szépasszony és előadóművész. Majd fölkel a hold, és Eti árnyéka vetül rá mindkét ház népére, mint Veronában a két családra Júliáé. És a kísértetórán fölbuzognak a föld alól a csontok, a csontok. A gyászos és törékeny megszállottak… A széttaposott, szétlőtt és szétroncsolt és megtizedelt értelmiség… Miközben a jó szemű
szaktudósok ösztöndíjat húzva kutatják, hogy hol van a nagy magyar családregény? És persze nem találják, minthogy maguk is derékig állnak szövegfolyamában. Elnéztelek, míg vártuk a buszt. A horgas ormányt és a roppant legyező-fület. Ki ismeri Isten észjárását, hogy mibe rejti a szépséget, s miért? Aztán megjött a buszod, és elköszöntünk. |
Az öreg hírszerző utolsó híradása: |
„Ameddig ellátok, koromsötét. És valami mégis világít. |
Megnézem közelebbről. Még jelentkezem.” |
|
|
ottó és az avantgard*
semmi sem vitt mi vitt volna nem kellett vinni |
egyszercsak ott voltunk együtt a szakadtak az egy vérből valók |
a dzsungel üvöltő farkasai az új nemzedék az akkor új |
mi lesz a világból csak nézz rájuk és elképzelheted |
isten és biztos támpontok nélkül |
mit tagadjam egy kicsit büszke is voltam |
azért nem mindenkinek jut ki egy ilyen szar gyerekkor |
ilyen színpompás ostrom lángoló házakkal |
egy osztályon felüli világháború |
csak leszúrom az ujjamat és fölfakad a szörnyűség |
az ihlet mint működő olajkút |
mi az hogy egy kút számtalan egy végtelen olajmező |
nincs nálam gazdagabb versmilliomos |
minden pofon egy remekmű ígérete és az intézetben sűrűn pofoztak |
éljen a fiatalság szarunk az öregekre |
persze ezt nem tudom még ilyen lendületesen kimondani |
bezavar a fura dobszóló ratatatam ratatarararatam |
úgy vacog a fogam mintha egy márványszobor verné a faszát |
ez üvölt bennem az idegosztályon meg az hogy |
sok ez egy embernek sok sok sok sok sok |
babonából nem gondolom hozzá a második k-t |
rettegek az elektrosokktól |
félek hogy letörli az emlékeimet |
és akkor mi marad a lidércnyomásból a versből belőlem |
tizennegyedik ottó pizsamás napkirály |
ez a lidérces álom amit ébren álmodok ez |
szedhetek-e éjszaka a háztetőn sétálva szonetteket a szédülés ellen |
rábízhatom-e minden titkomat az ezüstös halántékú magyar jambusra |
röhögnöm kell még az ötleten is |
az én problémám tisztelt hallgatóság |
egy egzisztenciális indíttatású stílusprobléma |
hogy a helyzethez illő szavakat használjak |
aki most jött meg a háborúból |
ahol mindenét elveszítette mert még nem keményedett meg a héja |
a kurva anyja kurva anyját és annak is a kurva anyját |
hiába fokozom nem jutok semmire |
üresen kong a szövegem akár egy üres befőttes üveg |
mindennek oka a háború hát elő a koffert és futás a pincébe |
hallom hogy miket beszélnek |
édes gizuskám kegyelmezz miatyánk rohadt zsidók |
felkérjük kedves utasainkat a szerelvény elhagyására |
a bajok fekete gyökere egy pesti légópince |
ottó a méhecske emlékei mézét gyűjti |
züm-züm és egyszercsak mit hall |
fölrobbantották a lánchidat |
ki győzhetné meg arról hogy nem a teremtés tanúja volt |
látta és hallotta hogy kezdődött |
másnak másképp de neki így |
hogy az üdvösség titka nem más |
mint másodosztályú francia költők fülzsírjával kenni a világ tengelyét |
uraim uraim hogy képzelik ezt drága uraim |
különben egész jóban voltunk az avantgard meg én |
bár erdély mikivel egyszer majdnem összeverekedtünk |
amikor blake-et fordítottam az apostolokban és kiröhögött |
aztán kiderült hogy csak ilyen a nézése |
és barátok lettünk ha nem is közeliek |
és amikor rákosan imbolygott az utcán |
orvul facsargatta valami a nyelőcsövem tájékát |
ciki lenne ebben a versben azt mondani a szívemet |
és lassan a többiek is mind |
elmentek vagy meghaltak vagy megőrültek vagy legenda lett belőlük |
vagy itt maradtak és egyszerűen csak megöregedtek |
mint dezső is a legnagyobb tehetség valamennyiünk közt |
az egyetlen közülünk akit nem tudtam röptében leutánozni |
illetve tudtam csakhogy ő is folyton változott |
mindig meg tudott lepni a fonák labdáival |
én egy más pályán versenyzek mondta |
amikor egyetlen egyszer meglátogatott a lakásomon |
akkor meg minek szívóskodjam gondoltam |
isten után az első helyezett |
első a mackók és a verebek között |
én kiütést kaptam volna ettől |
hogy egy életen át a verebek magánéletéről írjak |
mégha szent ferenci megfontolásból is |
ahogy piálni se tudtam a társadalom nevében mint petri |
a másik kiugró tehetség ahogy találóan mondják róla |
kiugrott a marxizmusból és lement undergroundba |
én csak groundba mentem le |
a gyerekkori zuhanás után kellett a szilárd talaj a talpam alá |
unalmas közember vagyok sajnos |
a legtöbb amit elmondhatok magamról |
hogy nem nyomorítottam meg senkit azért mert engem megnyomorítottak |
úgy álltam bosszút az őrületért hogy megpróbáltam normális lenni |
költő létemre rendes lakó és orbán apuka |
bár a szülői értekezletekre soha sem engedett el a család |
mit tudni hátha mégis elkezdek ordítani |
vagy ráborítom a tanárnénire az asztalt |
szabad polgár a pártállam korából rossz vicc és mégis |
valamennyire mégiscsak szabad |
ha udvari bolondként is ébren tart valamit |
botrány a köbön az államrend belesápad de ameddig teheti |
igyekszik úgy viselkedni mintha nem értené |
ma nagy divat fanyalogni a részeredményeken |
pfúj kompromisszum pfúj utálatos pfúj |
pedig mi más egy vers mint a szabadság kisvállalkozása |
a tenyerem csupa égési seb a parázstól |
amit első felnőtt mondatom óta a markomban rejtegetek |
miközben ránk alkonyul és mind lefelé indulunk egy foghíjas sötét lépcsőn |
irányzatokra való tekintet nélkül |
a derekuktól fölfelé a saját kamaszkorukba pólyált stílusmúmiák |
meg a fafejű konzervatív aki szerintük én vagyok |
és fejünk fölött végleg elrepül a nikkel szamovár |
s többé nem is repül ott más csak a fémkuvik műholdak |
meg az űrbe szétszórt mindenféle egyéb kosz és szemét |
és 75 évenként a halley-üstökös |
|
Az aranycsempész*
Vagy itt-benn rohadni el? |
|
A versben a megszerzett tudás hol segít, hol meg félre visz; |
még mindig ki tudok esni két verssor között a semmibe – |
nini, egy UFO, bámul utánam Herr Lukács a teória-suszter. |
A költőmesterség, akárhogy nézzük is, szerencsejáték. |
Valaha érdekelt, mit ír XY, a nyerőtechnikája; |
ma már tudom, hogy sorsom megjelölt, mint Kiplingnél Sir Khánt a fák – |
ha vedlettem, csak a stílust, soha a csíkjaimat |
s a közömbösíthetetlen, vadító vérszagot. |
Sorsom vitt csíkos ruhámban a csempészetre is… |
Zsákomban aranynál csillogóbb arány, az alkimista receptje, |
hogy hány csöpp belátáshoz hány csöpp lázadás kívánkozik: |
nagy érték, képzelhetjük! – vérbosszúk korában… |
Egy őrült surran a nemzedéki vámon át, a fekete hegygerinc felé, |
arca körül csendőrgolyóként sziszegő csillagok. |
|
E rossz lebujban*
Nyújtsd a kisujjadat a halandónak – |
örökké akar élni… A bennem ketyegő pokolgép |
szédüléssel és bénasággal jelzi, hogy újból megjött az ősz. |
„Ha belehalok is, megírom,” mondtam mint fantáziadús hajósinas, |
majd bő harminc évet töltöttem a síkos fedélzeten, |
