A magyar népdalhoz^*

Most, mikor sok senki mellén ki vagy tűzve, mint a jelvény, nekem maradj, aki voltál, nem babona, nem is oltár, de maga a láthatatlan, ahogy látlak száz alakban, véletlennel habart végzet, több s kevesebb, mint művészet; dallamív, mely melizmáit hajlítgatva szinte világít – mintha öreg paraszt lenne, maga az idő sóhajt benne: katonának vitt legények, ingben elföldelt szegények nézik a csillagos eget, sírtak alatta eleget. Sírnék én is, de dühömben, hogy ott rohadunk a régi körben, s föltámadnak a holt rögeszmék – láthatom újra a közös ügy vesztét. Szellemem ép, testem romban. Téged hívlak nagy bajomban, dudorászlak, hogy segíts meg, a rontástól szabadíts meg: gyűlöljek csak aljas elvet, ne a földet, ne a nyelvet, nézhessek rád, mint a napra, melyen nem üt ki a lepra. Kit Kőműves Kelemenné vére bűvölt elevenné, elevenné és szilárddá, mítoszi, kerek világgá, benned minden, amilyen volt, fény sikálta kád a mennybolt, teli sötét szenvedéssel, melynek csöppje sem enyész el, s nincs múlt, jelen sem jövendő, csak egy vastag gyapjúkendő, annak bolyhos melegében ringok a világ ölében.