A birodalom alkonya*
| Egész életemben egy süllyedő korszakból beszéltem kifelé. |
| Minden cselekedetemmel tagadni akartam, és minden cselekedetem az ő tükre volt. |
| Legjobb tulajdonságaim tanúskodnak ellenem, |
| hajlamom a mérlegelésre, a belátásra, a kételkedésre, |
| a sokféle hang, amelyen szólni tudok, |
| becsületességem mindabban, ami az alakoskodás mesterségét illeti – |
| mind azt mutatja, hogy a császárságnak telt ezer eszmére is, |
|
| Korszakos bajt nem gyógyíthat személyes érdem. A jámbor hülyeség, hogy költészettel akartam hatni krokodilokra – |
| csak úsztak a híg moslékban, és nem emelték ki fejüket a hétköznapokból, |
| apró szemükből sütött a filozófiájuk, |
| hogy ez, ami a fogunk között van, ez a miénk, ezt megzabáljuk, és szarunk rád és kiérlelt stílusodra, haver, |
| mert hiába szövegelsz itt, ha magad is csak a fölgyújtott olajkutak és a lángoló országok fekete füstjétől pislogsz. |
| Ki tagadhatná, hogy vétkem a természet ellen való? |
| A nagyságrendek logikáját akartam megtörni, |
| verssoraimmal dúcolva alá egy összedőlni készülő világot, |
| mely nem hagy maga után mást csak egy paradoxon porkupacát, hogy a törpék közt a nagy még mindig kicsi. |
|
| Jöjj el, új tavasz óriása, aki ha minden jól megy, |
| minden tudásod birtokában is félvad kamasz leszel, mint a mediterrán napsütés aranyfüstjében megszépült görögök, |
| nyújtózz el fényes világodban, és élvezd ki azt, hogy a történet elején tartasz, |
| tudod, ki az istened, hol lakik, hogy éred el – |
| az ember két legnagyobb képessége, hogy tanulni és felejteni tud. |
| Ezredszer kezded elölről, ugyanonnan, ugyanúgy, nézz fölfelé, |
| s ne nyisd föl túl hamar a kripta ajtaját, |
| mélytengeri hidegéből a hanyatló kultúrák bíbor ragálya és ravasz szertartásrendje árad, |
| hogy eltájold magad a csillagok közt és kurvák ölében szenvedj hajótörést, |
| és titkos programod első számjegyéig hatoljon a vírus, |
| és megtörténjék veled is minden, lépésről lépésre, ahogy velünk. |
|
|
Az emberi állapotról*
|
A fiatalság izmai lóerejében bízik. Vadul fröcsköl a tó vizében, párbajozik, kiáll a sziklaperemre. Ha meghal, meghal, hát aztán. Föl sem fogja, miket beszél.
Az évek persze meghozzák a félelemérzetet. Nincs reszketegebb levél a meglett férfinál. De mitől fél a legjobban gyáva, a szellem embere? Attól, hogy gyávának könyvelik el. Így születik meg a krónikák és képes gyerekkönyvek hőse, a mindenkori eretnek és föltaláló; megalkotja tételeit, máglyára lép, csákó a fején, s a szája szögletében elkínzott mosoly: – Ez csak valami félreértés… – Az bizony – méláz később ugyanő, illetve csak a füstje –, ha a sorból kilépőt a rendszerető közszellem nem öli meg…
Az öregkor (föltéve, hogy megérjük) Istennel pöröl: – Hohó, hát ez a te híres mesterműved? A fájó fogak, a disznóól birodalmak, az elhúzódó háborúk? Dicsőséges egy fusermunka, Majszter úr! – Mást aztán nem is mond, csak a műfogsora csattog.
Az időt úgy képzelhetjük magunk köré, mint végtelen mezőt, melyen az ősz fullasztó füstköde ül. Hályogos szürkeségében nem látni még azt sem, hogy halálos ágyunkból fölfelé bukunk-e vagy lefelé? Nem látni mást, csak a hamuszín arcon a lázrózsákat és a verítékcsöppek lassan görgő gyöngyeit.
|
Kabala*
| apám a földbe kaparva holtan. |
|
| másokat kötöttek föl helyettem. |
|
| Könyvemet hízlalom 33 évesen – |
| India, csoda és szörnyűség, nincs még egy éve sem. |
|
| a betegség már a koponyám felé les. |
|
| versem a keljföljancsival jár jegyben. |
|
| Amúgy meg csak 0 előttem, 0 utánam – |
| a nevemet is: 0. 0., a porban találtam. |
|
|
A negyvenhetes év*
| A negyvenhetes év lobogó szfinksz-sörénye, |
|
a naptól-égő-kőszobor Nemes Nagy Ágnes, |
| a vakító villanás, amiről nem tudni, fény-e |
|
vagy az új, atomkori mágnes, |
|
| mely átrendezi a papírlapon a vasport, |
|
a gombostűfejnyi emberi sorsokat, |
| hogy ne legyen többé kizsákmányolás, lovassport, |
|
érdekházasság, istenhit, fogolyvonat… |
|
| Hiú remények haláltánca. Az állatkertből szökött kölyökpávián |
|
az Újhold sarlójában elemzi Pilinszkyt, |
| míg magányos anyjánál két szobára áll a bál, |
|
s dzsipszámra fogy a whisky meg a „biszkvit”. |
|
| Vagy mégis minden úgy volt jól, ahogy volt? |
|
A jambikus falanx meg én később hiába háborúztunk, |
| én is láttam tűzhalált halni Pestet, hol az ördög lelke tombolt, |
|
s lassan bajtársukká tett az, amit együtt, úgy ahogy megúsztunk. |
|
| Most álmomban nyüzsögnek; mind milyen fiatal! |
|
Soványak, nagy szemükben éhség és becsvágy világít, ahogy akkor. |
| Nem látszik még a sorsuk, a fölmagzó diadal, |
|
melyet nem tudott legázolni se tank se traktor. |
|
| Egy pókfonálon kúszik örökösen föl-le a jövő, |
|
végtelen súly, s a szál mégsem szakad. |
| Háborúban, halálban az a fő, |
|
| nézd csak, az Einstein Csillagdában nyitva az ajtó, és a résen |
|
átfúrva magát ránk bök a fény hullámmozgású ujja, |
| s az együgyű fű kifog minden ravasz szemmel verésen, |
|
s porból és hamuból kinő újra meg újra. |
|
|
Óda Mándy Ivánhoz*
| A város pesti felének hajdani kávéházaiban, |
| nepperek és link tarhások közt föllobogó, nagy lélek; |
| iskola mellé járó mozilidércből lett költő és hadvezér, |
| aki a kuncsaftot nem vágja át soha, semmi pénzért, |
| gyűrhetetlen, tiszta gyapjú, angol ruhaszövet; |
| bútorok sötét lelkének ismerője, |
| aki látta Claudiust és Gertrudist, a két buja plüssfotelt, |
| ahogy egy Hamlet nevű, agg kerevetnek karfáit letörték |
| (intarziás karfákat! e gaz merényt!) – |
| tankként robogó sparheltek, rossz kályhacsövek, |
| feneke-nincs vödrök s törött mosdókagylók közül |
| egy tűzoltóautó létrájának kosarában siklasz a felsőbb régiókba, |
| hogy ott kikászálódva hús-vér formaruhádból |
| a Felhő eszpresszó teraszán, |
| hol a szárnyas pincérlányok meg-megállnak előtted: |
| „Izlik az üdvösség, Ivánka?”, |
| „Kér egy mennyei kávét?”, |
| s te csak rábólintasz, hogy igen, nagyon kedves, |
| vagy a fejedet rázod, hogy köszönöd, de most nem, |
| és még szomorúbban mosolyogsz, mint eddig, |
| mert most már tudod a földi keresztrejtvény |
| sírkövünk lapjára írott megfejtését, |
| hogy mindig a túlsó oldal a menny, |
| lentről e fénypanorámás körkilátó sugaras békéje, |
| idefentről meg az a mocskos korszak, a füstös egérlyuk, a Darling, |
| a rettegéstől lázrózsás arccal vacogó fiatalság. |
|
Elefántcsorda*
|
Visszafelé hömpölygő, szürke folyó, a porfelhőt füstölgő síkságról vonulnak a lombos hegyvidék felé.