s most jutalmul megfordíthatom ezt a mondatot… |
Michelangelo Dávidja a konyhában, a hűtőszekrény előtt, éjszaka, |
nem olyan szép és arányos, de olyan mozdulatlan – |
vizet akart inni, és most nem viszi vissza a lába… |
Nehezen érkeztem be költőként, de könnyebben, mint most az ágyig, |
a félpohár hideg vizet jeges folyóvá izzadom, |
majd zsibbadtan egy csónakban fekszem hanyatt |
s vacogva bámulom a közönyös és néma révészt, |
ahogy lassan kievez velem a sötét szobából. |
|
Röhögnöm kell a finnyás versértelmezőn, |
aki húsz évig hiányolta belőlem a meggyőző egyéniséget, |
most viszont a szememre hányja, hogy én én vagyok. |
Minden vagyonom ez az ócska test; |
érvényes vezérelv híján ő volt a palló |
az erkölcsi mocsárban is, a vérmocsokba fulladástól |
az óvott meg, hogy idejében borzongani kezdett… |
Hogyne becsülném hát őt, akit különben gyakran utálok, |
a köznapi embert? A mértéket, melyet sugall. |
Szoros ez és tüzes, mint bármely bosszús istené, |
ha napról napra rögtönözzük is e rossz lebujban, |
ahol a falat támasztom vagy a pultra könyökölök |
és úgy írom a verset, ahogy az alkoholista iszik – |
nyúzott pofánkon átdereng valami fényes, ismeretlen arc… |
|
|
A sugárzó, szilárd mag*
Többet tud az ördög azért, |
mert öreg, mint azért, mert ördög |
|
Nem vallhatunk ma már semmilyen hittételt anélkül, |
hogy igenünkhöz ne fűznénk a magunk záradékát. |
Legnyíltabban a fenntartásaink mutatják, kik vagyunk: |
a világtörmelékben túró, finnyás guberálók… |
De akkor milyen törhetetlen makacsság él túl minden kivégzést? |
Miféle szilárd mag sugárzik a romok alól, |
hogy vakon tapogatva megkülönböztesse a gyilkost az áldozattól? |
Igenis, van mérték, van, ők, a megalázottak és megszomorítottak – |
és nem csak Dosztojevszkij vagy Jézus korában… |
A háború mindig is azt jelenti, hogy minden megeshet; |
a benne gomolygó sötét az ösztönök és a történelem sötétje |
és nem egy korlátozott érvényű metaforáé. |
Sötét és fény egymástól az, ami. Darabjaira széteső személyiségünk |
minden szilánkjával az Egészre mutat. |
|
A háború szépsége*
A háború a világhódító Nagy Sándornak való, |
a cserkészvezetőnek, aki a macedón dzsemborin kedvtelve nézte, |
hogy harcosai egymást melengetik testükkel az élet hidegében. |
Az utolsó csikket is megosztják, nyilatkozta a krónikásnak, |
bár szívből utálta a liberális sajtót, |
mely őrült zajt csap minden szaros kivégzés körül, |
amikor itt, a vak is látja, a világ kultúrája a tét… |
Ha már megtörtént, ami történt, tekintsük benne a jót! |
Sajnos a szögesdrót kerek drótból készül és nincs jó oldala; |
a háború az, aminek a huszonnégy éves Pilinszky látta: |
a mozgókép elve szerint pergő időnek |
egy tébolyult vagy-vagy-gyal kimerevített kockája; ketrec, |
melyben örökké tart a kárhozat fényessége, a füst, a hőség, |
s a lények, mint a rúdon verdeső, vágásra váró szárnyasok. |
|
Szöul az olimpia előtt*
1. Biztonsági intézkedések
A batiszt-ing-repülőtér alól kilóg a lóláb, |
a csúcstechnika csipkéi alól a géppisztoly csöve; |
a szárnyas szauruszoktól rezgő üveg-és-acél utópiában |
megcsap az ódon diktatúrák fegyverzsír-szaga – |
egy államtitkot képező koktél receptjét tanulom |
a Sheraton hotel különbuszára várva: |
végy egy rész Bergen-Belsenhez két rész New Yorkot… |
(Ez lenne az, amikor egy ország működik? |
Hisz működik: a hátamon a puszta gondolattól, |
hogy napról napra itt kéne élnem, a jeges víz csorog!) |
Akárhogy is, a fémérzékelő kapun át elindultam a jövőbe; |
előttem irigységem tárgya, a nincsből kisajtolt teljesítmény, |
palacklakó próféciák helyett egy szép és ronda város – |
fények, nyüzsgés, hidak a Han-folyón, Szöul… |
|
2. A kapitalizmus haláltusája
A kapitalizmus halálos ágyát körbeálló, |
szedett-vedett rokonság meghökkenve látja, |
hogy a haldokló frissen kiugrik az ágyból |
és rámenősen tárgyal, vesz, elad, gyártmányt fejleszt, fuzionál… – |
Egy kabaréba fizettünk volna be egész életünkkel? |
Kérhet-e belátást egy évszázad?: Elnéztem, bassza meg!
|
Vagy el se nézte, és ezért a városért áldozott hekatombát |
a szebb jövő rögeszméje? Ez itt a szebb jövő? |
Ez a lehengerlő, gyökértelen Amerika-utánzat |
(Szöul belvárosában emeletes autópálya a házak között) |
a gőzoszlopként égnek törő felhőkarcolóival? – |
Estére erőt vesz rajtam a rosszullét, alig tudok mozogni… |
A francba, nyöszörgök, a korproblémákkal, korokkal, Koreákkal! |
Éjszaka jön; látom miriád föl-le bukó neonreklám-repülőhalát. |
|
Az idő bankár; mosolyog, miközben öl, |
s ha nem járhat el nyíltan, rejtekúton tart célja felé. |
Megkívánta a Földet, ezt a gömbölyded absztrakciót – |
jó lesz otthon, gondolta, biliárdgolyónak…
|
Csakhát a felülete még rücskös a sok országhatártól, |
mélázhatott valamikor a század elején… |
Nem az első trösztösítése volt ez, |
de kétségkívül ez a legmerészebb és a legnagyobb – |
az eszme izzó kése végighántolta a kontinenseket, |
gyilkoltak s gyilkolódtak, akik a szegények édenébe vágytak, |
s láttak tölcséres hurrikánként vonulni két világháborút… |
Holnap, ígérte minden prófécia, holnap…
|
S holnap megint csak ő fogja majd kezébe a bolygót, |
hogy végre elég sima tapintású-e a döngölt csontmező. |
|
A gyertyaláng körül keringő lepke csak metafora, |
a valóságban elefánt repül körül egy elefántot – |
a nagyobbik hátának egy-egy foltja a térképen egy-egy ország… |
Szöul az átvizsgált kocsik százával búcsúzik, |
Dzsiddában alkoholt keres a Dzsambó vécéjében a szaudi vámos; |
a hétköznapok szürrealizmusa túltesz a művészetén – |
a kék bolygó közelről csupa véraláfutás… |
Azok közül való vagyok, akik többnyire lent maradnak |
és egy nyílt sebben lüktetik végig makacs életüket; |
innen vonzódásom az élőbeszédhez, eszelős ragaszkodásom |
a tényekhez. Az ádáz pontosság-igény. |
Lédiz end dzsentremen, vi ár eplócsing Csűri elpólt, |
mondja a koreai légikisasszony óangolul; |
félóra múlva leszállunk Zürichben… |
|
|
Alban Berg: Opus 4, Altenberg-dalok*
Schönberg, Altenberg, Berg – mindhármójuk nevében |
ott van a hegy. A modern művészet tehát hegyes. |
Épp így következik a madárfüttyből a dodekafónia, |
e logikai kalitka, melyben egy diplomás kanári áriázik. |
A szaktudást, ha megszereztük, a legjobb otthon hagyni |
és csak nagyjából emlékezni rá. A remekmű mindig véletlen is. |
Kell ahhoz egy csöppnyi dilettantizmus, |
hogy hinni merjünk az abszolút magány lebernyeges kísértetében, |
mely kenetlen ajtóként nyikorgatja a huszadik századot… – |
Minden ellene szól, a korízlés, Schönberg, sajátmaga; |
hiába… A császár és király víg és vérbajos városában |
dühödten pattan föl a jól öltözött közönség, hogy leüsse a szerzőt – |
még negyven év, míg megtanulja, mi lebeg és hajladozik így, |
a kárhozat fekete füstjében csillogva miféle drót… |
|
A nemzedéki kérdés*
Dögletes nyavalyámmal a halál lovára kötve |
Mazeppa kozák koponyáját veretem az időzivatarral, |
hogy lássam az új nemzedéket a régi ekhósszekérre kucorodni – |
nyápicak, tiszták, skolasztikusak, kérlelhetetlenek… |
