Epilógus^*

Idő malma, százra száz év, hány remény és mennyi szándék,   s mind leverve, véres sárral elkeverve bugyborogja, hogy huszadszor dől fejünkre az aranykor –   huszadszor, ha nem ezredszer rogy a porba. S ha ezredszer is, mit számít? Isten verte remény ámít,   földereng és lángban áll az új Teremtés. Egy évszázad, mint a többi. Mind nagyon tud hőbörögni,   adóztatni, ítélkezni: Ide azt, ni! – oda életed és véred, hogy beteljen az igéret,   ami persze nem telik be ezredszer se, míg örök szerencsejáték világkezdet és világvég:   aki tesz, tesz – kár, hogy bárhogy játszol, vesztesz… Unlak Föld, és a panaszdal még betegen sem vigasztal,   csak a nyelv az, amit beszélője élvez, Arany János aranypénze, melyet nem váltottam rézre,   de megőrzök, míg a gyönyörtől lúdbőrzök, mert mint rokkantat a gyógyvíz, ő is simogat és őriz,   s majd ha voltam, fölkelt és sétáltat holtan.