Klapancia*

A magyar nép zivataros századából
A lehetőség ezredszer is elvész.
Az új kor embere a firkász és a nyelvész,
aki a barbár elszólást félreértésre magyarázza,
s a cilinderből a nyulat kirázza.
Na végre. Látják ezt? Ez a nyúl nem reális
piros a szeme, tehát liberális!
És beindul a szőrös ész és parlamenti szót kér,
hogy elmondja, nincs tágabb s lakhatóbb tér,
mint az a majomszarral teli, állatkerti ketrec,
melyet ő elgondolt, s ahol te meggebedhetsz.
Mi közöm hozzájuk? A világképükhöz? A szavaikhoz?
Mit bánom én bénán a jövőt? Hoz, amit hoz.
Csakhogy ez nem igaz. Még nyomorékon
is égek és égetek (takarékon),
ha eszembe jut, hogy ott bandukoltam
Kányádi oldalán, a galambfalvi porban,
vagy másutt, egyedül, Mysore-ban, Indiában,
ahol a cipőmben csak parázslott, de nem lobbant gőzzé a lábam,
mint arcomban a szemem, mert azt kiégette gödréből a látvány,
mely modern sárkányként napalmot fújva várt rám
a kínzó kérdéssel, hogy van-e nyelvem
e sorsomon túli sorsokat magasba emelnem?
Saját versem gerincét törném el, ha visszakoznék,
ha szó nélkül tűrném, hogy csontjaikat körüllocsogja a moslék.
Nem adom meg magam. Oidipusz balek, de annak kemény –
fekete fáklyafény vezet, reménytelen remény.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]