Mit kezdhetne egy rokkant emlékeivel a lelkes ifjú? |
Ő az arannyal futtatott rezet, a korszerűt csodálja. |
A mindenség, e minden bonyolultnál bonyolultabb, roppant agyvelő |
párhuzamos kapcsolások miriádjával dolgozik – |
most azt próbálja: övék a jövő,
|
majd ráun és biliárdot játszik az atomokkal… |
Az öregedésben csak egy jó van, a távlat; |
a tántorgó gebe hátáról látni, mi fontos, mi nem – |
éles fényben a szegénységet és a szenvedést, |
a füstmarta, szálkás és szuvas szemöldökgerendát. |
|
Kezelési útmutató a ciánkapszulához*
Az ördög hagymája… A közép-európai Matrjoska-baba… |
A bűn-a-bűnben egy újabb bűnben rejtőzködik |
s az egészet egy újabb bűn köpenye födi be… |
A zsidókérdés magyarkérdés, ha a részeg magyarul zsidózik – |
a lényeg nem a bosszús vagy kegyes Isten talányos mítosza, |
de az, hogy magyarozzunk-e a gyerekek előtt, ha románok vagyunk, |
és arabozzunk-e, ha történetesen zsidók? |
Mindenki kisebbség valamilyen többséghez viszonyítva, |
és Auschwitz után lehet ugyan verset írni, |
de úgy, mint azelőtt, még lélegezni sem, |
mert minden szó után felköhögünk egy kis fekete füstöt… |
Hordjunk-e hát mérgezett szót a szánkban, mint Himmler a ciánkapszulát? |
Dühünkben ráharapunk, és szétömlik a világon |
apáink hagyatéka, a rögeszméiktől halálos keserűmandulaszag. |
|
A népek atyja*
Istenkirály ki volt korlátlanabb, hatalmasabb? |
Ő volt az út, az igazság, az élet, s főként a halál; |
világa egyszerű, mint az orosz ruletté, |
a piros golyó: azonosulás, a fekete: kivégzés… |
Egy röpke emberöltő, s látni ledöntött szobrainak élő modelljét – |
a kis növésű, bosszúálló, szorgos szervezőzsenit, |
aki bicskával nyúlt bele egy működő óra szerkezetébe, |
mert nem érte föl szívvel az eszmét, melynek nevében ölt. |
Istenséghez isteni képzelőerő kell, |
a kemény stratégia mellé egy csipet költészet is – |
lélek és lelkiismeret nem csak szivárványos szavak, |
a hazugság előbb-utóbb kirohad a szilárdnak szánt kötőanyagból, |
s a sírkőfaragó idő tüszkölve vési be a nemrég még rettegett cár nevét |
Xerxész és Al Capone neve mellé, a közös emlékezetbe. |
|
Weöres Sándor halálára*
Van-e elég szilárd nézőpont a halálhoz? |
Elefántcsonttorony, katedra, eszmeerkély, |
mind csak arra jó, hogy leszédüljünk róla, |
s mint bármelyik gyerekét gyászoló pályamunkás, |
ne találjunk megfelelő szavakat egy adott pillanatban, |
miközben ügyetlen mozdulattal mázoljuk szét arcunkon a könnyeinket… |
Elnézem a kis nagy embert, ahogy fejébe húzza a levegősapkát |
és azzá válik, amivé mindig is akart, |
a seholsincs ponttá, melyben semmiség és mindenség egymásba folyik: |
kiterjedés nélküli határtalanja túl sok a képzeletnek… |
Tántorgó túlélő, a földvonzásnak vetem a hátamat |
s az őrjöngő tavaszra gondolok, amikor először láttam… |
Hiába, hiába, hiába… Egy csigolyacsont a kezemben, |
s csak azon tűnődhetem, hogy az övé-e vagy Csokonaié? |
|
Madárjósok, próféták, kandidátusok*
Elkedvetlenített továbbá a butaságuk is… |
Eliot föltalálta a tükörírást, ők nem találták a zsebtükrüket, |
hogy visszaolvassák vele egy túlérzékeny harvardi fiatalember |
világra szóló utálkozását és kétségbeesését. |
Személytelenség és mítosz, harsogták a négy égtáj felé; |
sehogy sem fért a fejükbe, hogy az egyes szám első személy a versben |
nem a nyelvtan egyes szám első személye, |
hanem a közvetlen és halálos kockázaté… |
Esztétikák jönnek-mennek, a mocskos mesterség marad. |
Titokban minden költő napimádó – |
a műveltséganyag csak ajzószer, hogy tehetségük transzba essen |
és csupasz kézzel turkáljon az eleven lucsokban, |
s mint valaha az azték mészárszék bűzölgő pap-mészárosa, |
egy lüktető szívet mutasson föl a mennybolton vakító kéziratpapírnak. |
|
Márciusi ifjak*
Ott állnak ők a vakító pillanat kemény fényében, mint egy fotón, |
regényes gesztusuk örök időkre kinagyítva, |
ahogy épp azt mondják, emberiség, világszabadság,
|
s komolyan hiszik, amit mondanak, mert hihetik… |
Ott állnak ők a képen nem látható, mocsárszagú szélben, |
melynek mindent átjáró mérgét tüdejükre szíva |
ritkán lesz belőlük tevékeny, augusztusi felnőtt, |
gyakrabban bölcs és tehetetlen, decemberi öregember… |
Örültek, mondanám, ha nem volnék magam is őrült, |
és a pokol torkában elakadt szekér mögött dagasztva a sarat |
nem az járna az én eszemben is, hogy hiszen csak meg kéne tolni – |
ha egy kihűlt évszázad eszkimó módjára didergő költőjeként is |
nem ugyanaz a démon csábítana, ami őket, |
a derekán fűszoknyát riszáló, trópusi szépség, a halvány esély. |
|
Sírkő és káprázat; a Belvárosi kávéházban*
A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek, |
Tornai, Jancsó, Kőrösi… a nevük nem fér a papírra… |
Húsz és negyven közt járó, szépreményű ifjak, |
fejükben takarékon a lángész, ülepükön fényes a nadrág – |
a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége… |
Ki tudná ma egy asztal köré leültetni őket? |
Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem? |
Ha összefutunk, óvatosan beszélünk, nehogy aknára lépjünk |
és fölrobbanjunk attól, amit nem vágunk egymás szemébe, |
hogy szerintünk mit adott föl vagy el a másik, |
rögeszmékért, pénzért, vagy egy tál lencséért, a sikerért… |
A nyílt terepen lassan vánszorgunk a fejfánkkal jelölt bunker felé, |
s a bombatölcsérek között a vert sereg szétszórt fölszerelése, |
vérmocskos filmkockák, regényfejezetek, verssorok. |
|
De választhattunk volna-e jobban? Jól, esetleg? |
Apám és anyám egymást választotta, a halált – |
a lebegő pollent a véres földbe verték, |
s az anyaföld feltört a fullasztóan ritka levegőbe… |
Nem volt más választásom, mint a választás megtagadása, |
és ezzel életfogytiglani mérlegállásra ítéltem magamat. |
Féllábon éltem végig egy torony gombján az életem, |
s ha elfelejteném, bénuló kezem-lábam emlékeztet arra, |
hogy hiába óvott a mocsoktól a rögeszmés latolgatás, |
mert közben megfosztott a súrlódó izmok önfeledt gyönyörétől. |
A legjobb választás is rossz, ha rossz a kérdésföltevés. |
És hogy kérdezzünk jól a közép-európai présgép fémpofái közt, |
melyek sokszázados szokás szerint sajtolják felkiáltójellé |
a mindig is eretnekséggel gyanúsítható kérdőjelet? |
|
A körtöltésen mégis átszivárog némi vér, |
vagy sár, vagy sáros víz… nem tudni, félálomban élünk… |
csak halljuk az alig hallható bugyogást… |
Bosszant, de mulattat is a süketek újabb nemzedéke, |
mely nem hallja ki saját hangjából az elődeiét – |
vele kezdődik a világ és tőle felhőtlen az égbolt, |
a tiszta lap, melyre a művész korszakos regényt és verset ír… |
Ha a búvópatak szeszélyét nem, a lényeget nem értjük, |
a törhető gerincű lény törhetetlen természetét – |
valami makacs eszme átüt a korszak kötésén, |
illóolajként párolog, felhőként kóborol a levegőben, |
majd egyszerre csak öldöklő szellem módjára robban ki a földből |
és torkom furatán át sivítva lő a magasba néhány iszapos szót, |
mely hiába az enyém – senkié, mindenkié. |
|
A piszkos ablaküveg mögött, az asztal körül, |
ott ülnek ők a kezdet kezdetén – sokadik folytatásként, |