Minden mozdulatukban száz év súlya, lassan tolják félre a távolságot, feldöntik, letapossák, egyenletes ritmusban hagyják maguk mögött.
De most egy elefánt csontvázába botolnak, izgatottan körbeszagolják, lökdösik, hogy mozdul-e, föl-fölkapják egy darabját, elhajítják, vészjelet adva trombitálnak, csóválják mázsás fejüket, s az elefántisten mindeneket föltámasztó, roppant robajára várva nem mozdulnak a csontok mellől alkonyatig.
Már megvan agyvelejükben a sötétkamrának való hely, ahol majd megjelennek a képek, és az egyiken ők maguk fognak vonulni, de most még csak derengő árnyalakok mozognak a félhomályban, s nincs neve semminek.
Kört formálnak a csonthalom körül, s vad trombitálásukkal kürtölik ki a hírt, melyet ha még nem is értenek, már sejtenek: HALÁL! HALÁL! HALÁL!
|
Költő a sírig*
|
N. N. temetésére indulok sötét öltönyben, nyakkendősen. Az égbolton hullámzani kezd egy felhő, elfog a rosszullét, dől rólam a víz, ázott agyagemberként tántorgok az ágyig…
S közben a hang, mint lakklemezé, sercegve a hangrögzítés őskorából: „Így oda menni? Sápadt arccal vonni magamra a közönség figyelmét? EZ MÉGIS AZ Ő TEMETÉSE!”
|
Haláldal*
| Az ész megalkuvó, mindenre bólint végül, |
|
bár közben vicsorog vadul. |
| A képzelet nem az; ő sose békül. |
|
Álmunkban lázad és vidul, |
|
| míg újraél mindent, voltat és sose voltat, |
|
minden nőnkkel egy orgiát, |
| hol sikoltva élveznek, nyalakodnak, |
|
s álló tagunk tavaszi ág. |
|
| Ó sötét szárnytollak, suhogjatok az égben! |
|
Magasan körözz, vad madár! |
| Hajnalra úgyis jeges verítékben |
|
virrad meg gyógyszer, bot, halál. |
|
|
Epilógus*
| Idő malma, százra száz év, |
| hány remény és mennyi szándék, |
|
| bugyborogja, hogy huszadszor |
| dől fejünkre az aranykor – |
| nem ezredszer rogy a porba. |
|
| S ha ezredszer is, mit számít? |
| lángban áll az új Teremtés. |
|
| Egy évszázad, mint a többi. |
| Mind nagyon tud hőbörögni, |
| ítélkezni: Ide azt, ni! – |
|
| nem telik be ezredszer se, |
|
| kár, hogy bárhogy játszol, vesztesz… |
|
| Unlak Föld, és a panaszdal |
| még betegen sem vigasztal, |
|
| melyet nem váltottam rézre, |
| míg a gyönyörtől lúdbőrzök, |
|
| mert mint rokkantat a gyógyvíz, |
| fölkelt és sétáltat holtan. |
|
|
Johann Sebastian Bach: A fúga művészete*
|
Vargha Balázsnak, aki először
biztatta a svédből lett németet:
„Finn, ugorj!”
|
| Hú te Hú de buksz de buksz te |
|
Gospel: Isten a négernegyedbe látogat*
a Worldnet hírkínálatából
| Kéken foly Egyiptom Nílusa, |
|
| s a gonosz, ujjé, megfúl, |
| s a gonosz, ujjé, megfúl. |
|
| Mózes bá öregszik, lelke is |
|
|
Üdvözlet a Győzőnek*
|
Wimbledonba, szeretettel
| ez a csillogó, forgó, sivító, kerek életmű-rész, |
| a poszt-szür-transz-preavantgárd fokozatú szókörfűrész, |
|
| ez a nyalva-nyelve-nyúlva-nyelvi kéziszerszám, |
| amilyet nem kapni ezerszám, |
|
| mert jó, ha csak egy is van belőle, |
| és az is pont a magyarra belőve, |
|
| hogy a Mester a bikkfából kivágja vele, ha kell a rezet. |
| Mondhatom, ily móc artot látni is élvezet, |
|
| hát még hallani azt, hogy az al-tiszta altiszt* szopránénekesképp |
| a réz mellé kivágja a magas cé-t, |
|
| s hogy da-dadog, du-dudál, dúdol, duruzsol, dödörész, dudorász! |
| Megáll az ész, a vén madarász, |
|
| s kedvtelve néz a torzonborz, csapzott, öreg madárra: |
| „Mindene csüng-lóg, de ad a dalára!” |
|
|
Unokabátyja szellemét idézi*
| Most megidézem őt, fehér fogát, feketén lobogó haját. |
| Jöjj, romlás földrázó szelleme, Rákosi Zoltán! |
| Jöjj, apám helyett apám, Zoli! |
|
| Az Eötvös-kollégium nem húzott merev határvonalat |
| az őrült és az őrülten tehetséges közé – |
| a határ abban az évben egy térdeplős templomi pad volt, |
| melyen ő római ösztöndíjasként négy órán át feküdt hanyatt, |
| s bámulta a főhajó festett mennyezetét, |
| hogy elmélyedjen a freskófestés titkaiban. |
| Az ártatlan filosz rögeszme, |
| hogy minden rejtély nyitja a hű szövegolvasat, |
| égő szemmel és izzó lélekkel elindult, |
| hogy a törhetetlen jellemek útján összetörje magát, |
| s a vasbeton mellvédről a kor sarába csorogjon. |
|
| A művészet megcsalta, a nők imádták. |
| Az ötvenes évek közepe táján |
| kézen fogva jártak az utcán Adriennel, |
| mintha tizenhatévesek volnának. A túlzásaiban élt. |
| A Lukács-fürdő reumaosztályán fölkapott egy csontfehér vasszéket, |
| hogy agyonvágjon vele engem, az aljas árulót. |
| „Teszed le!”, vijjogott rá Adrien. Mire ő (kezében a székkel): |
| „Legalább látja, hogy kiborítasz!” |
|
| Aztán egy villámló pillanat, 56. |
| Ha itt marad, fölakasztják. |
| Így Olaszországban várt rá, |
| vetett ágyában, meztelenül |
|
| A gazdátlan tehetség ágyúgolyóként robban a semmibe. |
| Vér nélkül nincs mű, de fűzfapoétának kell lennünk ahhoz, |
| hogy mindig vérbe mártott tollal akarjunk írni, |
| önkívületben égve végig az életet, úgy, ahogy ő. |
| A szépség hosszú távon munka, |
| s noha az ihlet szárny, egy földön járó, kupori lényt emel, |
| aki kockás irkalapon bajlódik az összeadással, |
| szánt, vet, robotol, mint a többi paraszt – |
| épp csak a költészet mezején nem búza ring. |
|
|
Nagy László-emlékérem*
|
Az övé volt az egyik legszebb emberi arc, amit valaha is láttam. Szobrász kedvében alkotta ilyennek az, akit pontos értesülések híján Teremtő Istennek nevezünk. Kerta felől jöhetett, egy ősöreg, csupa bozont ember képében, a vállán zsák, vándor árusnak nézte volna bárki, a sok sarazástól fekete volt a keze, csak az érzékeny ujjbögyei világítottak. Lassan döcögve beért Iszkázra, végigment a falun, a túlsó szélén letette a zsákot, gyúrt egy remekművet, és már kereshették is, nyoma veszett. Állítólag a front idején látták újból, zsák nem volt nála, az irdatlan magasban két csillagra támaszkodott, és ráncba vont homlokkal nézett a füsttől és haláltól fekete földre.
