|
A 75 éves Weöres Sándornak
| A józan észt fölháborítja, hogy a költészet nem való semmire. |
| Mentve a menthetőt, egy falvédőt remekel s fölakasztja a falra: |
| a költő oldalvást elnyúlva a földön haldokol |
| s vérével írja a porba: „Hazám!” |
| De ha ez nem jön össze, mert |
| mondjuk, momentán nincs szabadságharc, még mindig ott a lehetőség, |
| hogy a költő megverselje a reformprogramot – |
| a kormányét vagy az ellenzékét, már amelyik vonzóbb neki. |
| A józan ész, mint ismeretes |
| (kedvenc fordulatával jellemezzük őt), |
| néhány, a túléléshez nélkülözhetetlen, |
| tűz- és víz- valamint földrengésbiztos közhelyével |
| a nagy, kollektív seggfejben lakik. |
|
| Ritkán teáztam lángész asztalánál. |
| A kis madárember testében a természet mozarti csodát |
| üzemeltetett – talán szeszélyből, talán szándékosan, hogy megmutassa, |
| nincs minden kérdésre válasz. A társalgásunk, |
| mint egy szellemességekkel tűzdelt színdarabban: – Kedves Ottó,
|
| parancsolsz még teát? – Ó nem, köszönöm. |
| A láng takarékon ugyan, de égett. Törpe kanóca, a köznapi lény |
| ott volt velem, sehol se volt, ingázott, föl-le merült |
| a rejtélyes közegben, ahol |
| egy hadaró angyal diktál többnyire nyomdakész verset a telefonba, |
| s a sűrű iszapból a tengermély síkos sejtelme lebeg föl – |
| fűrészes fogsorral, sárkánynyakkal, cápauszonnyal |
| a szörnyek szörnye, a lélek. |
|
| Orfeusz búvár. Súrolja a kort, az is őt, |
| de az emberi szenvedés csak a búvár oxigénje, |
| mesterségének lényege az, hogy a versét vonzza a mélység: |
| lenn a sötétben egy árny, egy elsüllyedt hajó, |
| körülötte nem érmék, amforák, csak a mindenség sötétje, |
| és abban a még tömörebb sötét, a kezdeté, |
| ahol egy tűzpontban fér el a végtelen – |
| ha ugyan nem a végtelen csupa tűzpont: minden inog, |
| csak a szél, csak az örvénylés, csak a változás szilárd… |
| Kincskeresők, egy elsüllyedt csillag fémtörzse körül lebegünk, |
| míg buborék-gyöngysorként sisteregnek el a birodalmak, |
| s fejünk fölött fényt hullámzik az óceán idő. |
|
|