de ezt, ahogy sorra az utánuk jövők, ők sem érzékelik… |
Ott ülnek ők, de nem egy kávéházban, hanem mézsűrű ragyogásban; |
most ők a kékes szúróláng, a fényes észrevétel, |
a tüzes világkemencében piruló kenyér… |
Az idő makacs újrakezdő, s mindig új hús kell neki az ágyba, |
a hadiszamár nyergébe új évjáratok új balekjai – |
most ők azok, dadognak és lobognak és lobognak, |
hogy szívinfarktust kap tőlük a minisztérium; |
nyelvükön tilalmas szavak, mint piacgazdaság és demokrácia,
|
szemükben a káprázó összefüggések jövőidejű délibábja, |
miközben túl az ablakon egy sivatag szikrázik körülöttük, |
a nyomorult jelen, a csak emléknek szép hatvanas évek. |
|
|
Az ördögűző*
Az újkonzervatív eszmék rendezte, képzelt tévésorozatban |
Jean-Jacques Rousseau (halk, aláfestő zene) erdei sétára indul – |
egy szelencét talál, kinyitja, a szelencéből kizúg a sátán, |
aki a századok során hol Robespierre, hol Hitler képét felöltve |
százmilliók véréből ver a földi siralomvölgyben habot, |
s a közösség eszméjén köszörült bárddal nyakastól nyírja a szakállunk… |
Bizony, késő estére, mire hazaér, a holtfáradt történelem |
már unja a vendée-i öldöklést meg a katyni erdőt: |
az idő vakfoltos tükrében bámulni sajátmagát; |
egy kis feledtető magánéletre, laza tévézésre vágyik… |
Az új idők új fundamentalistája a csalódott értelmiségi, |
kezében elit-egyetemek üllőjén kovácsolt, görbe szablya, |
s a csillogó érvelés pengéjére vésve emlékeztetőül |
a pokol címe és irányítószáma: Párizs, 1789. |
|
Politikai divatok*
A világmagazin a bajokért az egyetemes baloldalt okolja… |
A hagyományos renddel szemben Jézus nem a baloldalon állt-e? |
S nem végezték-e ki, mint anarchistát, fölforgató eszméi miatt? |
Az időóceánon hánykolódó kajüt ablakából kitekintve |
egyetlen kor sem lát tovább a nyerhetőnél-veszthetőnél – |
képzelheti a politikus kígyóistennek vagy művésznek magát, |
mestersége csak deszka, rongy és felmosóvödör |
a hullámmozgást nehézkesen követő, sirályfostól felhős fedélzeten, |
egy körülhatárolt és vaslogikával megpántolt dobogón, |
melynek ha baloldala megsüllyed, jobboldala emelkedik… |
Az élet nem írható le a telexgépek elektromos közhelyeivel, |
a testünkből kifolyó nedv kivágná a biztosítékot… |
Mindannyian egy reneszánsz harsona szavában reménykedünk, |
hogy koporsónkban fölülünk rá és beverjük orrunkat az új világba. |
|
Egy római a keresztényekről*
Az istenek bocsássák meg nekem, ki nem állhatom őket. |
Az eszméjük nagy eszme, ők maguk azonban |
orrpiszkáló és raccsoló értelmiségiek, |
akik tételeik bűvöletében, ha módjukban állna, |
vaskemény diktatúrát vezetnének be, persze a toleranciáét, |
mely nem fegyverrel ölne, hanem néma megvetéssel, |
miközben éppúgy megteremtené a maga léha arisztokráciáját, |
akár a többi életidegen és elnyomó államalakulat… |
Szóval, hogy kézzel is mutassam – ezt nekik! |
Csakhogy itt van a bökkenő: az arénában bömbölő, kiéhezett oroszlán… |
Látomása sokaknak van, de csak ők vállalták érte még a fölfalatást is |
a vízágyúktól porzó porondon, hol vérből és sikolyból |
hajt ki… az ugyanolyan? a rosszabb? a jobb? – |
az istenek tudják, ha ugyan tudják, hogy milyen jövő… |
|
Az idegen szemével*
Egy kívülálló, ha volna ilyen |
|
Váratlanul megpillantva egy csillagközi jármű ablakából |
a népek csatájának mondott falusi tömegverekedést, |
az emberfaj hő vérének e helyi lobbanását, |
a pártokat, a pártütőket, a süvöltve hadonászó hordószónokot, |
a bagzó ördögcsorda fölött szivárványló filozófiákat, |
az út-, a füst-, a víz-, a lég-, az ég- és más egyéb adót, |
a karóbahúzást, a kerékbetörést, a máglyát, az akasztást, |
szóval mindazt, amit a Kelet-Közép-Európa címszó takart s takar, |
s fölfogva azt is, hogy ebben a koldusnak koldust kínáló kuplerájban, |
a mai nap férgébe belelátva a holnapi lepkét, |
folyton a szabadság és bőség aranymetszetét próbáljuk megszerkeszteni, |
azaz hogy tűrhetetlen tébolyunkat valamiképp még szeretjük is, |
az Úr angyala, egy átlátható rendből jött, romlatlan, vidéki káder, |
száját tátva csak annyit tudna mondani, NAHÁT… NAHÁT!
|
|
Urbánusok, népiesek; kinek a csontjai ezek?*
A magyarsághoz tárgyilagos képzelőerő kell, |
s nem csak azért, mert errefelé az államnak fölkopik az álla… |
A Sorsistennő, akit ezen a földön nagy divat perbe hívni, |
szélesre nyitotta itt krónikás képekkel díszes legyezőjét, |
de mert nem drótozhatta össze a századok lemezeit úttal és vízvezetékkel, |
csak szálldos, ami szilárd lényegünk lehetne, a sokféleség, |
az ütőgardon brummogásától a német műszavait suvickoló filozófiáig… |
Pokolra juttat rögeszménk, hogy az életnek van megoldó képlete. |
A mocskos polgárháború mindent az őrületig egyszerűsít, |
Bartókból hátizsákos népzenészt csinál vagy töketlen modernet – |
a géniuszból a felét, hogy zsebbe férjen… |
Úgy képzeljük, hogy ég a ház, és a ropogó nádtető alatt |
egy katatón skizofrén ül és meredten bámul maga elé, |
mert nem tudja eldönteni, hogy két keze közül melyik az igazi… |
|
Egy barátságra*
Nekem Kuba, Orbánnak India… |
|
Harmincévnyi barátság egy ilyen helyen – |
sosem hazudtunk egymásnak, épp csak nem mondtunk minden áron igazat… |
Hullámzó éveink fölött kábultan imbolyogva |
megtanultunk hajószobrok módjára titokzatosan mosolyogni mi is, |
bár nem a szabadság zápora csiszolta arcunkat, csak a sószemcsés idő, |
hogy megsejtsük, van fontosabb is, mint a véleménykülönbség… |
Semmit sem ért az életünkből, aki nem érti, |
hogy szomjan sodródva az örvény tölcsére felé |
miért kapaszkodom az uszadékfák közt lebegő, régi képbe, |
melyen 1956 nyara tündököl és két loboncos, helyi lángész, |
naprobbanásnak gondolva a fejükben lobogó, zagyva látomást – |
minden mozdulatunkból süt a háború és a sebzett szegénység, |
de fényözönben vágunk neki a kincses szigetnek: |
zöld dzsungel és kolibrifütty helyett kopár szikföld, sívó homok. |
|
Parázs*
Keresztury Dezsőnek
Amikor meghallottam a rádióban nyolcvanhét éves hangodat, |
megkondult bennem fényes magánhangzóid hajdani harangja is, |
és láttam kőművesmester kezedet, a vaskos ujjakat, |
ahogy vigyázva forgatják a rossz verseimmel teli dolgozatfüzetet: |
Szerkesztő úr (csodagyerekként, 47-ben), ez csapnivaló!
|
Fiatalabb voltál, mint ma én, és elég egészséges ahhoz, |
hogy ép ésszel tudd követni az ábrándok füstjét egy életen át – |
tevékeny köznemes, amikor sehol sem volt már a nemesség, |
állampolgár, mikor a polgárt épp az államszörny falta föl… |
Van úgy, hogy minden írásunknál fontosabb mű az életünk. |
Oké, mester, legyünk hát minden reformkor balekjai! |
Találjuk ki magunknak Istent! Tegyük meg azt, ami tőlünk telik! |
A nagy, sötét és sáros erdőben a tüzednél melegszem, |
öreg fa parazsa, az ötvenes években apám helyett apám. |
|
Álomfejtés*
Egy liftes lépcsőházban, a hatodikon |
egymással szemben laknak Kulinék és Esterházyék. |
Kulinnak négy fia van, négy kis Kulin, mind nadrágban, zakóban, |
s mind előzékenyen kérdi, Kit tetszik keresni a bácsinak?
