A vad szelídítése*

 

Az Irodalmi Múzeumban

K. L.: Kezdjük vagy várjuk meg a kávét?

Én: Kezdjük, majd legföljebb leállunk.

 
A sok fontos közül a két legfontosabb az életemben –
a háború meg ő.
Nőügynek indult, ráadásul tisztességtelennek…
Volt egy jó monológom, elmondtam, bejött –
a háborús árvát domborító, férfias hősszerelmes
rendszerint megtalálta az utat
az együttérző nők orgazmusához.
Huszonöt év múlva Kaliforniában ordítoztam:
„Ez itt nem az úttörő mozgalom, hogy ahol tudsz, segíts!
Itt, ha hülye vagy, leböknek az utcán!”
Abbahagytam, láttam, hogy nem hiszi.
„Már megint anyuzik”, mondták rá a lányai is.
Fordított Faust, melyben a szűz csábítja el a hírhedett kalandort –
előbb csak combjával öleli körül, majd az életével…
Nem mondhatnám, hogy hamar észbe kaptam;
évekig adtam elő a róla szóló, szürrealista bohózatot,
hogy folyton ébren alszik, hogy kiégeti az abroszt,
hogy elfelejti befejezni a mondatait,
hogy a lépcsőfok mellé lép, hogy örökös veszélyben
él az ártalmatlan tárgyak között…
Azt hittem, én vagyok az oszlop, ő a füst.
A nevetséges jóhiszeműségét persze észrevettem,
de azt hittem, hogy ez csak alkati adottság,
mint gyümölcsnek az íze. Mint a részvét,
amit tévedhetetlenül megérez minden nyomorult.
„Julika, képzeld, az történt…”,
újságolja egy női hang Amerikában,
de elakad és, brühühü, belezokog a drótba –
a Föld túloldaláról, Budapestről.
Süllyedőfélben mind pontosabban látom magunkat.
A híres oszlopot füstként inogni –
a szívtipró lovagot vásárló kosárral…
S a téveteg lényben a vasakaratot,
hogy utódoknak minden körülmények között lenni kell –
a ráncok tüllfátyla mögött az ötéves gyereklányt,
aki a hátára kötve cipelte kétéves hugát,
menekülőben Aradról Déva felé,
mikor a vadászgépek legéppuskázták a konflislovakat…
Király és királynő, páros szobor, mint Henry Moore-é,
csak rozsdásabb, szögletesebb, szegényesebb:
szemük helyén az ég, lábuk helyén a sár,
s jó is, hogy nincs nyelvük, mert az csak őrültségeket beszélne,
mint tavasszal a fűben a parázna szeretők.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]