Az üres kincsesbánya*

Szabó Lőrinc: Vers és valóság
Fényivó lélek és ragadozó állat.
Volt-e naivabb költő nála?
Tovább melegít-e a nő hősége,
ha meg van adva a mellbősége?
A nagy megbotránkoztató, a nyílt,
akinek annyi szeméremajak kinyílt –
versbe bújó, sebzett kamasz,
ötvenöt évesen is csak az.
Mit számít szégyen és gyalázat,
ha jól megköt a magyarázat?
Lebetonozza minden versét,
hogy szét ne fújja a végtelenség.
Mert ebben hisz a mindenben hitetlen,
a versben, a versben, a műremekben.
Született balek, a múlt század fia,
nők után koslató utópia,
mely disznóól-ölekben kutatja az égit,
s utálva a nyamvadt értelmiségit
egy áttekinthető, szilárd világot áhít,
ezért hallgatja Wagner trombitáit,
de mást, mint mindenütt, a színpadon se lát,
az istenek alkonyát –
ábránd porig nem romlani,
füstölgik Babilon s Berlin romjai.
Ajtó, ablak tárva-nyitva,
élőnek, holtnak semmi titka,
csupaszok mind a tények, a lények,
mégis rejtve marad a lényeg,
hogy mi ez az izzó ösztöke itt benn,
s ki néz a szemünkkel, mi vagy az Isten?
Akárki – a szőrhernyó a halálba ráng,
és föllobban belőle a lepke, a láng.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]