|
A Kereszturyékat, mondom. Átvezetnek Esterházyékhoz. |
Ők egy konyhában laknak; őrült rendetlenség, tányérok, cipők |
és Haydn zongorája, hogy legyen a Zsófinak min gyakorolni; |
S A ZONGORA IS FÖL VAN RÚGVA! Botrány, dünnyögöm. Majd kiabálok, |
Kehereszturyééék! Egy hang fentről (az Istené?), Jövök a lifttel…
|
Felhők és ragyogás… az elme fényes, hajnali foszlányai… |
Félálomban hallom… du-dú, du-dú… a Biblia vén ezermesterét, |
ahogy dúdolva gyúr egy marék atomból sarat, a sárból embert, |
majd egy indián fúvócsövön át a totemszobrocska fejébe fújja |
minden bajunk és örömünk főokát, a képzeletet. |
|
Egy gyors közösülés*
Most? Huszonkilenc év után? És a télikabátokon? |
Egy toronyban, ahol valami házibuli ruhatára volt? – |
Az álom úgy hozta elém, abban a régi, égő vörös, cipzáros ruhában, |
és én egyszerre voltam huszonnégy és ötvenhárom éves, |
ő meg tizenhat, mint akkor, abban a kölcsönkégliben, |
ahol a frissen tanult élvezettől vadul dobálta magát az ágyon, |
miközben szőke haján szikrázott a végtelen sugárözön… |
Most siettünk, őt várta egy dioptriás, lassú pasas, a férje. |
Csak ránézett a feleségére és azt mondta: „Kurválkodtál megint”; |
gondosan artikulálva beszélt, mint egy tévébemondó. |
„Ugyan”, heherészett erre ő, és eltűntek a ködben. |
Én meg ott maradtam összekent nadrággal a kabátokon, |
és hallottam a testtelen keselyű rekedt vijjogását, |
hogy mind úgy végezzük, ahogy a sintér kezén a kutyák. |
|
„A nők, a nők, az édesek, a drágák”*
A világgyümölcs egyetemes húsa az ölük – |
és mégis mind egyéniség: a pulzáló, a lucskos, a parázs, a selymes, |
a bársonyos, a harapós, a tekergő, a rángatódzó meg a többi… |
A modern kor kevés jótéteménye közül egy, |
hogy száz éven át tépkedte a paráznaság bélyegét a testről – |
egymás gyönyörét tükrözve a föld minden szemével láthatjuk magunkat, |
míg egymásba tapadva hemperedünk túl a logikán, |
halandó voltunkban is istenként és halhatatlanul. |
Az istállószalmán; e tündér nép csiklandó ujja megkeményít abban is, |
hogy a végtelen végtelen, s hogy Don Giovanni, |
a bujaság őrjöngő démona, érzelmileg csökött kamasz… |
Az erotika óceán, a szerelem sziget az óceánban, |
s a szigetlakó kalyibája olyan, amilyen, de maga építette |
egy házhelynek és sírgödörnek egyaránt alkalmas földdarabra. |
|
A tisztességtelen előny*
Szerencsém volt, mondhatom így, utólag – |
a háború, az árvaság, az intézeti évek, |
a nyomorult és zaklatott fiatalság, az idegösszeroppanás, a kórház, |
már ennyi sem kevés, valóságos vagyon |
s jó ajánlólevél egy irodalmi tanfolyamhoz… |
Hát még ha hozzávesszük, hogy mindezt egy bikaborjú élte át, |
egy szerves anyagból gyúrt, együgyű barom, mely nem tud mást, csak élni, |
gőzölgő ondót lövellve magából, míg fel-felhörren, mint valami gejzír; |
a természet kötőféken vezetett tenyészállata, |
maga az élő ellentmondás, melyen már csak finomít a halálos betegség |
lassan gyilkoló, igenbe nemet, nembe igent bújtató dialektikája – |
a verset szinte az utcán találtam, |
épp csak szavakra fordítottam süketnéma csöndjét; |
nem kellett hozzá más, csak beszélhető nyelv és némi stílusérzék… |
|
Barátja szétszórt hamvaira*
A legtöbb ember addig él, ameddig él – |
haló porunkat az eső belemossa a talajba, |
s csak más lábára nem illő cipőink tátognak utánunk, |
és félretaposott sarkuk őrzi azt, ami bennünk egyéni volt, |
míg utódaink a múlt kacatjait szemétre nem vetik… |
Legyek-e büszke arra, hogy költő vagyok? |
hogy gyorsan párolgó véremből a porceláncsésze alján |
egy kis fekete üledék marad, |
amit szeme csarnokvizével fölhígítva majd versként ihat az olvasó? |
Egy főzőedény mélyéről kiáltoztam valakihez, aki a fényben lakik, |
s legfőbb becsvágyam az volt, hogy hibátlanul használjam a nyelvet, |
melyet az új évezredben talán már senki sem beszél… |
A csillagóra sötét számlapján az egymást takaró két mutató |
egyszerre mutatja a múlhatatlant és a pillanatot. |
|
A gólem*
A zsidó törzsek istene sosem volt könnyű partner; |
szerződésjavaslata csupa kemény kikötés, ha és amennyiben…
|
Ő teremtett volna engem? Egy nyomasztó családfő? |
Vagy csak a körülmények és a háború füstszínű szelleme? |
Akárki volt is, öreg volt és feledékeny, |
a kabbala receptkönyvéből meggyúrta az agyagembert, de nagyon kifáradt, |
ezért aztán a teremtmény nyelve alá dugta a sémet,
|
a kockás füzetlapot, ahova fölírta emlékeztetőül, |
hogy mi dolga van még azon a héten, |
s most nem emlékszik, mit írt rá, sem arra, hova tette… |
Gyúrható gyerek voltam, felnőtt költő lett belőlem, |
homályos célja felé merev mozgással imbolygó szörnyeteg; |
a nyelvem alatt apám kusza kézírása izzik, |
míg papírmorzsák képében köpöm a világ arcába az ezredfordulót. |
|
Korforduló*
Elmúlik egy év, egy évtized, száz év, ezer év – |
a fényes szem pillája se rezdül, mozdulatlan. |
Az ember az első prímszám, ő az Egy; |
a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát |
s marad Egy – és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött… |
Mégsincs hibátlan számítás. Az élet a kondérban fővő leves, |
a csonton puhuló hús, a csábítóan ízes újrakezdés – |
folyékony, mint az óceán, honnét valaha partra botlott… |
A korszakváltást forrva, rotyogva, bugyogva éljük át, |
az újságoldalakon csomókban úszik a szenny, |
de a biztos tényezők közt ott a remény, az ismeretlen X is – |
egy emberöltőn át napestig aratjuk keserű nem-jeinket, |
hordjuk a csűrbe az alvadt vértől sötét tanulságok zsákjait, |
és reggel a fölkelő nap tűzvészében látjuk, a csűr üres… |
|
A sarkutazás*
Naponta többször próbahalált halok. |
A kezem, a lábam zsibbadtan megbénul, kiver a víz és lassan |
|
párologva hűti a testemet fagypont alá. |
A jégcsapdába zuhant mamut nem adja föl, dobálja magát, kapaszkodik, |
|
liheg, forró nyarakra gondol, verset ír, hiába persze, |
|
a tél csak tél marad s a halál halál. |
Lassan föléje gyűlik a korszemét, lejárt tévéújság, a világhírlapok, |
|
adópapír, nyugták – a tundra. |
A képzelet még dacosan cincog a roppant testben, aztán elhalkul, |
|
föladja ő is, jöhet az újabb tízezer év. |
A végtelen, mocsaras táj. Zuzmók, mohák. |
|
Úgy pusztulok el, mint századunk utópiája. |
|
Hallgass rám, ó Füst Milán. Volt egy áramütésnek tetsző pillanat |
Villámlott és dörgött, miközben a korszellem föltépte a történet |
|
hátlapját, és meglátta a társadalmi rugót meg a szerkezetet, |
s Freud megtalálta az ősanya őssötét ölében az ősmajom faszát, |
|
hogy az ösztönök éjszakájában rőt fáklyaként mutassa föl |
az emberiség megint egyszer fiatal, csupa lángeszű megfigyelés, |
|
csupa rossz következtetés, csupa eltúlzott remény. |
|
S megérkeztünk. A kilencvenes évek. Semmi emelkedett gyász, mintha |
|
dobot vernének, tompa dobot, csak az ágyúk, a géppuskák |
Nem az új világ, csak az újdonságok, a szerkentyűk; az okos-hülye |
|
automaták, a hatalmas kráter, az eszmehiány, a világnagy |
|
S ami legjobb bennünk, léha kísértőnk, könnyen ígérgető múzsánk, |
|
aki mindig korszerű nyelven fejti ki nézeteit, hogy nincs |
|
vereség, és hogyha van is, csak időlegesen, |
vállát vonogatva áll a sarokban, hogy hát ugye mit tehetünk, |
|
s fejünk körül, ne feledjük, a tévé kékes fénye, |
különben a vastömör sötétség. |
|
|
Egy Tandori-vers avagy az öreg paternalista kivágja a rezet az ablakon* **
– a szövegköltészetnek, hódolattal –
