A negyvenhetes év^*

A negyvenhetes év lobogó szfinksz-sörénye,   a naptól-égő-kőszobor Nemes Nagy Ágnes, a vakító villanás, amiről nem tudni, fény-e   vagy az új, atomkori mágnes, mely átrendezi a papírlapon a vasport,   a gombostűfejnyi emberi sorsokat, hogy ne legyen többé kizsákmányolás, lovassport,   érdekházasság, istenhit, fogolyvonat… Hiú remények haláltánca. Az állatkertből szökött kölyökpávián   az Újhold sarlójában elemzi Pilinszkyt, míg magányos anyjánál két szobára áll a bál,   s dzsipszámra fogy a whisky meg a „biszkvit”. Vagy mégis minden úgy volt jól, ahogy volt?   A jambikus falanx meg én később hiába háborúztunk, én is láttam tűzhalált halni Pestet, hol az ördög lelke tombolt,   s lassan bajtársukká tett az, amit együtt, úgy ahogy megúsztunk. Most álmomban nyüzsögnek; mind milyen fiatal!   Soványak, nagy szemükben éhség és becsvágy világít, ahogy akkor. Nem látszik még a sorsuk, a fölmagzó diadal,   melyet nem tudott legázolni se tank se traktor. Egy pókfonálon kúszik örökösen föl-le a jövő,   végtelen súly, s a szál mégsem szakad. Háborúban, halálban az a fő,   hogy el ne hagyd magad – nézd csak, az Einstein Csillagdában nyitva az ajtó, és a résen   átfúrva magát ránk bök a fény hullámmozgású ujja, s az együgyű fű kifog minden ravasz szemmel verésen,   s porból és hamuból kinő újra meg újra.