*
A Laci arca attól volt szép, hogy mindez valahogy rá volt írva. A fűtenger, a fák, a szél, a lovak, a fájó csont, a napsütés, mint Pilinszkynek még a mosolygós arcára is a töviskoszorús halálrettenet. Mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra.
*
Az ő szelleme kevés beszédű, de emberszerető lélek volt. Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagy darab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni. Nem szeretem a hangos duhajokat, csöndben odébb álltam. Kérdem másnap Lacit: – Ismered te ezt a Lázár Ervint? Milyen ember az? – Laci egy csöppet maga elé mered, rátalál a helyes szóra, elmosolyodik, azt mondja: – Tündér. – Ebből az egy szóból is látható az eszünk járása közti különbség. Én, ha pontosan azt gondolom is, amit ő, azt mondom erre: – Ricsajozó tündér. – Ő szószobrász volt, azt kereste a szavakban, amit Henry Moore a vasban és a kőben, én ösztöneim szerint festő, ráadásul akkoriban még nagy freskófelületekről ábrándozó, nekem a rajz lendülete meg a színárnyalatok ellentéte volt fontos.
*
Nekem naponta más nyelven kellett megszólalnom, ő szinte a saját testéből faragta ki a verseit. Erős járomcsontja megfeszítette arcán a bőrt, ezért ha tűnődve szóra nyitotta a száját, sokszor olyanformán mozdult az ajka, mintha megcsókolni készülne valakit, ahogy öntudatlan bájjal, a belső figyelem jeleként csücsörített. És lám mit üzent a róla készült portréfilm végén a jövő szülötteinek. – Csókolom őket – mondta ugyanúgy, egy csöpp szünet után, mint amikor Lázár Ervint jellemezte nekem egy szóval –, ha lesz emberi arcuk… Szebbet, szomorúbbat melyikünk üzenhetne a harmadik évezrednek?
*
És most tessék csak nyugodtan megkérdezni tőlem, hogy hol hangzanak itt föl az irodalom indián csatakiáltásai, a tiszta forrás, a bartóki modell, az illyési örökség. Másfelől meg a kiürült népiesség, az avítt romantika, a túlhaladott Nagy László? Hölgyeim és uraim, pirulva közlöm, hogy sehol. Ily magasztos eszmékért komoly tudósok műveit kell föllapozni. Itt csak két költő járkál a Tejúton, az egyik már örökké ébren, a másik még csak álmában, és ahogy szembe találkoznak, az álmodó azt kérdezi az ébertől, akinek kezéből csodálatosképpen hiányzik a bot: „Né csak, ki az, hogy s mint kedves Nagy úr? Hová repül szárnyatlanul?” És ezzel el is mondtuk a lényeget. Nagy urat a neve határozza meg a legpontosabban. Nagy úr nagyúr volt és az is marad. Nagy lélek, nagy költő.
|
Kora középkori freskó*
variáció egy Weöres Sándor-témára
| 89 lánghajú lelkesedése kilobbant, |
| a világ sokszínű ismét, mint a zúzott seb környéke, |
| lényegileg nem változott, de ezer színt játszva rothad, |
| az égbolton vastagszik az őszi szürkehályog, |
| a földön taknyos szortyogás. |
|
| Az angyal az ősmagyar jogászbutaság képét felöltve szónokol: |
| „Elfogulatlan pártatlanság fényes pallosa sújtson az árulóra, |
| s bízhattok bennem, hazámfiai, én majd megmondom, ki az áruló!” |
| Első indulatunkban még káromkodnánk egy sort, aztán csak rálegyintünk. |
| Terjed a rosszkedv és a gyomorpanaszok. |
| Még a falból is szivárog a csöndes undor… |
| S a gondos háziasszony, mint válságos időkben szokta, bespájzol, |
| nagy történelemtudós ő, tudja, mi mennyit ér, |
| őt nem lehet becsapni szónoki fordulatokkal, |
| állt sorban ő már háborúban, forradalomban, békeidőben, |
| kenyérért, kenyérjegyért, és most a lába, ajaj, |
| sajogva jelzi az újabb időváltozást… |
|
| Eközben házról házra jár a korszakváltás két elszánt apostola. |
| Az egyik azt üvölti: „Dicsőség a jelennek!”, |
| a másik azt: „Nyomorultak, |
| elfuseráltátok!” Majd benzinnel leöntik |
| és meggyújtják egymást. Hideg fejű üzletemberek |
|
| a hallgatás és fogcsikorgatás ideje, |
| a magad a magad bírája ideje, |
| a jövőnek őrzött rögeszmék ideje – |
| az éjszakán a képzeletünket tartva fejünk fölé |
| úsznánk át a holnapi ébredésbe. |
|
| Látni való, nem történt semmi, csak megint elmúlt a nap. |
| Csak ismét kiderült, kik vagyunk. |
| Az angyal a fejére húzza a dunyhát. |
|
|
Klapancia*
A magyar nép zivataros századából
| A lehetőség ezredszer is elvész. |
| Az új kor embere a firkász és a nyelvész, |
|
| aki a barbár elszólást félreértésre magyarázza, |
| s a cilinderből a nyulat kirázza. |
|
| Na végre. Látják ezt? Ez a nyúl nem reális – |
| piros a szeme, tehát liberális! |
|
| És beindul a szőrös ész és parlamenti szót kér, |
| hogy elmondja, nincs tágabb s lakhatóbb tér, |
|
| mint az a majomszarral teli, állatkerti ketrec, |
| melyet ő elgondolt, s ahol te meggebedhetsz. |
|
| Mi közöm hozzájuk? A világképükhöz? A szavaikhoz? |
| Mit bánom én bénán a jövőt? Hoz, amit hoz. |
|
| Csakhogy ez nem igaz. Még nyomorékon |
| is égek és égetek (takarékon), |
|
| ha eszembe jut, hogy ott bandukoltam |
| Kányádi oldalán, a galambfalvi porban, |
|
| vagy másutt, egyedül, Mysore-ban, Indiában, |
| ahol a cipőmben csak parázslott, de nem lobbant gőzzé a lábam, |
|
| mint arcomban a szemem, mert azt kiégette gödréből a látvány, |
| mely modern sárkányként napalmot fújva várt rám |
|
| a kínzó kérdéssel, hogy van-e nyelvem |
| e sorsomon túli sorsokat magasba emelnem? |
|
| Saját versem gerincét törném el, ha visszakoznék, |
| ha szó nélkül tűrném, hogy csontjaikat körüllocsogja a moslék. |
|
| Nem adom meg magam. Oidipusz balek, de annak kemény – |
| fekete fáklyafény vezet, reménytelen remény. |
|
|
A Nagy Bummtól a Nagy Reccsig tart, mi az?*
|
A gazdasági szerkezetnek, szeretettel
| Versekre pazaroltam az életem egy olyan világban, |
| mely az export-import bűvöletében élt, |
| és könnyezni csak az eladatlan készletek láttán tudott. |
|
| Professzorok próféciáitól volt hangos a föld négy sarka – |
| tartsunk bűnbánatot, mert vészesen csökken a sertésállomány, |
| az infláció viszont jövőre két vagy három számjegyű lesz. |
|
| Megnyilatkoztak a józan életvitelű, komoly államférfiak is, |
| ne basszunk annyit, mondták, járjunk helyette kirándulni, |
| dehát a falnak is mondhatták volna, így aztán gyilkol az AIDS. |
|
| Marxisták, antimarxisták, újkonzervatívok és régiek, |
| mind egyetértettek abban, hogy a költészet kora lejárt, |
| láthatjuk, sóhajtoztak, hova juttat a képzelőerő plussz a magfizika. |
|
| Utópiák kíméljenek, nyögte be végül a műsorvezető is, tényeket kérek, |
| a színpadra meg egy tőkeerős önként vállalkozót, |
| aki a mutatóujjával be tudja dugni az ózonlyukat, |
|
| így noha van lék, még sincs, értik ugye, és a Föld nem süllyed tovább, |
| sőt a fedélzeten egymást követi polgárháború és jogászbál, |
| pezseg az üzlet, és a tőzsdeindex bíztatóan kúszik fölfelé. |
|
|
Hamlet a képernyő előtt*
|
Ma láttam az államgépről föllebbenni a fátylat. Őszhajú, roncs öregemberek ordítoztak: – Lámpavasra velük! Szemet szemért, fogat fogért! – S az ifjú és hajlékony udvaroncot nem fékezte az ismeretlen érzet, a szégyené; hopp, meglovagolta a bosszúvágyat, és csavaros nyelvével mérgezett szavak hamispénzét szórta a rokkant koldusok közé…
Ó, hogy e módszert régtől ismerem, oly való az, mint hogy az ily derék szavaló hamar leszédül a lóról, és ki előbb csak a szart kaparta körömmel a falról, utóbb az árnyékszék szagos levébe fúl!
