Melyben Balassi módján fohászkodik^*

Isten szabad ege, madarak serege, széljárta, tág fényesség – legfényesebb nekem, aki nagy betegen az erkélyről nézek szét, röptében bemérve s szememmel kísérve egy-egy csapongó fecskét… Ifjúság, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az ép testnél? Szándék és mozdulat együtt küzd és mulat, mint egy hiten két testvér, s te csak röpködsz, hinta, s könnyen haladsz, mintha vajba mártott kés lennél. Későn lett szavam rád, levegős szabadság, amikor már rég nem vagy, ha fölkel is napod, sugárzó alakod, kívül süt csak, ott benn fagy; az idő nagy hamis, mint a szerelem is, legizzóbb, ha épp elhagy. Most hívlak hát téged, szabd rám szemmértéked, megfizettem az árát: lappangó öregség, bujkáló betegség orgyilkos tőrként jár át – tedd meg hát, hogy híved, fölfoghassam műved határtalan határát! Egy rossz kempingszékben ülve, mint az égben görgő felhőgomolyban, így beszéltem ahhoz, ki télre nyarat hoz, s nem tudni, ha van, hol van, mégis ott van minden sziromban és színben, s minden halvány mosolyban.