Unokabátyja szellemét idézi*

Most megidézem őt, fehér fogát, feketén lobogó haját.
Jöjj, romlás földrázó szelleme, Rákosi Zoltán!
Jöjj, apám helyett apám, Zoli!
Az Eötvös-kollégium nem húzott merev határvonalat
az őrült és az őrülten tehetséges közé –
a határ abban az évben egy térdeplős templomi pad volt,
melyen ő római ösztöndíjasként négy órán át feküdt hanyatt,
s bámulta a főhajó festett mennyezetét,
hogy elmélyedjen a freskófestés titkaiban.
Az ártatlan filosz rögeszme,
hogy minden rejtély nyitja a hű szövegolvasat,
égő szemmel és izzó lélekkel elindult,
hogy a törhetetlen jellemek útján összetörje magát,
s a vasbeton mellvédről a kor sarába csorogjon.
A művészet megcsalta, a nők imádták.
Az ötvenes évek közepe táján
kézen fogva jártak az utcán Adriennel,
mintha tizenhatévesek volnának. A túlzásaiban élt.
A Lukács-fürdő reumaosztályán fölkapott egy csontfehér vasszéket,
hogy agyonvágjon vele engem, az aljas árulót.
„Teszed le!”, vijjogott rá Adrien. Mire ő (kezében a székkel):
„Legalább látja, hogy kiborítasz!”
Aztán egy villámló pillanat, 56.
Ha itt marad, fölakasztják.
Így Olaszországban várt rá,
vetett ágyában, meztelenül
Embólia márkinő.
A gazdátlan tehetség ágyúgolyóként robban a semmibe.
Vér nélkül nincs mű, de fűzfapoétának kell lennünk ahhoz,
hogy mindig vérbe mártott tollal akarjunk írni,
önkívületben égve végig az életet, úgy, ahogy ő.
A szépség hosszú távon munka,
s noha az ihlet szárny, egy földön járó, kupori lényt emel,
aki kockás irkalapon bajlódik az összeadással,
szánt, vet, robotol, mint a többi paraszt –
épp csak a költészet mezején nem búza ring.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]