| Az Óperencián is túl, az égbeli |
| Rózsadomb ösvényén bolygó gavallér, |
| hátra tett kézzel jő Magiszter Jékely, |
| s rímszót méricskél, tallér kontra pallér. |
|
| Agársovány, nyakán kiáll a csutka, |
| mint valaha, mikor örök migrénnel élt, |
| mert koponyáját feszítette titka, |
| a bűbájé, melytől föltámadt és zenélt |
|
| Erdély hangján gyászóda és lovagvers, |
| mintha a sokszáz év nem illant volna el, |
| s a világ fülébe nem tankhadak nyers |
| robaja zúgna, hogy pusztulni kell. |
|
| – Lassan a testtel – szól –, előbb jönnek a nők, |
| a szűz, a cigánylány, az úrinő, a kurva, |
| e csőtorkolatú kéjsorozatvetők, |
| hogy haljak meg fejem ölükbe fúrva, |
|
| mert onnét már a mennybe is belátunk, |
| bár végül csak a sárba merülünk le. |
| – Apropó, Zsoli – kérdem hű barátunk –, |
| elárulnád, mi vár szegény fejünkre? |
|
| Nem válaszol, elszáll szélfútta jajjal. |
| Isten, ha van, mindent lát, és most int: elég!
|
| S a fekete ég aljára a hajnal |
| kiteszi új napunk izzó mínuszjelét. |
|
|