| Zúg a szél, megzendül a távvezetékek húrja, reccsen a kukoricaszár, |
|
nyög a körtöltés, ahogy összefeszülnek a nyári árral, |
| és a menny kupolája alatt ide-oda szárnyal az ide-oda villámló |
|
madarakkal hét határra való madárdal. |
|
| Odafönn aki vagy… vagy nem vagy, méz az idő, ikrás ragyogás, és |
|
nőnemü angyalaid lebegik körül égő édességed, |
| volt szeretőim, a lányok, a nők, aki elvált közülük és aki nem, |
|
s mind él és meztelen és borzong s gyönyörével hirdet téged. |
|
| Nyár, de örökké tart, ha csak egyszer, egy napig is tartott, mert |
|
képzeletünk félálom filmjén újra meg újra lejátszunk mindent, |
| s fölötte határtalan ég, noha csillagait rossz télikabátok sárfoltos |
|
szövetére szögezte az égett emberi hús kora itt lent. |
|
| Téli fehérré őszül a föld haja, minden inog, romlik, lerohad, csak |
|
az illékony köd tart ki, a kép, a remegő légben aranyfüst hőség, |
| s bár hihetetlen, mindez megtörtént, emlékszik a test, amely egy |
|
percig maga volt Isten fiatalsága, az élet, az út, a dicsőség. |
|
|