| Most megidézem őt, fehér fogát, feketén lobogó haját. |
| Jöjj, romlás földrázó szelleme, Rákosi Zoltán! |
| Jöjj, apám helyett apám, Zoli! |
|
| Az Eötvös-kollégium nem húzott merev határvonalat |
| az őrült és az őrülten tehetséges közé – |
| a határ abban az évben egy térdeplős templomi pad volt, |
| melyen ő római ösztöndíjasként négy órán át feküdt hanyatt, |
| s bámulta a főhajó festett mennyezetét, |
| hogy elmélyedjen a freskófestés titkaiban. |
| Az ártatlan filosz rögeszme, |
| hogy minden rejtély nyitja a hű szövegolvasat, |
| égő szemmel és izzó lélekkel elindult, |
| hogy a törhetetlen jellemek útján összetörje magát, |
| s a vasbeton mellvédről a kor sarába csorogjon. |
|
| A művészet megcsalta, a nők imádták. |
| Az ötvenes évek közepe táján |
| kézen fogva jártak az utcán Adriennel, |
| mintha tizenhatévesek volnának. A túlzásaiban élt. |
| A Lukács-fürdő reumaosztályán fölkapott egy csontfehér vasszéket, |
| hogy agyonvágjon vele engem, az aljas árulót. |
| „Teszed le!”, vijjogott rá Adrien. Mire ő (kezében a székkel): |
| „Legalább látja, hogy kiborítasz!” |
|
| Aztán egy villámló pillanat, 56. |
| Ha itt marad, fölakasztják. |
| Így Olaszországban várt rá, |
| vetett ágyában, meztelenül |
|
| A gazdátlan tehetség ágyúgolyóként robban a semmibe. |
| Vér nélkül nincs mű, de fűzfapoétának kell lennünk ahhoz, |
| hogy mindig vérbe mártott tollal akarjunk írni, |
| önkívületben égve végig az életet, úgy, ahogy ő. |
| A szépség hosszú távon munka, |
| s noha az ihlet szárny, egy földön járó, kupori lényt emel, |
| aki kockás irkalapon bajlódik az összeadással, |
| szánt, vet, robotol, mint a többi paraszt – |
| épp csak a költészet mezején nem búza ring. |
|
|