| Egész életemben egy süllyedő korszakból beszéltem kifelé. |
| Minden cselekedetemmel tagadni akartam, és minden cselekedetem az ő tükre volt. |
| Legjobb tulajdonságaim tanúskodnak ellenem, |
| hajlamom a mérlegelésre, a belátásra, a kételkedésre, |
| a sokféle hang, amelyen szólni tudok, |
| becsületességem mindabban, ami az alakoskodás mesterségét illeti – |
| mind azt mutatja, hogy a császárságnak telt ezer eszmére is, |
|
| Korszakos bajt nem gyógyíthat személyes érdem. A jámbor hülyeség, hogy költészettel akartam hatni krokodilokra – |
| csak úsztak a híg moslékban, és nem emelték ki fejüket a hétköznapokból, |
| apró szemükből sütött a filozófiájuk, |
| hogy ez, ami a fogunk között van, ez a miénk, ezt megzabáljuk, és szarunk rád és kiérlelt stílusodra, haver, |
| mert hiába szövegelsz itt, ha magad is csak a fölgyújtott olajkutak és a lángoló országok fekete füstjétől pislogsz. |
| Ki tagadhatná, hogy vétkem a természet ellen való? |
| A nagyságrendek logikáját akartam megtörni, |
| verssoraimmal dúcolva alá egy összedőlni készülő világot, |
| mely nem hagy maga után mást csak egy paradoxon porkupacát, hogy a törpék közt a nagy még mindig kicsi. |
|
| Jöjj el, új tavasz óriása, aki ha minden jól megy, |
| minden tudásod birtokában is félvad kamasz leszel, mint a mediterrán napsütés aranyfüstjében megszépült görögök, |
| nyújtózz el fényes világodban, és élvezd ki azt, hogy a történet elején tartasz, |
| tudod, ki az istened, hol lakik, hogy éred el – |
| az ember két legnagyobb képessége, hogy tanulni és felejteni tud. |
| Ezredszer kezded elölről, ugyanonnan, ugyanúgy, nézz fölfelé, |
| s ne nyisd föl túl hamar a kripta ajtaját, |
| mélytengeri hidegéből a hanyatló kultúrák bíbor ragálya és ravasz szertartásrendje árad, |
| hogy eltájold magad a csillagok közt és kurvák ölében szenvedj hajótörést, |
| és titkos programod első számjegyéig hatoljon a vírus, |
| és megtörténjék veled is minden, lépésről lépésre, ahogy velünk. |
|
|