K. K. lányszobájában ültünk négyen, K. K. , L. J. , P. Gy. meg én. Most itt megáldok; géphiba; megállok és kicsit tűnődöm, hogy könnyezzem-e vagy jót röhögjek? Micsoda abszurd ötlet a sorstól, hogy még a monogramja is ilyen kétértelmű! Két „K”. Nem mintha kurva lett volna. Nem volt kurva, és ez most nem „irodalom”, csakugyan nem volt az. Az ördög bolyhos bársonyával a lába közt is valami tisztaság sugárzott imbolygó lényéből, az őrületé, míg félméterre a föld fölött élt, félálomvilágban, ahol igenis voltak törvények, csak éppen az ő törvényei. Ki kérheti számon a húsevő növénytől az életmódját; apage, Satanas, azt, hogy élőlényekkel táplálkozik? De még ez is csak pontatlan közelítés, mint a hasonlatok legtöbbje, mert igazából nem szerelmi szeszélye ölt, és nem is a falánksága, vagy ahogy a szalonfreudisták mondanák, a „hajlamai”, de a testéből halálos adagban és ragyogva sugárzó, kozmikus tévhit, hogy ízről ízre halhatatlan. Az ifjúság, mint állapot. Ó az az édes élet! A szánni való dzsesszkorszak! Az őrjöngésig fokozott házibulik! ’59 nyara… A földből, hogyha megfacsarnák, fekete vér csöpögne, és mi
táncolunk. A Rózsadomb tetején, hazám részeg virága, az ifjúság körében ököllel verem a padlót, és kozák stílusban járom a rock-and-roll „guggolóst”. K. K. pedig beugrik minden útjába eső telefonfülkébe, és beírja golyóstollal a fontosabb hívószámok közé, hogy „Szeretem X. Y.-t! K. K.”. Ágh Pista ír majd róla regényt, abban csábít s ragyog tovább a Jurányi utcai Karenina Anna, sok évvel azután is, hogy a Balaton partján, a biciklijével együtt az aszfaltba passzírozta egy teherautó. A szobája különben egy keskeny cselédszoba. Alig férünk el benne négyen, ő
meg L. J., akivel szerelmesek voltunk egymásba, és akihez verseket írtam (lásd: Orbán Ottó: Fekete ünnep; Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1960), és akinek szájában szétgurult gyöngysorként ragyogtak összevissza álló fogai, és aki máshoz ment férjhez, rendbe hozatta a fogsorát, szült két sikerült gyereket, elvált, volt pár nehéz éve, hajaj, de végül megkapaszkodott egy arra úszó mikrofon állványában, és autóban ülve néha hallom a hangját, és legutóbb negyvenhét évesen láttam, és köztünk legyen mondva, fantasztikusan tartja magát, csak sokat cigarettázik;
meg P. Gy. , Belzebub unokaöccse, K. K. megtűrt és kigúnyolt imádója, a szörnyeteg kamasz, akit Picasso tervezett, a szeme helyén a füle, a szája helyén az orra, és aki felnőtt rémfilm-hősként nők seregével vett elégtételt ezért a sérelemért, és aki fölvett néven alkoholista és másképp gondolkodó, és többek szerint nemzedékének legnagyobb költője lett; meg persze én, akiből nem tudni, kinek vagy minek mekkora költője lett, de az biztos, hogy tolószék felé tántorgó nyomorék; mondom, ott ültünk a cselédszobában, és nem történt semmi, csak a nap sütött,
és előttünk volt még minden, a szégyen, a fölmorzsolódás, a lepusztulás, a megrohadás, az úgynevezett élet.
T. D. továbblép avagy a mindenség mint tengerészcsomó*
Eddig azt hittem, hogy a madár ember s az ember madár. |
Most látom csak, hogy nem. No né. |
|
Két szó között a résen*
Mándy Ivánnak
hozzám is elhozták ugyanazt az ívet |
(hozzám is egy szakadt hadaró madárszerű nő) |
nincs ott a nevem az aláírók közt |
|
na persze ez minden valóban hatékony mozgalom módszere |
a nagy világvallásoktól a kis helyi puccsokig |
őrülettel az őrület ellen azaz |
barátaim most tegyünk félre mindent |
|
rossz összeesküvő lennék mert rossz szervező vagyok |
amellett szórakozott illetve az emlékezetem szeszélyes |
emlékszem minden kép minden részletére |
de az időpontokra és a számokra nem |
életveszélybe sodornám azt aki rámbízná az életét |
|
az én esélyem a vers ehhez értek |
majd bolond leszek más terepet választani |
ahol kicselezhető műkedvelő vagyok |
a szófaragás tisztes kisipar |
s tudom hogy kell becsülettel gyakorolnom a mesterségemet ahhoz |
hogy hírvivőnek választhasson a sors ha úgy akarja |
ha a hírnek nincs más útja |
csak a csontjainkra rohadt viharkabát zsebe |
és abban a bűzölgő notesz |
és abban a megmunkált szavak |
és bennük rejtőzve a láthatatlan szellem |
mely ronggyá veri a Wehrmacht verhetetlennek hitt hadosztályait |
|
hibátlan okfejtés amíg választhatjuk a verset |
s van műhelyünk amit védjünk és béke van |
de ha két szó között a résen |
(most rakja el az ázott-veréb-frizurájú nő az ívet) |
befújja Auschwitz és a Gulag vaskályhájának füstjét a szél |
s mi ott állunk meztelenül a bőrünket sikáló ragyogásban |
a föltámadás vagoncsikorgástól hangos appelén |
minden jelentéktelennek gondolt hétköznapi becstelenség |
föltündököl rajtunk mint izzó anyajegy |
|
|
A megálmodott rím; hódolat Babits Mihálynak*
És akkor jött az Elemér-terem, |
s egy kanállal telemérterem. |
|
Hangzatz*
Petőcz Andrásnak, szeretettel
hát maga mindent többször mond? |
hát többször mond mindent maga? |
|
a néma indián némán kiált |
|
s ki áll amott a szirttetőn? |
a szirttetőn hová kiállt? |
|
és menny dörög és föld dörög |
|
|
Szalagot cserél Kukorellyvel*
Underwood 670. Nem csúcsmodern, |
de villannyal megy. Szalagot kell |
cserélni benne, mert a régi már |
rettentően koszol. Ezt most |
mintha a Kukorelly írná. És most |
mintha kevésbé is koszolna. De nem, |
mégis koszol. Nem mondhatom, hogy |
nagyon, de azért mégis. Akkor most itt |
átállok pirosra. A szív színe. Most |
mintha megint kevésbé csinálná. De nem, |
megint ugyanúgy csinálja. A francba. |
Keleti szalag, azért. Lemegyünk |
prózába. A vers lemegy/fölmegy |
a szöveg alá, a valóság fölé. Még |
a betűk, az ékezetek, csak új a szalag. Csak |
túl van itatva vérrel, fekete |
|
Egyik oldaláról a másikra fordul; él*
Szívszorulásos, apró falu a dombok közt; elkékült házak, girbegurba, sáros utcák. Innen az Istennek csak a lábát látni, fényes körmeiként bogarak ragyognak a szélben… A végtelen édesség italában az angosturafa kérge: hajnali négykor is tudom, miközben az alvó agy mozifilmjét nézem, hogy hiába minden, a tündöklés, a libagágogás, a föld- és fű- és trágyaszag, nincs újrakezdés. |
A számítógép zöldes képernyőjén*
A szemmel láthatón túlról susogó kísértés… |
|
Vegyük úgy, hogy mostantól szavak helyett számokkal dolgozunk; |
Hiába tudjuk, hogy segítőnk csak egy ostoba gépezet, |
ha gyorsasága az angyaloké, és azt ígéri, |
hogy őbelőle pörög ki a megváltás dimenziója, |
ahol Isten és Isten hiánya csak összeadás, kivonás – |
megrészegít az esély, hogy életünk minden homálya lebontható |
|
Vers és számítógép – mindkettőhöz a kóbor képzelet illik. |
Holdkóros sétálás, éjszaka, fönn a cseréptetőn, ahol én is jártam |
s láttam a végeredményt. Nulla a nulla hátán, nulla a földön, |
|
az égen, a függönyanyagként hullámzó sötétben; |
csupa apró lyuk, melyen keresztül fény áztatja a drága berendezést, |
hogy végül a rozsda esz meg minden eszmét, vallást, világképet… |
|
Költő nem azért vagyok, mert megtanultam a szakmám trükkjeit, |
és több hangon tudok beszélni, mint egy hasbeszélő, |
s kirázok az ujjamból, ha kell akár egy posztmodern |
de azért, mert végül is fölfogtam, hogy miféle szeszélyes halmazok |
hogy el kell számolnom az életemmel. |
|
Mindegy, kinek-minek. Magamnak akár. Csak a könnyebbség kedvéért |
hogy ő, aki van vagy nincs, |
és hogyha van is, csak úgy, mint füstköd a zsúfolt városok fölött, |
ott ül szemben velem, s mint szokta, hallgat… |
Könnyebb neki beszélni, mint a világnagy, üres szemgödörnek; |
a villanyírógép billentyűin úgy zongorázni, mintha csak fecserésznénk, |
|
mint a cukrászdában a kávénénikék, |
hogy merre jártunk aznap, én és a betegség, és hogy mit |
|
komissióztunk össze, útban a föld alá… |
|
Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers. |
De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz |
s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen. |
|
|
Elégia – a háttérben angyalok álldogálnak*
Ha róla kívánunk szólni (Rilke), nézzük e meztelen nőt – |
