Egy éj a ködös dombon*

Az Óperencián is túl, az égbeli
Rózsadomb ösvényén bolygó gavallér,
hátra tett kézzel jő Magiszter Jékely,
s rímszót méricskél, tallér kontra pallér.
Agársovány, nyakán kiáll a csutka,
mint valaha, mikor örök migrénnel élt,
mert koponyáját feszítette titka,
a bűbájé, melytől föltámadt és zenélt
Erdély hangján gyászóda és lovagvers,
mintha a sokszáz év nem illant volna el,
s a világ fülébe nem tankhadak nyers
robaja zúgna, hogy pusztulni kell.
– Lassan a testtel – szól –, előbb jönnek a nők,
a szűz, a cigánylány, az úrinő, a kurva,
e csőtorkolatú kéjsorozatvetők,
hogy haljak meg fejem ölükbe fúrva,
mert onnét már a mennybe is belátunk,
bár végül csak a sárba merülünk le.
– Apropó, Zsoli – kérdem hű barátunk –,
elárulnád, mi vár szegény fejünkre?
Nem válaszol, elszáll szélfútta jajjal.
Isten, ha van, mindent lát, és most int: elég!
S a fekete ég aljára a hajnal
kiteszi új napunk izzó mínuszjelét.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]