|
A fiatalság izmai lóerejében bízik. Vadul fröcsköl a tó vizében, párbajozik, kiáll a sziklaperemre. Ha meghal, meghal, hát aztán. Föl sem fogja, miket beszél.
Az évek persze meghozzák a félelemérzetet. Nincs reszketegebb levél a meglett férfinál. De mitől fél a legjobban gyáva, a szellem embere? Attól, hogy gyávának könyvelik el. Így születik meg a krónikák és képes gyerekkönyvek hőse, a mindenkori eretnek és föltaláló; megalkotja tételeit, máglyára lép, csákó a fején, s a szája szögletében elkínzott mosoly: – Ez csak valami félreértés… – Az bizony – méláz később ugyanő, illetve csak a füstje –, ha a sorból kilépőt a rendszerető közszellem nem öli meg…
Az öregkor (föltéve, hogy megérjük) Istennel pöröl: – Hohó, hát ez a te híres mesterműved? A fájó fogak, a disznóól birodalmak, az elhúzódó háborúk? Dicsőséges egy fusermunka, Majszter úr! – Mást aztán nem is mond, csak a műfogsora csattog.
Az időt úgy képzelhetjük magunk köré, mint végtelen mezőt, melyen az ősz fullasztó füstköde ül. Hályogos szürkeségében nem látni még azt sem, hogy halálos ágyunkból fölfelé bukunk-e vagy lefelé? Nem látni mást, csak a hamuszín arcon a lázrózsákat és a verítékcsöppek lassan görgő gyöngyeit.
|