meg-megrezzen a szárnya, suhog. Csak a kombinét s a bugyit |
imádkoztam le róla, a szárnya nem zavart. Sőt, kifejezetten |
hűsített, hogy csapkod vele, ó de finom, mikor ő kerül fölülre |
a hegyről görgő hordó belsejében. Mintha a Föld lennénk |
és egy-testként keringenénk valami részeg Nap körül; |
vagyis épp hogy nem, két test, két kő a mennyei őrlőtérben – |
surlódunk, forgunk egymáson, a pórusaink mind nyitva, |
s a testtelen molnár, a gyönyör ki-be jár rajtuk, amíg mi |
lánglisztté őröljük a semmit… Ennyit az elragadtatásról. |
|
A versben persze mindez megjelenés és megjelenítés: technika. |
Az ihlet részegen is méricskél, mint egy nyugdíjas szerelő. |
Nagyítsa-e kétely nélküli, nagy szavakkal még tovább a nagyot? |
Vagy kicsinyítsen mindent szóvicc-méretűre, ahogy ma szokás? |
Ostobaság nem tudni a nyári divatról, még nagyobb követni: |
hagyjuk csak zümmögni a nyelvet a visszhangzó virágkehelyben, |
hadd vigyen magával annyi időszerű port, amennyi ráragad – |
mondjuk bátran sarkangyalnak az arkangyalt, vagy angyalkának, |
hangsúlyozva a ká-t, hogy a hülye is értse; |
ez csak annyi a költészetből, amennyit a stíl katonája is átlát, |
és amennyit kőtábláin kodifikálhat a művészetfilozófus. |
|
Pancserek. Csak pancser tűzi ki célul a semleges-nemet. |
tart távolságot azért, hogy ne okozzon rövidzárlatot. |
A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet. Tűz és víz, |
rendetlenség. Programhiba a mindenségben. Az emberhernyó |
az éjszaka legmélyén araszol: „Hoppá, megkúrtam a csajt!”, |
de a szőrös testből fokról fokra kibomlik a lepke, a képzelet, |
és benépesíti a földet mennyel, a mennyet szárnysuhogással, |
nagynövésű néppel, melynek puszta közelségétől hajlik a vas, |
föllobban a fény, megáll a szív. A költészet csak forma, |
esetleges, mulandó. Hang és nyelvhasználat: gomb a ruhán. |
S az angyal, a mégoly délceg is, kellék; csak átsuhan. |
|
A lényeg a szem, mely látni kívánja a láthatatlant, s lát is |
valami filmet: ég és föld egymásba tapad, mint őrjöngő szeretők… |
Majd az az ősöreg arc: cserepes föld, csupa árok és barázda – |
egy vén koldus gubbaszt a sötétben, az emberi meztelenség izzó |
vaskályhája mellett, fénykoronásan, fázósan, posztómamuszban. |
|
|
Litánia a test szentségéről és halhatatlanságáról*
|
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
|
|
|
Látom a melled, a csípőd, öleden a szőrt; |
|
|
|
Megnyalom a nyakadat, a füledet, a hasadon a bőrt; |
|
|
|
A gerincem bizsereg, előbújik és fölmered; |
|
|
|
Sós és kesernyés vagy, mint a tengerek; |
|
|
|
Most lassan magába szív egy fuldokló kígyó; |
|
|
|
Most nyomd be, most húzd ki, most meghalok, így, jó; |
|
|
|
most repülök, robbanok, szétporlok, elveszek; |
|
|
|
Most, édes, jaj, édes, édes, édes, most élvezek; |
|
|
|
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
a mindenség egy ágy és egy szoba, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
s a jéglucskos lepedőn hiába végünk, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
egy gén parazsában tovább égünk, |
|
meredezz, testünk, nyílj meg, testünk, |
|
|
|
Ifjabb J. Alfred Prufrock szerelmes éneke*
Menjünk, bátyám, én itt, a kórházfolyosón, s te ott, |
szeretve gyűlölt Angliád fölött, a ködben – |
előre hátráló, nagy költő, T. S. Eliot, |
tömegmalomban lőporrá őrölt egyén, |
Amerika megsebzett ősnaivja, |
aki Mammon förtelmes pofájától visszadöbben, |
s akit közönséges reakciósként átkoztak ki többen… |
|
Menjünk; mintha valaki hívna |
vagy elragadna minket, s mindkettőnket csíkos rabruhánkban, |
ahogy itt jártunk a világban – |
s te bankárokra illő öltönyödben. |
|
Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl |
a füstben úszó évszázad ködös jövőbe fordul. |
|
A helyszínt, melyet most elhagyni készülünk, jól ismerem, |
itt mondta anyám özvegyen: „Jaj, istenem!”, |
és itt égett pokoltűzként a nyári hőség, |
de nem a hölderlini, izzó levegőég, |
hanem gyárak, kemencék, autók sűrű füstje, |
s egy roppant kémény meredt a semmibe, mint a tüske, |
s utópiák, háborúk, forradalmak |
szolgáltatták véres nyersanyagát a dalnak, |
miután megtörtént a botrányos eset, |
hogy Isten varázsgömbje sárként szétesett. |
|
Egy lépcsőn kapaszkodunk fölfelé; a fordulón túl |
a ködös jövő még gomolygóbb ködbe fordul. |
|
És nincs tovább, ez a legfelső emelet. |
|
S most itt imbolygunk kórteremről kórteremre, |
de mondhatnék helyette évre évet, |
és nincs aki a kérdésre felelne, |
hogy ki dönt helyesen és hogy ki téved, |
és nyarat nyár követ és tél telet, |
és elhamvad, mint lángoló hajfürt, a képzelet – |
az új világ, ahová készültünk veled. |
|
Egy buborékban. Bolygónk jó tíz ölnyi víz alatt, |
angyalok helyett repülőhalak, |
és istenszobrok, aranypénzek, urnák, evezők, |
s látni egy kontinens roncsát, mint szemétlerakót és temetőt, |
s a mikrofonba könnyes giccset üvöltő, falánk szirének |
ajkán fölzeng az étkezés előtti ének. |
|
|
A három grácia*
csapunk mondták egy jó kis lánybulit |
|
az életük regényesebb mint az Elfújta a szél
|
amit újra és újra megkönnyeztek |
amikor volt rá elég könnyük |
mert éppen nem volt háború forradalom tömegterror |
és nem akart naponta fejükre szakadni a ház |
és nem halt ki mellőlük a férfi |
mivel a népek országútja mellett laktak |
ahol örülhetett aki életben maradt |
és akinek annyi vész és megpróbáltatás után |
egy olyan rendes férj jutott |
|
egyszer mondták legalább elereszthetjük magunkat |
|
és kigombolták pongyolájuk alatt a melltartójukat |
majd vihorászva kivették a fogsorukat is |
és nyögdécselve és nyammogva mártogatták |
a tejeskávéba a mazsolás kalácsot |
kéjesen mozgatták harisnyás lábuk ujjait |
|
három túlélő három háborús hős |
három nyomorult öregasszony |
|
|
Tőr és legyező*
a beszűkült tudat lézersugara |
|
a semmihez lökve a semmit |
|
|
Irodalmi élet*
Készül a legújabb protokollista, |
a fontos csomópontokon az e heti cikk, |
s minden csomóponton egy szorgos forgalmista |
tandorizik, petrizik, egyebezik. |
|
A seggfej, mivel orra nincs, hogy a hegyéig lásson, a lényeget látja, |
a marxizmust és a madarat, |
s hogy az előbbi csődje az utóbbit mélybe rántja – |
úgy hull alá a világ, mint fadarab. |
|
A korszak képe mindig vak közelkép, |
a nagy gesztus kell neki, a jelkép, |
|
Mit kezdjen a botránnyal, hogy végül |
egyetlen alvadt vérrögbe békül |
gyógyszer-, madár- és alkohol-szagunk? |
|
|
Színes film*
Határ Győzőnek
Leonce és Léna dokumentumfilmesek; az indiánok életéről készülnek forgatni. Gépük lezuhan, ott állnak a dzsungelben meztelenül. Megvágatlan filmjükben Leonce és Léna párzanak, üzekednek, bagzanak, búbolnak, bibiznek, cicerélnek, hágnak, fedeznek, búgnak, gyaknak, kúrnak, kefélnek, kamatyolnak, kettyintenek, dugnak, izélnek, kupakolnak, csesznek, tömnek, tosznak, basznak. Süt a nap, minden zöldell, érdemes élni. |
Közel a fölszínhez, nyugtalanul forgolódom
Leonce és Léna megmenekül; a narrátor hangja: „Két évbe telt, mire színes filmjük olyan lett, mint a többi színes film. Addigra meggyűlölték egymást és elváltak.” |
Kibukkan a fejem, rögtön felébredek
Leonce és Léna a tárgyalásra vár a Szabadság téren, a tévé székháza előtt. Léna egy padon ül, megjön Leonce. Nem ül Léna mellé. A pad elé ül, az aszfaltra, a koszba. Egy szánalmas, bajuszos, kockafejű, őszes, ötvenes férfi, a Léna új fiúja is magában ül a közelben, egy másik padon. Leonce felé fordul s azt kérdezi tőle: – Hogy vagy, amorádó? Körben mindenütt padok, s a padokon filmesek. Leonce szeme körbesvenkel a szétivott, rezes, bibircsókos, gennyes sebekkel teli, lepra rágta arcokon. Azt mondja: Így. |
