|
A. L., 1919–1988
Iglesia abandonada
Federico García Lorca
|
| Volt egy ember és volt egy élete, |
| de az ő élete, mert ő élte. |
|
| Egy elhagyott templomban ácsorgunk tehetetlenül, |
| mindenen pókháló, a szószéket a guta ütötte meg, |
| és a szentély lyukas tetején át sugárban ömlik szívünkre a víz. |
| Fiatalságunk elhagyott temploma ez, |
| ahol a hatvanas évek fényözönében a mandulapillantású Lorca szónokolt, |
| és ahol mi hülye fejjel azt hittük, hogy értjük a dörgést, |
| élet, szerelem, halál, mi majd megírjuk, |
| a világ azért világ, hogy megírjuk, |
| a költő pedig az a szobafestő mester, |
| akinek csiricsáré képeitől már az előszobaajtóban elájul |
| a levélkézbesítő és a díjbeszedő. |
|
| harminc év pletykái és telefonjai, |
| harminc év szerelem, lakáscsere, betegség, |
| harminc év „idefigyelj, írtam valamit…” |
| Most fejezzem ki neked a részvétemet? |
| Láthattál engem lassan megnyomorodni, |
| én meg téged a tüdőrák sötéten hörgő tengerén |
| egy szalmaszálba kapaszkodni, |
| hogy „komoly ugyan, de nem annyira…” |
| mert élveboncolásra kényszerít, ha írok, |
| de a mesterember pontossága a legtöbb most, amit adhatok. |
| Ez a vers ketrec, s tartós kell, hogy legyen, |
| mert belülről a halhatatlan lélek rázza, |
| már amíg él bennünk és fennhangon ki tudja mondani: |
|
| Volt egy ember és volt egy élete, |
| de a mi életünk, mert velünk élte. |
| A miénk. A miénk. A miénk. |
|
|