Találkozás egy szellemmel^*

Attila, lenge szellemek között is vékonypénzű árva, vállcsontod fehéren mered a szégyentől sötét világba. A fekete talpfákra rogysz, a csillagok sínére fekszel: repülsz és mégsem távolodsz – csak halott vagy, de nem öregszel. Közelről ismerlek, tudod. Etus szemében imbolyogtál. Szerettem unokahugod, meztelen teste volt az oltár, melyen lángolva áldozott a tűzimádó fiatalság. A család csöndben átkozott, és félrefordult a rokonság. Rég kihűlt botrány. Hol van ő? Ahol vad szerelmem iránta. Ifjúság, szépség és erő, akár egy gyulladt fog, kirántva. Én szemre amúgy megvagyok, bár rokkant és ötvenöt éves, de ha csillagom fölragyog és körötte minden sötét lesz, és szétrohad bennem e roncs, a hajdan tigristestű állat, s lepattan rólam az abroncs, vendégül láthatnál tenálad, a se-fönn-se-lenn semmiben, mely életedben is hazád volt, hol az igen-nem-nemigen tengere lüktet, s nincs szilárd pont, csak az a szakadt, véres ing testeden, a szárszói csűrben, míg léket kapva még kering, majd elsüllyed a Föld az űrben.