Ki vagy te és mit akarsz tőlem? Újabban álmomban is versekkel csiklandozol? És nem is afféle ihletett, homályos-fényes szövegfoltokkal, de készre kalapált mondatokkal? * Ezzel üzensz, hogy mégis létezel? S hogy te köttetted az alkut a romló test s a mind könnyebben röpködő szellem között? S hogy jó profiként, aki minden tudhatót tud a szakmájáról, tudjam a legfontosabbat, hogy a szakma a szaktudás szintjét elérve semmi, minden a lélek és a vér? Akárki vagy, s akárhol és akármiként, ha csak én képzellek is, megélesíted a hallásomat; dicsőség neked, és
szia. |
Reggeli tea, a hatórás hírek
1991. január 14. A Föld, az időzített pokolgép halkam de kitartón ketyeg. A határtalan balsejtelemben jól jönne egy ésszel fölfogható határ. Hát még az általános vereségben egy született győző! Well, mosolyogna ezüstös bajsza alatt a magyar lord, álom, álom; ez is valami? Nálunk otthon, a kastélyban éjfél után menetrend szerint közlekednek a kísértetek. |
|
Kurtág György, zeneszerző*
Egy hang gurigáz föl-alá a térben fényesen. |
„Fogd meg”, bocsátja utána az Úr a nevelt fiát. |
Ez hajszolja egy életen át amazt, megöregszik – |
a két nagy fül között a kortalan kamaszarc csupa ránc; |
ráírva mind a földi jelenések, |
a szögesdrót, a levágott gyerekfej, a tűz, a sötét… |
|
„A legszebb dallam is hajlított drótvirág”, |
sikolt föl éles hangon a zongora, |
„s a gyönge hold fényében az emberi faj hasmánt vonaglik |
és sárral töltekezve kúszik a sír felé.” |
|
„Mit nem beszélsz, csont-bőr táborlakó”, |
rezzen föl a trónszékén süketítő orgonazúgásban bóbiskoló árny, |
„lázad van, ülj le mellém, |
s most már csak nézelődj!” |
|
|
Az eltévedt lovas*
Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet; |
az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként |
a lobogókon és a címerpajzsokon, |
miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt. |
|
Nem voltam vezérnek való a kételyeimmel. |
Tudtam én is a jelszót: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!,
|
de én közelről is láttam már ütközetet, |
hol a vértől és a kidőlő belektől mocsárrá dagad a sár. |
|
Egy imbolygó árnyék a többi közt, amikor leszállt a köd, |
a hosszúra nyúlt évszázad vége felé – |
se nap, se remény, csak a fuldoklás a torkunkat maró sötétben, |
s a hétköznapok mocskos vattájában kapáló paták. |
|
Elveszítettem mindenkit magam mellől, a fiatalságot; |
hajdani látomásunk kék borszeszlángként még föl-föllobban a láp fölött, |
különben vaksötét. A ló üget, megzörren a nád, és láncát csörgeti |
valami ismeretlen sárkánygyík – a lélek mélye ez… |
|
Keresztet vethet az ájtatos kor, amely most ránk köszön, |
ha látja, hogy fej nélkül is szilárdan ülöm meg a verset, |
míg vállamról kísértetek lebernyegeként redőzik alá az éjfél, |
s a négy égtáj patkói közt gurigáz meteorlyuggatta holdkoponyám. |
|
|
Népünnepély a mennyei mezőkön*
Párizsban az elnök vendégei golyóálló |
üveg mögül nézték a színpompás forgatagot |
|
A konventben ahány szónok, annyi szikrázó hőstenor – |
a forradalom imádja a saját hangját, |
de mert nem divat még a csapteleppel csillogó fürdőszoba, |
ahol csempés falak sokszorozhatnák meg a hangját, |
egy vérrel teli, szutyakos dézsában énekel |
a szabadságról és az emberi jogokról… |
Közelről minden nagyszerűség kisszerű; |
a nyelven megint egyszer túltesz a beszéd, |
és tanúsítja, hogy minden írásnál maradandóbb |
a vijjogva elszálló szó, melynek dermesztő huzatától |
kopogva hullanak a fejek, mint a makk. |
|
Egy kétszáz éves tömeggyilkost keltegetnék? |
Az öreg szellem keresztrejtvényt fejt, |
tizenegy betű, fogalom, négy betűje: ISÉG – |
egy pillanatokig tartó epilepsziás roham bódulatában |
azt álmodja, hogy újból elé írhatja a TEST-et és a VÉR-t, |
hogy újból fiatal, és mennydörög az óceáni szél, |
és virág van a gomblyukában és elköveti |
mindazt az édes és életveszélyes hülyeséget, |
amiért ritkuló hajjal s foghíjasan egyszer még vezekelni fog… |
De már túl is van rajta; biztos leesett a vérnyomásom,
|
gondolja, és tovább rágja a ceruzáját; |
tizenegy betű, fogalom, mi az? |
|
Az ember olyan, amilyen, és forradalma |
olyan, amilyen ő. Bosszant a kis Napóleon |
nagy hátraarcának csalódott filozófusa, |
aki a konzervatív kantárszárat markolászva |
az örök értékeken lovagol. A haláltáborok lakója |
jól tudta, hogy nincs reménytelenebb őrültség a reménynél, |
de jól azt is, hogy a halál zárt rendszerében ez az élet… |
|
A jövő végső soron kiszámíthatatlan, |
de a szerelem attól, hogy csalódtunk, |
eleven tűzkúp, noha oldalán most épp játéktraktorral furikázunk |
s teraszos műveléssel szőlőt termelünk. |
|
|
A barbárokra várva*
„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?” |
|
Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán, |
hol romlott hal és romlott eszme bűzlik? |
|
Mert várjuk a barbárok tankjait. |
|
Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart? |
És miért rohanunk haza nézni a tévét? |
|
Mert várjuk a barbárok tankjait. |
|
Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő? |
Miért kap a torkához? Miért fuldokol? |
S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn |
miért jajgat álmában? Miért nyöszörög? |
|
Mert várja a barbárok tankjait. |
|
S miért spriccel a jó nép százfelé? |
Miért bújik a pincébe s az árkádok alá? |
Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”? |
És mitől hallgat el? És mitől izzik |
szemében a halálos rettegés? |
S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik? |
|
Mert ezt tanulta és ehhez szokott, |
s most várja a barbárok tankjait. |
|
S miért gyújtják föl városunkat hétfelől? |
Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? |
És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik? |
Miért kívánják vérrel jóllakatni azt, |
akinek nem tudnak kenyeret adni? |
|
Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, |
s most várják a barbárok tankjait. |
|
Így veszi kezdetét a fényes örömünnep; |
van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör… |
S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem. |
|
Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? |
Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk? |
|
Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész… |
Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok. |
|
|
A rómaiakhoz*
Sérült társadalom sérült elitet produkál. |
Ha a bosszús egek haragját hallom mennydörögni, |
|
kinézek az ablakon, hogy lássam, |
|
nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt? |
|
Száz évet ugorni helyből? Szép elgondolás. |
Kár, hogy valami mindig közbejön, például a nép; |
|
bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel, |
|
behajlított karral mutatja, mit hova. |
|
Minden utópia fő baja az, hogy szembe süt; |
a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul, |
|
vagy görcsösen tartja a jól bevált irányt, |
|
míg belevakul s a tömeg közé lövet. |
|
Politikusnak alig marad több, mint a szájalás. |
A dolgok többnyire önsúlyuk szerint mozdulnak arra, amerre. |
|
Ritka, hogy emberkéz taszít egy jót a földgolyón, |
|
és abból is ki tudja, mi lesz, miféle jövő? |
|
Őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak szóvirágaitok, |
de őrült az is, aki sértődötten télnek gondol minden évszakot, |
|
s nem számít meg akár még nektek is valamennyi esélyt. |
|
Nevezzük bárhogy: az élet, a sors, az istenek, |
|
egyszóval a végtelen kapacitású, por képében lebegő agyvelő |
több lehetőséggel számol, mint amennyi koponyánk rakterébe fér, |
|
s bár ő maga dermesztő közöny, a működése lázas újrakezdés – |
|
kriptaajtón lép ki csillaga, bűzlik és ragyog. |
|
|
|