Álmodtuk, Horatio, hogy megszakítottuk a láncolatot. Jobb napjaiban fölséges a nép, de rossz napokon lángoszlopnak rendelt költőjét kizsuppolja a városból, zsidót parancsol az aknamezőre s parasztbakát a fagyhalálba, hogy csak az égbe markoló, üres kezük mered föl a földből intő jelként – addig, amedddig.
Nézzem-e hát tovább az ördög amatőr színjátszóit e düledező, kis színpadon? Az új világ helyett a réginél is régebbit? Kezemben a tőr… egy jól irányzott tőrdöfés…
Csakhogy e percben ránk kiált a lángvörös hajú lány, a remény. És csípőjét riszálva csábít az édes rosszra, hogy éljünk még, s ne adjuk föl, noha veszni látszik, ügyünket. Erre persze föláll a fölállni valónk, és azt gondoljuk, MI VAN, HA NEKI VAN IGAZA?, és nem lécelünk le a semmibe, maradunk hű polgárai Dániának, szemre bolondok, mélakóros alvajárók, ártalmatlan idealisták, mindazonáltal, hogyha a világszínház szerző-rendezője is úgy akarja, az alkalmas helyen és percben lebökjük Claudiust.
|
Hódolat Kassák Lajosnak*
| úristen de unom ezt a közép-európai szart kavarni |
| az ördög kondérjában a vaskanalat |
| mindig ugyanazok a följelentők grófok elvtársak miniszterelnökök |
| mindig ugyanaz a szemforgatás köntörfalazás hazudozás |
| ugyanazok az ezüstnek árult horganyzott bádog mondatok |
| és a végükön az van hogy kit kell fölakasztani |
| a társadalom csak a sziklatalapzatot rejtő vékony homoktakaró |
| ha elkezd fújni a változás szele függönyként föllebben |
| és láthatóvá lesz ami lényegünk szerint vagyunk |
| a jónapot sógor kőtörő gyökérzete vaskemény törvényei |
| a minden forradalmat tűként átbökő meggondolás |
| miszerint Józsiból jó kisbíró lesz Gézából meg jó fejedelem |
| de unalmas ez úristen de unalmas |
| inkább fulladnék a viharzó óceánba mint ebbe a bugyborgó vödörbe |
| de ez a nagy népek s a szigetlakók előjoga |
| bárcsak lenne egy mindent legyűrő jó rögeszmém |
| teszem azt hogy a művészet négyszögletes |
| egy csipet őrültség kokainját szíva tisztán élhetném le az életemet |
| és nem görbítené gerincemet kérdőjellé a kóros kétkedés |
| 55 éves vagyok és kétnemű mint bizonyos növények |
| adjatok egy szemellenzőt kiabál bennem Odüsszeusz |
| nem akarom látni a társaimat ahogy röfögve tülekednek egy íróasztalért |
| oltsátok ki a látomások lángját istenek sóhajt bennem Kasszandra |
| mindent megjósoltam előre és ki hitt nekem |
| költőként két szemmel négyfele kancsítok a négy égtáj felé |
| mindenütt a levedlett kígyóbőrként szikrázó sivatag |
| a csontjainkat a nap tüzes csipeszével emelgető öregség |
|
Tordal az Új Írás temetésére*
| Mást is emészt ez az undor, |
| kifordít jobbik magunkból |
|
a századvég és szívünkre füstködöt terít. |
|
| fonnyadt levél, aszott torzsa |
| Érdemünk, ha volt, felejtve, |
|
Mit számít, hogy ki közölte Ághot, Tandorit? |
|
| Kortynyi sem marad a percből, |
| Csak a versük dudorássza, |
|
szárnyas lényük, hogy mégiscsak voltak valakik. |
|
| Ugyan kik? Ma más a fontos: |
| híg szó, mit a programpont fos; |
|
sültbolond vagy, hogyha gonddal írod verseid. |
|
| Vagy még mindig fűt a mégis, |
| Fütyülj rá, mit hoz a holnap, |
| vesd hátad a csillagoknak, |
|
szinte hallod, hogy lobognak égve reggelig! |
|
|
M. L. mesterre*
Mikor Holdraforgó címmel megjelentek válogatott versei
| Nyájas ludvérc, Marsall László, |
| piszkafára tűzött zászló, |
| ifjúkort ősz csíkkal gyászló, |
| mert a hajad az a zászló, |
| verset kotyvasztasz serényen, |
| mint Magiszter Kormos Pista, |
| maga is hírhedt alkimista, |
| ki elcseszett sok nyarat, |
| de csak pár verset csinált, hiába, |
| részeg, mint a boroshordó, |
| hogy csak bámul a kritika, |
| s tökfejével föl nem fogja, |
| milyen varázslatnak a foglya: |
| szálldosol, orrod a mennybe vered, |
| mert így készül a gyúanyag itt, |
| amitől, ha minden veszve, |
| fölrobban, dirr-durr, egy eszme, |
| s hiszed vagy sem, mégis egy új |
| világ nyers és vad szele fúj, |
| s a betonon a hajnal szelleme landol. |
| Jó repülést, öreg kalandor! |
|
Csokonai elissza sohasem volt tanári fizetését*
| Csurgónak Rózsija, céda hölgy, |
| mosdatlan vagy, mint a répaföld, |
| hanem az öled, az tiszta tűz, |
| izzasztó kemence, drága szűz! |
|
bölcselmektől össze ne asszál! |
|
Igyál és jókat – vakaródzzál! |
|
| Hántolt fa karónak jó lukba, |
| csodát tesz mélyire jól dugva, |
| próbáld csak, mi könnyen becsúszik, |
| becsúszik, az eszed búcsúzik. |
|
bölcselmektől össze ne asszál! |
|
Igyál és jókat – nyújtózkodjál! |
|
| Nagy orrnak nagybátyja magvas tag. |
| Rózsim, tán sovány a nagy vastag? |
| Lövök itt százat, s te riszálod? |
| Kushadj, rossz boszorkány, kiszállok. |
|
bölcselmektől össze ne asszál! |
|
Igyál és jókat – vacsorázzál! |
|
| Hajnalban zörget a csont Halál, |
| keres a kocsmában s nem talál, |
| nem, mert, jaj, hamu és por vagyok, |
| bozontos kút mélyén porladok. |
|
bölcselmektől össze ne asszál! |
|
Igyál és jókat – aludjál! |
|
|
Apokrif Baudelaire-szonett: A hiéna*
| Nincsenek pontos szavaink a szerelemre, |
| csak híg költészet, rossz metaforák: |
| „az arca rózsás, mintha festve lenne, |
| a szeme, mint az ibolyavirág” |
|
| meg más hasonló, emlékkönyvbe illő hülyeségek, |
| míg fehéren izzunk és füstölünk, mint a csipkebokor, |
| melyet belülről Isten jelenléte éget, |
| s körben tevék, tankok, katonák, és mindenen vastagon ül a por. |
|
| Botrány nappal néven nevezni azt (a szakszóként csak a kurva |
| szájába illő megnevezésről a szótár zárójelben közli: durva), |
| ami éjszaka természetes kelléke az Énekek Énekének, |
|
| a két testrészt, mely egymást megérezve nedvedzik s föláll – |
| nincs szavunk arra, ami közönséges, mint az élet. |
| A Foltos Hiénára bezzeg van pontos szavunk: halál. |
|
|
Henry Miller csontjai*
|
Fölrobbantam a szájukban, meg a mellük völgyében, meg a markukban, meg mindenhol, nem szólva a klasszikus testhelyzet klasszikus céljáról a combjuk közt, meg az ördög fekete seggelukáról…
Én, a huszadik század, az álló fasz, ferdén meredve az élet fényessége felé, mint az a háromárbocos vitorlás, melyet Blaise Cendrars látott valaha az óceán megőszült márványán száguldani északnak, hátában a Horn-fok ostorszíj villámaival, pengével metszett körvonalak közt, acélszürke ég alatt.
