|
Ma láttam az államgépről föllebbenni a fátylat. Őszhajú, roncs öregemberek ordítoztak: – Lámpavasra velük! Szemet szemért, fogat fogért! – S az ifjú és hajlékony udvaroncot nem fékezte az ismeretlen érzet, a szégyené; hopp, meglovagolta a bosszúvágyat, és csavaros nyelvével mérgezett szavak hamispénzét szórta a rokkant koldusok közé…
Ó, hogy e módszert régtől ismerem, oly való az, mint hogy az ily derék szavaló hamar leszédül a lóról, és ki előbb csak a szart kaparta körömmel a falról, utóbb az árnyékszék szagos levébe fúl!
Álmodtuk, Horatio, hogy megszakítottuk a láncolatot. Jobb napjaiban fölséges a nép, de rossz napokon lángoszlopnak rendelt költőjét kizsuppolja a városból, zsidót parancsol az aknamezőre s parasztbakát a fagyhalálba, hogy csak az égbe markoló, üres kezük mered föl a földből intő jelként – addig, amedddig.
Nézzem-e hát tovább az ördög amatőr színjátszóit e düledező, kis színpadon? Az új világ helyett a réginél is régebbit? Kezemben a tőr… egy jól irányzott tőrdöfés…
Csakhogy e percben ránk kiált a lángvörös hajú lány, a remény. És csípőjét riszálva csábít az édes rosszra, hogy éljünk még, s ne adjuk föl, noha veszni látszik, ügyünket. Erre persze föláll a fölállni valónk, és azt gondoljuk, MI VAN, HA NEKI VAN IGAZA?, és nem lécelünk le a semmibe, maradunk hű polgárai Dániának, szemre bolondok, mélakóros alvajárók, ártalmatlan idealisták, mindazonáltal, hogyha a világszínház szerző-rendezője is úgy akarja, az alkalmas helyen és percben lebökjük Claudiust.
|