| A lehetőség ezredszer is elvész. |
| Az új kor embere a firkász és a nyelvész, |
|
| aki a barbár elszólást félreértésre magyarázza, |
| s a cilinderből a nyulat kirázza. |
|
| Na végre. Látják ezt? Ez a nyúl nem reális – |
| piros a szeme, tehát liberális! |
|
| És beindul a szőrös ész és parlamenti szót kér, |
| hogy elmondja, nincs tágabb s lakhatóbb tér, |
|
| mint az a majomszarral teli, állatkerti ketrec, |
| melyet ő elgondolt, s ahol te meggebedhetsz. |
|
| Mi közöm hozzájuk? A világképükhöz? A szavaikhoz? |
| Mit bánom én bénán a jövőt? Hoz, amit hoz. |
|
| Csakhogy ez nem igaz. Még nyomorékon |
| is égek és égetek (takarékon), |
|
| ha eszembe jut, hogy ott bandukoltam |
| Kányádi oldalán, a galambfalvi porban, |
|
| vagy másutt, egyedül, Mysore-ban, Indiában, |
| ahol a cipőmben csak parázslott, de nem lobbant gőzzé a lábam, |
|
| mint arcomban a szemem, mert azt kiégette gödréből a látvány, |
| mely modern sárkányként napalmot fújva várt rám |
|
| a kínzó kérdéssel, hogy van-e nyelvem |
| e sorsomon túli sorsokat magasba emelnem? |
|
| Saját versem gerincét törném el, ha visszakoznék, |
| ha szó nélkül tűrném, hogy csontjaikat körüllocsogja a moslék. |
|
| Nem adom meg magam. Oidipusz balek, de annak kemény – |
| fekete fáklyafény vezet, reménytelen remény. |
|
|