| Emlékszem a hatvanas évekből a két színészre, |
| a Lukács uszoda nagymenőire. |
| Lekúrták az égről a csillagot, aratták a nőket. |
| Egyikük Rezsőnek hívta a farkát, |
| masnit köttetett rá, elé térdeltette a nőt |
| és ráparancsolt: „Most imádd!” |
| Ők voltak korukat megelőzve |
| a Phallus Hungaricus betéti társaság. |
|
| Az egyik meghízott és megkopaszodott, |
| a másikból testsúlyát őrző, karcsú töpörtyű lett, |
| és mindkettőből őskonzervatív családapa. |
| „Volt, hehe, épp elég sok nő az életemben”, |
| mondta a rádióriporternek az, aki egykor Rezső talapzata volt, |
| „ma az én mindenségem az én édes kislányom, Ágikám.” |
|
| A rablóból pandúr rossz vicce lenne az életünk? |
|
| A szerelem lényege, mint a verseké, a rögeszme, |
| mely India Háromarcú Isteneként |
| teremt, megőriz, pusztítva megújít, |
| és minden változatban változatlan. |
|
| Egy nő több, mint tízezer, |
| ha ölelésünkben a képzeletünk kapaszkodik össze, |
| s leégnek rólunk ráncaink, |
| s nincs pillanat, sem év, sem évmilliók, csak a tűz meg a tűz, |
| csak a négy égtáj felé hullámzó tenger fényessége, |
| csak a lélegzésünk, testszagunk, kitágult pórusaink. |
|
|