Tordal az Új Írás temetésére^*

Ne sírj újság elmúlásán, hivatalnok szarnyalásán,   bárhogy undorít! Mást is emészt ez az undor, kifordít jobbik magunkból   a századvég és szívünkre füstködöt terít. Újdonságnak ez a sorsa, fonnyadt levél, aszott torzsa   görnyed a porig. Érdemünk, ha volt, felejtve, poros kötetekbe rejtve.   Mit számít, hogy ki közölte Ághot, Tandorit? Kortynyi sem marad a percből, Lacikából és Ferencből,   csak az ifjú hit. Csak a versük dudorássza, hogy miféle áram rázta   szárnyas lényük, hogy mégiscsak voltak valakik. Ugyan kik? Ma más a fontos: híg szó, mit a programpont fos;   hangod elnyelik. Mezítlábas magyar költő, a tengerbe vizet töltő,   sültbolond vagy, hogyha gonddal írod verseid. Vagy még mindig fűt a mégis, amitől derül az ég és   jókedvre derít? Fütyülj rá, mit hoz a holnap, vesd hátad a csillagoknak,   szinte hallod, hogy lobognak égve reggelig!