Megmerültem a test lucskában, és mi változott?
Egy csontkupac vagyok én is, mint a többi.
S nem harsan harsonaszó, nincs végítélet, sem jutalmazás, sem kezdete semminek, csak a fojtogató sirokkó fúj a mindenségen át pár csillagforma homokszemet.
|
Földiekkel játszó földi tünemény*
| Emlékszem a hatvanas évekből a két színészre, |
| a Lukács uszoda nagymenőire. |
| Lekúrták az égről a csillagot, aratták a nőket. |
| Egyikük Rezsőnek hívta a farkát, |
| masnit köttetett rá, elé térdeltette a nőt |
| és ráparancsolt: „Most imádd!” |
| Ők voltak korukat megelőzve |
| a Phallus Hungaricus betéti társaság. |
|
| Az egyik meghízott és megkopaszodott, |
| a másikból testsúlyát őrző, karcsú töpörtyű lett, |
| és mindkettőből őskonzervatív családapa. |
| „Volt, hehe, épp elég sok nő az életemben”, |
| mondta a rádióriporternek az, aki egykor Rezső talapzata volt, |
| „ma az én mindenségem az én édes kislányom, Ágikám.” |
|
| A rablóból pandúr rossz vicce lenne az életünk? |
|
| A szerelem lényege, mint a verseké, a rögeszme, |
| mely India Háromarcú Isteneként |
| teremt, megőriz, pusztítva megújít, |
| és minden változatban változatlan. |
|
| Egy nő több, mint tízezer, |
| ha ölelésünkben a képzeletünk kapaszkodik össze, |
| s leégnek rólunk ráncaink, |
| s nincs pillanat, sem év, sem évmilliók, csak a tűz meg a tűz, |
| csak a négy égtáj felé hullámzó tenger fényessége, |
| csak a lélegzésünk, testszagunk, kitágult pórusaink. |
|
|
Bemutatnám Apollinaire urat*
| ha a szó és jelentése összefüggene még |
| és utópiáitól berúgott századunkban |
| nem mondta volna embernek magát a tömeggyilkos és az áldozat is |
| ez itt Guillaume Apollinaire |
| a meglékelt fejű nagy francia költő a Nemzetközi Versalaptól |
| ezenfelül életművész hadfi és kiáltványvirtuóz |
| De hallgatok csak hallgatok konokul |
| Kivesztek mind egy szálig az istenek innen mint a szauruszok |
| Sőt Isten maga is csupa kétség és a fizika mögé bújik |
| Minden megtörtént és bekövetkezett |
| amitől valaha is felnyögtünk szorongásos álmainkban |
| Törvénykönyvünk lapjai pernyeként szálldosnak egy hamuhegy fölött |
| S a kaland és a rend pörpatvarát a koponya nyerte meg |
| Az ő képe függ most a Louvre-ban a főhelyen |
| Remekmű a maga nemében a Mona Lisa vigyora |
| Ó fennkölt szófosás avantgárd posztmodern |
| A szemetes összesöpri a csikkeket és felmossa a vért a kőről |
| Az ajtón túl egy újabb ezredév |
|
Egy szép ezüst fejűhöz*
| Szép öregasszony lesz belőle |
| Ezüst fejjel huszonhárom éves |
| Kiborítja az igazságtalanság |
| Bevágja az ajtót potyog a vakolat |
| Orpheusz úr és ősz felesége |
| Alászállnak éveik mélyére |
| A férfi félig béna a nő nagyot hall |
| Szegény szegény kis öregek |
| Nevetségesek és sírni valók |
| De ha egymásra néznek megszépülnek |
| Ez az ő nagy titkuk és varázslatuk |
| Ezért gyűlölik őket az istenek |
| Akik ostoba mítoszaik arany ködében |
| Sisakban és páncélban háborúznak |
| S pihenésképp a szél testét felöltve |
| Hideg szívvel fújnak át a világon |
|
Buborékszonett*
|
A dallam nem változtat szövegén
József Attila
|
| Úgy bujkál bennem, mint a buborék a halban, |
| vagy ahogy fény és árny játszik a mágus fövegén, |
| dünnyögve, sustorogva, dudorászva halkan, |
| s a dallam nem változtat szövegén, |
|
| a vakszövegen, mert tagolt szöveg nincs, |
| míg függünk itt a Sarkcsillag szegén, |
| csak a végtelen tér, a jéghideg, rideg kincs, |
| meg izzó tébolyunk, hogy megszerzem, meg én, |
|
| bár amit szerezhetünk, csak maga a dallam, |
| a fény hajából egy sugárnyi hajtincs, |
| a vándorlás az óceán egén, |
|
| s a rejtjelzett tudás, hogy semmi baj nincs, |
| mert minden porszemben egy néma dal van, |
| s a dallam nem változtat szövegén. |
|
|
Találkozás egy szellemmel*
| között is vékonypénzű árva, |
| vállcsontod fehéren mered |
| a szégyentől sötét világba. |
|
| A fekete talpfákra rogysz, |
| a csillagok sínére fekszel: |
| repülsz és mégsem távolodsz – |
| csak halott vagy, de nem öregszel. |
|
| Közelről ismerlek, tudod. |
| Etus szemében imbolyogtál. |
| meztelen teste volt az oltár, |
|
| A család csöndben átkozott, |
| és félrefordult a rokonság. |
|
| Rég kihűlt botrány. Hol van ő? |
| Ahol vad szerelmem iránta. |
| akár egy gyulladt fog, kirántva. |
|
| Én szemre amúgy megvagyok, |
| bár rokkant és ötvenöt éves, |
| de ha csillagom fölragyog |
| és körötte minden sötét lesz, |
|
| és szétrohad bennem e roncs, |
| a hajdan tigristestű állat, |
| s lepattan rólam az abroncs, |
| vendégül láthatnál tenálad, |
|
| a se-fönn-se-lenn semmiben, |
| mely életedben is hazád volt, |
| tengere lüktet, s nincs szilárd pont, |
|
| csak az a szakadt, véres ing |
| testeden, a szárszói csűrben, |
| míg léket kapva még kering, |
| majd elsüllyed a Föld az űrben. |
|
|
Egy éj a ködös dombon*
| Az Óperencián is túl, az égbeli |
| Rózsadomb ösvényén bolygó gavallér, |
| hátra tett kézzel jő Magiszter Jékely, |
| s rímszót méricskél, tallér kontra pallér. |
|
| Agársovány, nyakán kiáll a csutka, |
| mint valaha, mikor örök migrénnel élt, |
| mert koponyáját feszítette titka, |
| a bűbájé, melytől föltámadt és zenélt |
|
| Erdély hangján gyászóda és lovagvers, |
| mintha a sokszáz év nem illant volna el, |
| s a világ fülébe nem tankhadak nyers |
| robaja zúgna, hogy pusztulni kell. |
|
| – Lassan a testtel – szól –, előbb jönnek a nők, |
| a szűz, a cigánylány, az úrinő, a kurva, |
| e csőtorkolatú kéjsorozatvetők, |
| hogy haljak meg fejem ölükbe fúrva, |
|
| mert onnét már a mennybe is belátunk, |
| bár végül csak a sárba merülünk le. |
| – Apropó, Zsoli – kérdem hű barátunk –, |
| elárulnád, mi vár szegény fejünkre? |
|
| Nem válaszol, elszáll szélfútta jajjal. |
| Isten, ha van, mindent lát, és most int: elég!
