Vas István halálára^*

…amire ő megérett,

mi is már arra érünk.

V. I.: Szabó Lőrinc halálára

Tegnap meghalt Vas István.

Egy ügydarabbal végzett

s kipipálta a listán

a kész tételt a végzet.

A nyugtakönyvben ez áll:

a mellkas lelapulva,

szem nyitva, leesve az áll –

ez a test nem ül föl újra.

Segíthet-e rajtunk bármi?

Hol van most, mondd, az Isten,

akit, mint Kosztolányi,

nem lelünk ott sem, itt sem?

Csak az a biztos, hogy ültünk

Vaséknál, kint a kertben,

székünkben hátra dűltünk,

whiskyt kortyoltam, ettem,

s láttam, ha fél is, bátor,

a maga módján hős,

korunk sok rémtanától

undorodva erős,

zsidónak őskeresztény,

kereszténynek pogány,

s bizony lapult is, ez tény,

a lélekben vagány,

de belül mégis tiszta,

szellemként ragyogó hús,

nagyeszű naivista,

versében filozófus

ki nőket vitt az ágyba,

kényeztette a testét,

és őrülten imádta

szépséges Budapestjét,

e nagy szennyvízcsatornát,

hol bomlik anyag, elme –

gyönyörű, gyilkos ország,

te voltál a szerelme:

mindegy, az út hová visz,

mindegy, hogy sehova,

hogy forradalom, árvíz,

hogy most sem, hogy soha.

Dülöngve jár az éjben

apánk, barátunk, Pista,

ahogy ő ötvenhétben

Szabó Lőrincről írta,

és nincs zsebében gyógyszer,

csak fáklya, fáklya nála,

csak verse, az lobog fel,

a halálnak halála.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]