|
| S a fekete ég aljára a hajnal |
| kiteszi új napunk izzó mínuszjelét. |
|
|
Az üres kincsesbánya*
Szabó Lőrinc: Vers és valóság
| Fényivó lélek és ragadozó állat. |
| Volt-e naivabb költő nála? |
| Tovább melegít-e a nő hősége, |
| ha meg van adva a mellbősége? |
|
| A nagy megbotránkoztató, a nyílt, |
| akinek annyi szeméremajak kinyílt – |
| versbe bújó, sebzett kamasz, |
| ötvenöt évesen is csak az. |
|
| Mit számít szégyen és gyalázat, |
| ha jól megköt a magyarázat? |
| Lebetonozza minden versét, |
| hogy szét ne fújja a végtelenség. |
|
| Mert ebben hisz a mindenben hitetlen, |
| a versben, a versben, a műremekben. |
| Született balek, a múlt század fia, |
|
| mely disznóól-ölekben kutatja az égit, |
| s utálva a nyamvadt értelmiségit |
| egy áttekinthető, szilárd világot áhít, |
| ezért hallgatja Wagner trombitáit, |
|
| de mást, mint mindenütt, a színpadon se lát, |
| ábránd porig nem romlani, |
| füstölgik Babilon s Berlin romjai. |
|
| Ajtó, ablak tárva-nyitva, |
| élőnek, holtnak semmi titka, |
| csupaszok mind a tények, a lények, |
| mégis rejtve marad a lényeg, |
|
| hogy mi ez az izzó ösztöke itt benn, |
| s ki néz a szemünkkel, mi vagy az Isten? |
| Akárki – a szőrhernyó a halálba ráng, |
| és föllobban belőle a lepke, a láng. |
|
|
Vas István halálára*
|
…amire ő megérett,
mi is már arra érünk.
V. I.: Szabó Lőrinc halálára
|
| Tegnap meghalt Vas István. |
| szem nyitva, leesve az áll – |
| ez a test nem ül föl újra. |
|
| Segíthet-e rajtunk bármi? |
| Hol van most, mondd, az Isten, |
| nem lelünk ott sem, itt sem? |
| Csak az a biztos, hogy ültünk |
| Vaséknál, kint a kertben, |
| székünkben hátra dűltünk, |
| whiskyt kortyoltam, ettem, |
|
| s láttam, ha fél is, bátor, |
| s bizony lapult is, ez tény, |
|
| e nagy szennyvízcsatornát, |
| gyönyörű, gyilkos ország, |
| mindegy, az út hová visz, |
| hogy most sem, hogy soha. |
|
| és nincs zsebében gyógyszer, |
| csak fáklya, fáklya nála, |
| csak verse, az lobog fel, |
|
|
Azután – a kilencvenes évek*
| A parlamentben a száztíz kilós Vasvári Pál |
| horpadt bádogként mennydörög, s robajával fölzavarja a sárkányt, |
| mely lángnyelvének ostorával vág rendet rögeszméink között… |
| A száz éves recept, hogy megfőzzük a fekete levest: |
| ha nincs elég eszünk, jöjjön a szenvedély! |
| A szabadság törékeny óraszerkezet, |
| össze- és szétszerelnünk egy élet kevés, |
| összetörnünk elég egy pillanat. |
| Most, hogy Vas István is meghalt, kivel beszéljek erről? |
| Barátaim és volt barátaim a hatalom szédületében, |
| fülükbe forró ólmot öntött küldetésük tudata, |
| egymásba fogódzunk, mint Breughel képén a vigyorgó nyomorultak, |
| s vak vezet világtalant, imbolygunk a régi szakadék felé. |
|
Ginsberg-variációk*
1. Gyászdobok és süvöltés
| Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban politikától |
|
becsavarodott jóhiszemű együgyű értelmiségieket, |
| átgyalogoltak önnön fiatal arcukon és telerondították éveken át ápolt |
|
művük kertjét miközben észrevétlenül rászoktak a hatalom |
| és a kerek és ép egész nevében a rögeszmés részt festették föl a |
| és teljes fegyverdíszben ingatag egyensúlyérzékkel távlatot és |
|
mértéket vesztve bolyongtak a sűrű bizánci sötétben, |
| Isten választott küldöttei naiv balekok kortársaim és barátaim |
|
szellemem titkos rokonai, |
| akik egy reggel telefoncsörgésre ébredtek és hallották hogy a vonal |
|
túlsó végén ő hallgat és egyszerre megérezték magukban az |
|
elhivatottságot hogy ördögűzésre születtek az Ő akaratából és |
|
attól fogva csillogva szabdalták a levegőt mint Mohamed kardja, |
| akik egy hol volt hol nem volt sose volt letűnt világban a lázadás |
|
izmos szépsége voltak a hatvanas évek megnyomorított és |
|
lehallgatott és följelentett reménységei, |
| és igen Dávid a parittyával is meg a mesebeli legkisebb fiú, |
| és most a szemük alatt fekete folttal és arcukon ragacsos húsgömbök |
|
gyurmájával zavarodottan néznek szét maguk körül, |
| nem értik hogy történt ami történt mitől jelent mást ugyanaz a szó és |
|
mitől kezdtek el inogni eszményeik, |
| míg fejünk fölött süvöltve köröz a zsákmányát leső madár az idő, |
| és látni a gerincoszloptól elvált koponyát a földgolyót egy nagy |
|
halom szemét között heverni a homloka közepén roppant fekete |
| és sejtjük már hogy mibe zuhan bele meteorpályáján villámló életünk |
|
versek s vereségek lángcsóváját húzva maga után, |
| s hogy hol tömörül minden mozgás egy mozdíthatatlan ponttá és hol |
|
fullad meg szemgolyónkban az addig a végtelen határai közt |
|
| szarban lobogó lélek az ember, oké, |
| de most kezdjen hazudozni a versben, ötvenöt évesen? |
| Ezt nem gondolhatod komolyan te sem. |
|
|
A Nagy Ábránd*
| A véresszájú, lázas tekintetű, jakobinus kurva, |
|
aki tegnap még kéjes mosollyal zúdította le a guillotine-t, |
| ma butikot nyit, pulóvert terít a pultra, |
|
és malőrré kicsinyíti a kínt, |
|
| hogy megint oda egy évszázad reménye. |
|
Száz év vagy százmillió, mit számít neki? |
| A valóságból az érdekli, hogy elég kemény-e, |
|
ha nagysága előtt a lábát szétveti. |
|
| Bizonytalan korokban irizál így a verssor, |
|
s még jó, ha csak kettős értelme van. |
| Valaha biztos volt, hogy a jégvilág zöld habot vetve elforr, |
|
ma csak gomolyognak az évszakok formátlan, arctalan. |
|
| A történelem körbe jár. Az őskeresztény |
|
pártsejtekben modern mozgalmárt gyúr magából a római polgár, |
| bár föld alá még katakombákba vonul. S bírhat-e újkori eszmény |
|
rettentőbb rendőrhatósággal az Inkvizíciónál? |
|
| Szebb jövőnk persze fényesen forog csillaga tengelyén, |
|
mindig lesz száj és szándék, hogy a refrént újra mondja – |
| ha nem az ész, az ösztönök, ha nem te, én |
|
vagy a rögeszmék más bolondja. |
|
| Szabadság nemtője, szegény, öreg, szakadt csaj, |
|
körülötted a csontok sivataga hallgat. |
| Feküdj le fehér lepedődre, s maszturbálás közben majd vigasztal, |
|
hogy behunyod a szemed, s… óohh… megint… fia… tal… vagy… |
|
|
Az új világeszme*
| Kiveszett a longobárd, kiveszett a dák. |
|
Önarckép a kilencvenes évekből*
| A teremtés első napján a kettes számrendszert választotta az Isten – |
| nem rugalmas, de áttekinthető és fenséges: 0 vagy 1! |
| Vagy-vagy: a langyosat, mint én, kiköpi szájából az Úr… |
| Nem vagyok megátalkodott, két tűz között nem vonz a harmadik, a máglya, |
| de gondolkozom, tehát eretnek vagyok |
| (ezért csomagolok a verseimbe majd – ha föltalálják – puskaport). |
| Most Róma romjait látom magam körül, s a hun lovashadat, |
| a nyílvesszőktől zúgó ég alatt minden lángokban áll – |
| láttam már ilyet, tudom, mi következik, |
| a sötétség évei, évszázadai… |
| Ha előjöhetek bennük, csak mint festett pofájú jokulátor, |
| hogy bukfencezve adjam elő a Reneszánsz Ember című kuplét. |
| – Á-áh – ásítja el magát a Szent Hivatal hadnagya –, le a bohóc fejével!
|
| S most lássunk valami szépet… öö, mondjuk… egy passiót! |
|
Egy Nibelungra*
| Megsértettem a posztmodernt – kilő rám egy mérgezett tökmagot. |
| Fejemre olvassa irtóztató vudu-rontását: – Túl direkt! –
|
| és lesi, hogy töredeznek-e már a csontjaim, |
| s a szoros szövegolvasattól elkékülök-e? |
| A korlátoltsággal épp az a baj, hogy annyi esze van, amennyi van; |
| gondol egy nagyot – aztán belelép… |
| Hogy én Tandorit s Petrit irigyelném? |
| S Dantét nem? S Homéroszt, Lorcát sem? Ó Füstölgő Nagy Ész! |
| Csak hogy tudd: minden költő egy tatár kánban lakó hisztérika; |
| lessük, leprázzuk, leelőzzük egymást, s közben testvérek vagyunk, |
| mert eszme ide, stílus oda, együtt kerülünk a nagy szitára, |
| s ki tudja, melyikünkből mi marad – néhány tucat verssor? vagy az sem? |
| A sírkukac persze tudja; ő mindent tud, azt is, hogy ő az isten, |
| mert egyedül van a világdobozban, hol a buborékos szart emészti. |
|
A Wallenberg-jelentés*
| A Walhallában az istenek habzó, vörös vért isznak a sülthöz; |
| Eichmann az udvari szállítójuk. Ez világos… |
| De mit jelent Wallenberg élete, rejtélyes halála – |
| ha ugyan meghalt, és nem él valahol mint agyatlan élőhalott? |
| Hogy a Sorskovács is üthet mellé? Vagy Isten elbóbiskolt? |
| Vagy nincs jó és rossz? Vagy ébren álmodunk, |
| ha emberarcot képzelünk a kozmikus paróka alá, |
| hol csak a képlékeny fogalmak fullasztó örvénye kavarog? |
| Óvakodj többet tudni másoknál, mert két sereg közé szorulsz, |
| s nem lehetsz többé bíró, csak mentő tanú… |
| Egy svéd diplomata. Fekete szalonkabáthoz fehér selyemsálat visel. |
| Vigyázatlan és vakmerő. Kihazudja az üstből a kárhozottakat. |
| A kemencék tűzfénye vezeti Betlehem felé, és nem hagy hátra mást, |
| csak egy noteszt a címekkel, meg a világpusztulás kérdőjelét. |
|
Este az embereknél*
| elegem van a történelemből |
| tízezer helyszínén tízezer változatban |
| mindenki mindig ugyanazt csinálja |
|
| új nyelven akarok beszélni |
| amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság
|
| sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép
|
|
| a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva |
| mint tábori székén Bartók |
| fonográfhenger és jegyzetblokk helyett |
|
| hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban |
|
| a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél |
| hol a kaddist hajlítgatja sivítva |
| hol egy elcsukló csángó siratót |
|
|
A magyar népdalhoz*
| Most, mikor sok senki mellén |
| ki vagy tűzve, mint a jelvény, |
| nekem maradj, aki voltál, |
| nem babona, nem is oltár, |
|
| ahogy látlak száz alakban, |
| véletlennel habart végzet, |
| több s kevesebb, mint művészet; |
|
| hajlítgatva szinte világít – |
| mintha öreg paraszt lenne, |
| maga az idő sóhajt benne: |
|
| ingben elföldelt szegények |
|
| Sírnék én is, de dühömben, |
| hogy ott rohadunk a régi körben, |
| s föltámadnak a holt rögeszmék – |
| láthatom újra a közös ügy vesztét. |
|
| Szellemem ép, testem romban. |
| Téged hívlak nagy bajomban, |
| dudorászlak, hogy segíts meg, |
| a rontástól szabadíts meg: |
|
| gyűlöljek csak aljas elvet, |
| ne a földet, ne a nyelvet, |
| nézhessek rád, mint a napra, |
| melyen nem üt ki a lepra. |
|
| benned minden, amilyen volt, |
| fény sikálta kád a mennybolt, |
| melynek csöppje sem enyész el, |
|
| s nincs múlt, jelen sem jövendő, |
| csak egy vastag gyapjúkendő, |
|
|
Melyben Balassi módján fohászkodik*
| széljárta, tág fényesség – |
| egy-egy csapongó fecskét… |
|
| szebb dolog az ép testnél? |
| mint egy hiten két testvér, |
| s te csak röpködsz, hinta, |
| s könnyen haladsz, mintha |
| vajba mártott kés lennél. |
|
| kívül süt csak, ott benn fagy; |
| legizzóbb, ha épp elhagy. |
|
| orgyilkos tőrként jár át – |
| tedd meg hát, hogy híved, |
|
| s nem tudni, ha van, hol van, |
| s minden halvány mosolyban. |
|
|
Az elsüllyedt sziget*
|
A legvidámabb barakk készítőinek
| Kreon korának minden főhivatalnoka, |
| Kreon nyelvét beszélte. Egyezményes fordulatokkal |
| kicsinyítette a bűnt, nagyította a végzetté az alkut. |
| Ez a nyelv Kreon bukása után nevetség tárgya lett. |
| Aki ezt beszélte, belé ragadt, mint mézbe a légy: |
| „Sokat vívódtam”, mondta, és: „Nem zsebre tettem a pénzt, |
| csak egy amforába.” Majd, |
| s közben tekintete összevissza ugrált: |
| „Nagy királyunk, mint ez köztudott, szeretett bibizni.” |
| Így állt bosszút rajtuk a nyelvükhöz ragadt hazugság, |
| rettentőbbet, mint akármiféle kard: kiröhögték őket. |
| A többit a város bölcsen az istenekre bízta, korán kelt, |
| eltaszította a hajnali köd fátylába takart bárkáit a parttól |
| és evezők sokaságával hasogatta tűzcsíkokra a tengert. |
|
Fra Angelico: Einstein szelleme oktatja a fiatal Descartes-ot*
(Postgradual Physical Sciences, University of New Heaven, full board) „…s most, mikor átlépünk az irracionális térbe, jövőnkbe, és itt hagyjuk e roppant trágyadombot, a mocskos századot őrült gőgjének füstölgő romjaiban, van-e vonzóbb ötlet s szebb föladat, fiatal kollegám, mint átcsempészni egy istenfélő évezredbe a viszketeg emberi szellem vérverítékes lázálmát, a szabadság eszméjét meg az egyenlőségét, melyek oly csúfosan buktak meg mindeddig, s fognak majd megbukni megint, mindenkor, minden időben, minthogy az ördög ott ül a részletekben, a teljes kép, a kozmosz azonban mégsem őt mutatja: egy üstököst látunk repülni a véges végtelen űrben, s fátyol lebben utána, akár a menyasszony után; ne felejtse, idő, tér, eszme, valóság, minden akárcsak a kockavetésben a kocka, fordul, s nem tudhatjuk előre, mi jön ki – ma éjszaka, holnap a fény…” |
Ezredvégi ének*
|
…doctus et Phoebi chorus et Dianae dicere laudes.
Horatius: Carmen Saeculare
A mikrochip az emberi förtelem kiizzadt gyöngyszeme.
N. N. fejlesztőmérnök
|
| a kiontott vérért a szenvedésért |
| a kiontott vérért a szenvedésért téveszméidért |
| a kiontott vérért a szenvedésért téveszméidért a háborúkért |
| a kiontott vérért a szenvedésért téveszméidért a háborúkért a |
|
milliószor millió halottért |
|
| a forradalom bukott angyaláért |
| a bulldózerrel összekotort hullák dögszagáért |
| a ház falára égett emberárnyért |
|
| a csontmezőért a fekete füstért |
| a csontmezőért a fekete füstért a világot megvakító villanásért |
| a csontmezőért a fekete füstért a világot megvakító villanásért a |
|
légkörben lebegő halálporért |
| a csontmezőért a fekete füstért a világot megvakító villanásért a |
|
légkörben lebegő halálporért az összeroncsolt génekért |
|
| a rákos burjánzásért a Gulágért |
| a rettegés ködében szürkéllő világért |
|
| az ordításért és a hallgatásért |
| az egész nyomorult mocskos állhatatlan századért |
| mennykutatóként betörtél az égbe |
|
| majomszabású szörnyben lapuló éteri lény |
| zsákodban zsákmányolt holmi a fény |
| a csöpp memória-alkatrész |
| melyben elfér ezer és egy rögeszme |
| a kezdjük újra a semmi sincs veszve
|
| és persze hogy nincs a fagy fölenged |
| a régi balek jó új baleknek |
| és fölvirrad az új nap az új ezer év |
| felüti zölden a fű a fejét |
| és újra ragyog Phoebus kezében a nyíl |
| és új kísérletek új idejét |
| zengi a domb alján a borospincéket |
|
|
Himnusz az őszülő földhöz*
| Zúg a szél, megzendül a távvezetékek húrja, reccsen a kukoricaszár, |
|
nyög a körtöltés, ahogy összefeszülnek a nyári árral, |
| és a menny kupolája alatt ide-oda szárnyal az ide-oda villámló |
|
madarakkal hét határra való madárdal. |
|
| Odafönn aki vagy… vagy nem vagy, méz az idő, ikrás ragyogás, és |
|
nőnemü angyalaid lebegik körül égő édességed, |
| volt szeretőim, a lányok, a nők, aki elvált közülük és aki nem, |
|
s mind él és meztelen és borzong s gyönyörével hirdet téged. |
|
| Nyár, de örökké tart, ha csak egyszer, egy napig is tartott, mert |
|
képzeletünk félálom filmjén újra meg újra lejátszunk mindent, |
| s fölötte határtalan ég, noha csillagait rossz télikabátok sárfoltos |
|
szövetére szögezte az égett emberi hús kora itt lent. |
|
| Téli fehérré őszül a föld haja, minden inog, romlik, lerohad, csak |
|
az illékony köd tart ki, a kép, a remegő légben aranyfüst hőség, |
| s bár hihetetlen, mindez megtörtént, emlékszik a test, amely egy |
|
percig maga volt Isten fiatalsága, az élet, az út, a dicsőség. |
|
|
Útkereszteződés Minneapolisban*
|
Kent Balesnek
| Az Aldrichen laktunk; nyugatra néhány tó meg a semmi, keletre a |
|
Mississippi és a város folyón túli oldala, St. Paul, délkeletre |
| S körben a felhőkkel, ragyogással, hóval, tornádókkal teljes láthatár. |
| A 94-esre a Lyndale-ről kellett fölhajtani – |
| Amerika, Amerika, fény és árnyék, gyémánthasábtornyok, kosz, |
|
finom aszfaltpókháló a földön, dörgő levegőóceán… |
| És máris beleállhattunk, mint kés a fába, a forgalomba, |
| s jó sávba sorolhattunk be abban a társadalomban, melyben Isten |
|
ördögi mérföldekkel sújtja a mamlaszokat, |
| hogy legközelebb ne nézzék el nagy szórakozottan a jó kijáratot |
|
(mint én, aki elszabadult rakétaként köröztem utána az |
| s ne villogjon szemükbe a műszerfalról a lángbetűs írás: |
| „Ez egy szabad ország; elbasztad, te fizetsz!” |
|
| A keresztút az élet képe, a döntéskényszeré, |
| csakhogy ez itt egy többszintes kereszteződés, ahol a csúcsidő vad |
|
csődületében Ahab hiába akarná meghajszolni a gejzírként |
|
gőzoszlopokat sóhajtó, északi sarki szörnyet, |
| nem moccanhat a lélek sem, s nem állhat elé a Subarujával, |
| hogy vakvezető kutyaként kivezesse a végtelen dugóból. |
| Ott, ahol egykor két kocsiút rajzolta a porba a vadnyugat keresztjét, |
| most Bizánc aranyos kaptárja áll, s a túlfinomult hierarchia fúrja a |
| s fiakat nemz a 94-es, a 3-, a 4-, a 694-est, |
| s ködös tudatállapotában a 35-ös is keleti 35-ösre és nyugati 35-ösre |
| Egy hónapon át naponta eltévedtem a Lyndale-ről fölhajtva a |
|
labirintusba, utána kivittem Kentet a repülőtérre. |
| Azt dünnyögte: „Egész jól idetaláltál.” |
|
| Gyakran ülök be a kis fehér Chevette-be, még gyakrabban a keleti |
|
parton bérelt, két ajtós, automata Fordba, |
| göndörödő hajamat villámfogú fésűkkel boronálja a szél, süt a nap, |
| bár öreg is vagyok közben, s tudom azt, hogy ez csak álom, álmodom, |
| valamiért ez mégsem számít, |
| nem, mert verseket írok az autó kormányával a szürke betonra, |
| ismerek itt mindent s mindenhova eltalálok, itt az elágazás St. Paul |
|
felé, ott balra a campus, az ott meg a Mississippi, a híd, |
| és ez meg már Vermont vagy Massachusetts, ni, milyen fura, itt más a |
| és autóstól fölrepülök, nem is én, az a tollpamacs madár, amelyet |
|
Boston fele hulltunkban hallottam egy ágon énekelni: |
| Isten, Isten, még ha nem is vagy, szép a világod, jó madárnak lenni |
|
|
|